Hersaetbe másnap kerültem. Mivel olyan nagy és finom hely, előbb körül
akartam járni. De mikor egy kicsit beszéltem a tanyai béresekkel,
elhatároztam, hogy fölkeresem a földesurat. Dolgoztam én már gazdag
embereknél azelőtt is, mint például most a kapitányéknál Ővrebőben.
A földesur kis szélesvállu ember volt, hosszu fehér szakállal és sötét
szemöldökkel. Rideg hangon beszélt, de jóságos szemei voltak; később
pedig kiderült, hogy vidám ember, aki néha tréfált és igazán szivből
nevetett. Egyszer-másszor ő maga is tudatára ébredt helyzete és jómódja
fontosságának. Az volt a legnagyobb ambiciója, hogy tiszteljék a
tekintélyét.
– Nem, nincs semmi munka. Honnan jön?
Megneveztem egy pár helyet az utamról.
– Bizonyára nincs pénze és most azért könyörög.
– Nem kértem, van pénzem.
– Akkor mehet tovább. Nem tudok magának munkát adni, az őszi szántás
elmult. Tud keritést vágni?
– Igen.
– Ugy. De nekem már nem kell fakerités, drótkeritésem van. Ért a
kőmüvesmunkához?
– Igen.
– Kár. Éppen most volt nálam az egész őszön át két kőmüves, maga is
velük lehetett volna.
Ott állt és pálcájával a földet szurkálta.
– Hogyan jutott eszébe hozzám jönni?
– Mindenki azt mondta, hogy csak a földesurhoz menjek, akkor kapok
munkát.
– Ugy? Igen, nálam mindenféle népség dolgozik, most ősszel kőmüvesek
voltak itt. Tud csirkéket etetni? Mert életemben nem találtam még élő
embert, aki ahhoz értett volna, ha-ha-ha. Azt mondta különben, hogy
Falkenberg kapitányéknál dolgozott Ővrebőben.
– Igen.
– Mit csinált ott?
– Fákat döntöttem.
– Nem ismerem a kapitányt, hiszen messze lakik innen, de hallottam róla.
Vannak bizonyitványai tőle?
Elővettem a bizonyitványt.
– Jöjjön és maradjon nálam – mondta minden további nélkül.
A ház körül vezetett a konyhába.
– Adj ennek az embernek jó adag ennivalót, hosszu utat tett meg –
mondta.
Ülök a nagy, világos konyhában és hosszu idők óta a legjobb ebédemet
eszem. Éppen készen vagyok az evéssel, amikor a földesur megint bejön a
konyhába.
– Kérem – mondja.
Rögtön fölugrom és állok, mint egy gyertya és ez a kis udvariasság nem
kerülte el a figyelmét.
– Nem, csak egyen tovább, végezze el. Már készen van? Azt gondoltam,
hogy… Jöjjön velem…
A pajtához vezetett.
– Egy időre az erdőbe kell mennie. Mi a véleménye erről? Két legényem
van, de az egyikre szükségem van másutt, a másikkal maga mehet az
erdőbe. Látja, hogy van elég fám, de hiszen itt heverhet és még sincs
soha elég belőle. Azt mondta, hogy van pénze. Mutassa.
Megmutattam neki a bankóimat.
– Jól van. Lássa, én hatósági ember vagyok és vigyáznom kell az
embereimre. De természetesen bizonyára magának sem terheli semmi a
lelkiismeretét, ha magához a földesurhoz jött, hahaha. Amint mondtam, ma
kipihenheti magát és holnap menjen az erdőbe.
Megkezdtem előkészületeimet a holnapi napra, utánanéztem ruháimnak,
kicsiszoltam a fürészt és kifentem a baltámat. Meleg ujjasom nem volt,
de még olyan idő volt, hogy arra nem volt szükség, máskülönben semmim
sem hiányzott.
Az ur többször kijött hozzám és mindenfélét fecsegett, ugylátszik
mulattatta a velem való fecsegés, amióta megtudta, hogy idegen vándor
vagyok. – Gyere ide, Margit – mondta a feleségének, aki átment az
udvaron. – Ez az uj ember, az erdőbe küldöm.