Csakhogy valamit mondjak, sietve beszélni kezdtem:
– Az idén persze már késő van. Beállana a fagy, mielőtt elkészülnénk.
A nagyságos asszony elgondolkozva felelte:
– Most jut eszembe, hogy a férjem egyszer emlitette a dolgot.
Beszélgettünk is róla, de mi is ugy gondoltuk, hogy az idén már nem
lehet belefogni. Nézd csak Erzsébet, milyen szép látvány ez a favágás…
Egy kötelet használtunk a megfürészelt fák ledöntésére, Falkenberg éppen
most erősitette meg az egyik fa koronáját, mely lassu ivekben lengett
ide-oda.
– Hát ez mirevaló?
– Hogy a fa zuhanását irányitani tudjuk… – magyaráztam.
De a kapitányné, ugy látszik, nem engem akart hallani. Megismételte a
kérdést, de most egyenesen Falkenberghez fordult:
– Hát nem mindegy, hogy merre esik?
– Ó nem, vigyáznunk kell, nehogy tulsok fiatal hajtást szétzuzzon.
– Hallottad? – fordult a barátnőjéhez a kapitányné. – Milyen szép hangja
van.
– Ez az, amelyik énekel?
– Igen.
Elszégyeltem magam. Mennyit összefecsegek én és nem értem meg a
kivánságát. De majd megmutatom én, hogy ezt a visszautasitást
elértettem. Különben is én Erzsébet kisasszonyba vagyok szerelmes, nem
pedig őbelé. A kisasszony legalább nem szeszélyes és legalább olyan
szép, sőt ezerszer szebb. Elmegyek hozzájuk béresnek… És ettől kezdve ha
a nagyságos asszony megszólitott, előbb Falkenbergre néztem, azután őrá
és csak nagy tartózkodással feleltem, mintha félnék, hogy a kérdés nem
nekem szólt. Azt hiszem, neki is fájt ez a viselkedés… Egyszer zavart
mosollyal mondta:
– Igen, igen, önt kérdeztem…
Ez a mosoly és ezek a szavak!… Örömhullám ömlött végig ereimen, teljes
erőmmel suhogtattam a fejszét és hatalmas szilánkokat hasitottam ki a
fából. Ugy ment a munka, mint valami játék. Csak félfüllel hallgattam,
hogy miről beszélnek.
– Ma este énekelni fogok nekik – mondta Falkenberg, mikor magunkra
maradtunk.
Este lett.
Kint álltam az udvaron és a kapitánnyal beszéltem. Még három-négy napra
való munka van hátra.
– Hová mennek aztán?
– A vasutépitéshez.
– Talán akad még itt is valami munka. Szeretnék egy utat épittetni az
országutig. A mostani tul meredek. Jöjjön, megnézzük, hol volna
legalkalmasabb.
Az épület nyugati sarkára mentünk. A kapitány magyarázott és ujjával
mutogatott, bár már egészen sötét volt.
– Ha pedig az ut elkészült, no meg itt-ott némi kis javitanivaló is akad
még, hát addigra már ki is tavaszodik. Akkor hozzáfoghatunk a
vizvezetékhez. Azonkivül Péter is betegeskedik, már pedig nekem kell
néhány ügyes legény a gazdaságban.
Hirtelen fölhangzott Falkenberg éneke. A szoba ablaka kivilágosodott,
valaki zongorán kisérte az éneket. Meleg, olvadó hanghullámok ömlöttek
ki az estébe és csendes jóérzéssel fátyolt boritottak ránk.
A kapitány összerezzent és megdöbbenve nézett a világos ablak felé.
– De… – mondta hirtelen –, azt hiszem, legjobb lesz, ha az uttal is
várunk tavaszig. Mit mondott, mennyi ideig tart még a munka az erdőben?
– Három vagy négy napig.
– Jó, hát mondjuk négy napig. Azután slussz, befejezzük.
No ezt ugyan elég hirtelen határozta el, gondoltam, de hangosan ezt
mondtam:
– A tél nem akadályozna az utépitésben, sőt talán még jó is. Robbantani
kell, meg köveket fuvarozni…
– Tudom, de… most bemegyek én is az éneket hallgatni.
És eltünt a házban.
Én pedig azt gondoltam, bizonyára udvariasságból ment be, mintha neki is
része volna abban, hogy Falkenberget behivták a szobába. Pedig
szivesebben elbeszélgetett volna velem.
Milyen beképzelt fráter voltam és hogy csalódtam!