– Nem tudod, miket beszélsz össze – feleltem nevetve –, de vigyázz, nézd
hogy bevágtál itt.
– Én? Talán ketten volnánk?
– Na jó, jó. Ma megint olvad, inkább a baltával dolgozzunk.
Szótlanul és haragosan dolgozunk tovább. Hogy merészel ilyen
szemérmetlenül hazudni?… hogy ők ketten nem beszélgetnek… De Istenem…
hiszen igaza van. Falkenbergnek jó orra van, ért az emberekhez.
– Ha velünk beszélnek, mindenesetre csak jót mondanak egymásról.
Falkenberg nem felelt.
– Lehet, hogy igazad van. Talán mégsem a legideálisabb házasság, amiről
az álmodozók beszélnek, de…
De ezt Falkenberg meg sem értette.
Ebédidő alatt tovább folytattam ezt a témát.
– Ugy emlékszem, egyszer kijelentetted, hogy ha nem fog vele szépen
viselkedni, hát baj lesz.
– Igen, mondtam.
– De nem lesz semmiféle baj.
– Hát mondtam, hogy ő nem szépen bánik vele? – kérdezte elkeseredetten
Falkenberg. – De unják egymást, itt a hiba. Ha az egyik bejön, a másik
kimegy. Ha mond valamit neki itt a konyhában, szegény asszony szemében
egyszerre kialszik a tüz és ugy tesz, mintha nem is hallaná.
Egy darabig döngetjük a fákat és mindegyikünk a maga gondolataival
foglalkozik.
– Azt hiszem, végül mégis csak el fogom páholni – mondja Falkenberg.
– Kicsodát?
– Lukácsot…
Végre elkészült a pipám, Emmával beküldtem a kapitánynak. A köröm olyan
volt, mintha valódi lett volna és a pompás szerszámaimmal ugy meg tudtam
erősiteni, hogy a két kis rézszög egyáltalán nem is látszott. Meg voltam
elégedve munkámmal.
Vacsora közben kijött a kapitány, megköszönte figyelmességemet és ekkor
láttam, hogy Falkenbergnek mégis igaza lehet. Alighogy ő megjelent, az
asszony már el is tünt.
A kapitány nagyon megdicsérte munkámat, érdeklődött, hogyan erősitettem
meg a kagylót és ezermesternek nevezett. Azt hiszem, ebben a pillanatban
még Emmát is megkaphattam volna.
De ezen az éjszakán megtanultam a borzongást.
Egy halott asszony lépett hozzám a pajtában, kinyujtotta a balkezét és…
a hüvelkujján nem volt köröm. Megráztam a fejem és eszembe jutott, hogy
igaz, valamikor egy koporsószeg volt a köröm helyén, de azt már eldobtam
és egy kagylót tettem a helyébe. És a halott nem mozdult, én pedig
dideregtem a félelemtől. Végre dadogni kezdtem, hogy sajnálom, de már
nem segithetek rajta és Isten nevében menjen el innét. „Miatyánk, ki
vagy a mennyekben…“ A halott egyre közelebb jött, eléje feszitettem két
öklömet, fölsikoltottam és… teljes erőmmel a falhoz taszitottam
Falkenberget.
– Mi az? – riadt föl – az Isten szerelmére…
Verejtékben fürödve ébredtem föl. Láttam, hogy a halott lassu léptekkel
távolodik és eltünik a sarok homályában.
– A halott… – nyögtem – a koporsószeget követeli.
Egy pillanat alatt Falkenberg szeméből is elröppent az álom.
– Láttam, ezzel a két szememmel láttam – nyöszörögte.
– Te is? Az ujját is láttad?
– Nem szeretnék a bőrödben lenni.
– Engedj engem a fal mellé – kértem.
– És én?
– Neked nincs bajod vele, te feküdhetsz kivül is.
– Köszönöm. Hogy előbb engem vigyen el. Inkább nem.
Ezzel befordult és a fülére huzta a takarót.
Egy pillanatig azon gondolkoztam, hogy legjobb lesz, ha Péterhez megyek
aludni, most már jobban van és talán nem kapnám el tőle a betegséget. De
nem mertem lemenni a lépcsőn.
Nagyon rossz éjszakám volt.
Másnap reggel mindent fölkutattam a szeg miatt és végre a fürészporban
meg is találtam. Az erdőbe menet elástam az ut mentén.
– Csak az a kérdés, nem kellene-e visszavinned oda, ahonnét elhoztad?
– De hiszen az nagyon messze van, hosszu utazás volna.
– De ha kényszeriteni fog. Talán nem akarja, hogy a koporsószeg ilyen
messze legyen a sirtól.
De most már megint fölbátorodtam, a napvilágnál nem látszott olyan
rémesnek ez a kisértet-história, kinevettem Falkenberg babonasságát és
kijelentettem, hogy véleménye nélkülöz minden tudományos alapot.