Egy este látogatók érkeztek és mivel Péter még mindig beteg volt, a
másik legényt, egy fiatal gyereket semmire sem lehetett használni, én
tartottam a lovakat. Egy hölgy szállt ki.
– Az uraságok itthon vannak? – kérdezte.
A kocsi zajára azonban már kigyulladtak a lámpák és kiváncsi fejek
bukkantak ki az ablakon. A nagyságos asszony kijött és örvendezve
kiáltotta:
– Igazán te vagy az, Erzsébet? Ha tudnád, milyen nehezen vártalak! Isten
hozott.
És valóban… Erzsébet kisasszony volt, a tiszteletes ur leánya.
– Hát ő itt van? – csodálkozott.
– Kicsoda?
Engem gondolt. Pillantása rámesett és megismert.
A két hölgy másnap reggel kisétált hozzám az erdőbe. Először nagyon
megszeppentem, féltem, hogy a papék is megtudták azt a bizonyos éjjeli
lovaglást; azután, hogy senki nem beszélt róla, megnyugodtam.
– A vizvezeték kitünően müködik – mondta a kisasszony.
Ennek a hirnek nagyon megörültem.
– Milyen vizvezetékről beszélsz? – kérdezte a kapitányné.
– Vizvezetéket rendezett be nálunk a konyhában, egészen a második
emeletig. Csak egy csapot kell elforditani. Bizony, te is
megcsináltathatnád.
– Ugy? Itt nálunk is meg lehetne csinálni?
– Ó hogyne, nagyon könnyen – feleltem szolgálatkészen.
– Miért nem szólt az uramnak?
– Hiszen szóltam, de ő azt mondta, hogy megbeszéli a dolgot a nagyságos
asszonnyal.