A fürészem főbb részei elkészültek, ugy hogy összerakhattam és
kipróbálhattam. Az udvar sarkában állt egy tölgyfa tömbje. A fát a vihar
csavarta ki és a törzs nagy része bentmaradt a földben. Megerősitettem a
szerkezetet és tapasztaltam, hogy nagyszerüen müködik. No most bujjatok
el nagyszájuak, megoldottam a föladatot.
Egy hatalmas kézifürész szalagját elláttam fogakkal és ezt használtam
fürészlapnak. A fogak egy kis fogaskerékbe illeszkedtek, amelyet viszont
egy rugó szabályozott. A rugót egy füzőpántból készitettem, amit Emmától
kaptam, de a próbánál láttam, hogy nem elég erős. Csináltam tehát uj
rugót egy fürészlapból, aminek a fogait lecsiszoltam. De ez meg viszont
tulerős lett, ugy hogy a rugót csak félig volt szabad megfesziteni.
Sajnos, a teoretikus tudásom nem volt valami erős és igy előbb mindent
ki kellett próbálnom. Ez nagyon megnehezitette a munkát. Igy néha egész
részeket el kellett dobnom és ujra megcsinálnom.
Egy vasárnapon tehát megerősitettem a fürészt a tölgytönknél. Az uj
fehér faváz és a ragyogóra surolt fürészlap szemkápráztatóan csillogott
a napban. Az ablakokból kiváncsi asszonynép nézte a munkát. A kapitány
odajött hozzám. Köszöntem neki, visszaköszönt, azután még közelebb jött
és megvizsgálta a szerkezetet.
– No, hogy sikerült?
Meginditottam a fürészt.
– Nézd csak… Nagyszerü…
A nagyságos asszony meg Erzsébet kisasszony is kijöttek, Falkenberg is
odajött és a szolgálók is körém sereglettek. És a fürész pompásan
dolgozott. Idesüssetek, pupákok…
A kapitány megkérdezte:
– Nem fog nagyon sokáig tartani, ha minden fatörzsnél külön meg kell
erősiteni?
– De az elveszett idő megint megtérül a munkánál. Még pihenőre sincs
szükség.
– Miért?
– Mert az oldalnyomást elvégzi ez a rugó. És éppen ez az oldalnyomás
fárasztja ki leginkább a munkást.
A kapitány kipróbálta a fürészt. Minden nagyszerüen ment.
– Csak az a kérdés – mondta –, vajjon nem lesz-e majd két emberre
szükség a fürész kezelésénél?
– Hát persze – szólt közbe Falkenberg –, a kapitány ur érti ám a dolgot.
Mindnyájan Falkenbergre bámultak, aztán rám. Beszélnem kellett:
– Egyetlen ember eltolhat egy jól megrakott vasuti kocsit, ha sineken
mozog. Éppen ilyen sineken fog mozogni ez a gépezet is. Ugy hogy a munka
sokkal könnyebb lesz, mint a régi fürészekkel.
– No ezt majdnem lehetetlennek tartom.
– Majd meglátjuk.
Azt hiszem, a kapitány csak aggodalmaskodott, mert hiszen néhány dolgot
ő még jobban tudhatott, mint én. Viszont más hibákat, amik nekem nagy
gondot okoztak, nem vett észre. Ugy éreztem, hogy még távolról sem
készültem el a munkámmal.
A kapitány Falkenberghez lépett.
– A hölgyek holnap egy hosszu kirándulásra készülnek, Péter még mindig
beteg, nem tudom, elvinné-e kocsin őket?…
– Természetesen, ezer örömmel.
– A kisasszony haza akar menni – mondta távozóban a kapitány –, hat
órára legyen készen.
Falkenberg boldog volt, örült, hogy ennyire megbiznak benne. Tréfásan
csipkelődött, hogy ugy látszik kegyvesztett lettem. Én azonban egy
cseppet sem bosszankodtam. Az első pillanatban talán fájt, hogy
bajtársamban jobban megbiznak, de azután eszembe jutott, hogy mennyivel
kellemesebb lesz egyedül az erdő csendjében, mint a bakon ülni, hajtani
és dideregni.
Falkenbergnek széles jókedve kerekedett:
– Te, komám, hiszen te egészen sárga lettél az irigységtől, legjobb
lenne, ha bevennél valami orvosságot. Talán egy kanál ricinusolajat.
Egész délelőtt az utazás előkészületeivel foglalatoskodott. Lemosta a
kocsit, megkente a kerekeket és kijavitotta a szerszámot. Én pedig
segitettem neki.
– Te, hiszen te nem is tudsz hajtani – mondtam neki, hogy fölbőszitsem.
– Majd holnap reggel, mielőtt elindultok, megmutatom, hogy’ kell a
gyeplőt tartani.
– Igazán sajnálom, hogy ennyire megrenditett ez a dolog – felelte –,
melegen ajánlom a ricinust.
Igy ugrattuk egymást.
Este odajött hozzánk a kapitány.
– Kimélni akartam magát – fordult hozzám –, és azért kértem meg a
társát, hogy ő hajtson. De Erzsébet kisasszony magát kivánja.
– Engem?
– Igen, azt mondja, régi ismerősök.
– Óh, a barátom nem olyan veszedelmes ember.
– Hát nem szivesen megy?
– Dehogy nem!
– Rendben van. Akkor hát ennél maradunk.
Büszke voltam. Hohó, hát mégis szivesebben jönnek a hölgyek velem, mert
én föltaláló és fürésztulajdonos vagyok, és ha jól kiöltözöm, hát igen
tekintélyes, sőt pompás külsőm van.
De Falkenberg megmagyarázta, hogy miért kiván Erzsébet kisasszony engem.
És ez a magyarázat egy csapással összezuzta büszkeségemet. A kisasszony
meg az apja megbeszélték, hogy igy lesz a dolog. A tiszteletes ur
ugyanis mégegyszer a lelkemre akar beszélni, hogy álljak be hozzá
szolgálatba.
És nekem folyton ez a magyarázat járt a fejemben.
– De ha ott maradsz a tisztelendő urnál –, mondta Falkenberg –, füstbe
megy a mi vasutépitési tervünk.
– Nem maradok ott – feleltem.