Kora reggel kirobogok az udvarról. A két hölgy bundákba burkolódzva ül a
kocsiban. Csipős hideg van. Nagy hasznát veszem meleg gyapjutakarómnak.
Fölváltva, hol a vállamra, hol meg a térdemre teritem.
Ugyanazon az uton haladtam, amelyen valamikor Falkenberggel vándoroltam.
Egymásután ismerem föl a falvakat. Itt meg itt hangolta Falkenberg a
zongorát, itt hallottuk a huzódó vadkacsákat. A nap fölkelt, meleg lett,
az órák multak s az egyik utkereszteződésnél a hölgyek kopogtak az
ablakon és azt mondták, hogy itt az ebéd ideje.
Láttam a nap állásán, hogy a hölgyek számára még korán van, ellenben az
én ebédidőm valóban elérkezett, mert mi tizenkét órakor szoktunk enni.
Nyugodtan tovább hajtottam.
– Nem tud megállni? – kiáltották a hölgyek.
– De hiszen önök csak három órakor szoktak ebédelni?… Azt hittem…
– De mikor éhesek vagyunk!
Az ut szélére hajtottam, kifogtam a lovakat, megetettem és megitattam
őket. Furcsa…, talán az én ebédidőmhöz akartak igazodni!…
– Kérem, jöjjön ide – kiáltották.
De én nem akartam melléjük ülni és a lovaknál maradtam.
– Nos? – mondta a kapitányné.
– Igen, legyenek olyan szivesek és adjanak nekem is valamit.
Elhalmoztak ennivalóval, kinálgattak és egyre biztattak, hogy egyem még.
Kihuztam a söröspalackok dugóit és az italból is bőségesen megkaptam a
részemet. Egész kis lakomát csaptunk ott az országuton. Életemnek egyik
kedves kis epizódja. De alig mertem a nagyságos asszonyra nézni, nehogy
megbántsam vagy zavarba hozzam.
A két hölgy tréfálkozott és nevetett. Engem is belevontak a
beszélgetésbe. Erzsébet kisasszony megkérdezte:
– Nem gondolja, hogy vidám dolog igy a szabadban ebédelni?
Most már nem tegezett, mint azelőtt.
– No, őneki ez nem ujság – mondta a nagyságos asszony. – Hiszen minden
nap az erdőben ebédel.
Ez a hang, ezek a szemek, ezek a nőies gyöngéd mozdulatok, ahogy a
poharat nyujtja és mosolyog… Én is mesélhettem volna valamit. Óh igen,
mesélnem kellett volna valami vidám históriát a nagyvilágból, amin
nevethettek volna. Vagy kijavithattam volna őket, amikor arról
beszélgettek, hogy hogyan kell tevén ülni, vagy a bort kisajtolni.
Gyorsan megettem az ebédet és elsomfordáltam. Előkerestem a vödröt és
vizet hoztam a lovaknak, bár már éppen eleget ittak. Azután letelepedtem
a patak partján.
Egyszer odakiáltott a kapitányné:
– Vigyázzon kérem a lovakra, mi elmegyünk virágot szedni.
De nemsokára visszajöttek és kijelentették, hogy sem virág, sem pedig
berkenye nincs már és a fákról is lehullt a rozsdatarka őszi lomb. És a
kisasszony megint hozzám fordult:
– Mondja kérem, nincs itt a közelben temető, ahová elsétálhatnánk?
– Nincs.
– Hát magának nem hiányzik?
És elmondta a barátnőjének, milyen különös ember vagyok én, éjszaka a
temetőben kószálok és a halottakkal beszélgetek. Ott találom ki azokat a
favágógépeket is.
Hogy éppen valamit mondjak, megkérdeztem, hogy mit csinál a fiatal Erik.
Hiszen mikor eljöttem, nagyon rossz bőrben volt, vért köpött…
– Jobban van – felelte kurtán a kisasszony. – Ne induljunk, Lujza?
– De igen, ha lehet.
– Ahogy parancsolják.
Az órák multak, alkonyodik, hüvös lesz megint, csipős szél dudál, azután
esni kezd, félig hó, félig eső. Elhagyjuk a szomszéd falu tornyát,
néhány boltot, házakat és gazdaságokat.
Kocognak az ablakon.
– Itt egy éjjel maguk idegen lovakon nyargalásztak! – mondja a
kisasszony.
És mind a ketten fölkacagtak.
Nekem ez a válasz tolult az ajkamra:
– És a kisasszony apja mégis föl akar fogadni? Vagy nem?
– De igen.
– Ha már erről beszélünk, mondja, kérem, honnan tudta a tisztelendő ur,
hogy Falkenberg kapitányéknál dolgozom? Hiszen ön is meg volt lepve,
mikor meglátott.
Rövid gondolkozás után az asszonyra nézett és ezt felelte:
– Megirtam az apámnak.
A nagyságos asszony lesütötte a szemét.
Az a benyomásom volt, hogy a lány nem mond igazat, de azért nem lehet
semmi hazugságon rajtacsipni. Hiszen egész valószinünek hangzott, hogy
az egyik levélben csak ugy mellékesen megemlitette a szüleinek:
tudjátok, kit találtam itt? Azt az embert, aki a vizvezetékünket
csinálta. Most fát vág a kapitány erdejében.
De mire beérkeztünk a pap udvarába, már ott állt az uj szolgalegény és
elvezette a lovakat.
És akkor megint ezen törtem a fejemet: hát akkor miért választottak
engem kocsisnak? Talán hogy kiengeszteljenek, hogy engem nem hivtak be,
mikor Falkenberg a szobában énekelt? De hát megértik-e ezek az emberek,
hogy én rövidesen befejezem találmányomat és nem szorulok senki fia
jóindulatára?
Savanyu arccal, morcosan kószáltam az udvaron, a konyhában ettem és
befogtam a számat. Oline megáldott a vizvezeték miatt. Mikor
beesteledett, a takarómmal kivonultam a pajtába.
Arra ébredtem, hogy valaki tapogatózik körülöttem.
– Itt nem maradhatsz – mondta a papné –, hiszen megfagynál. Gyere, majd
megmutatom az utat.
Egyideig beszélgettünk, nem akartam elmenni innét, sőt rávettem őt is,
hogy üljön le mellém. Csupa tüz volt… a természet gyermeke és lelkében
még muzsikált egy régi emlék melódiája.