Ugy adódott, hogy amint az udvarra beléptünk, máris akadt valami. Éppen
egy uj zászlórudat akartak fölállitani, de nem volt elég ember.
Odamentünk, hozzáláttunk és segitettünk. Az oszlop csakhamar a helyén
volt. Az ablakokból mindenfelől női fejek kandikáltak ki.
– A kapitány ur itthon van?
– Nincs.
– Hát a nagyságos asszony?
A kapitányné kijött, magas, szőke asszony volt, barátságosan viszonozta
köszöntésünket.
– Csak azt akartuk megkérdezni, van-e valami munka.
– Nem tudom – felelte –, de nem hiszem. A férjem nincs idehaza.
Ugy láttam, hogy nehéz szivvel utasit el bennünket és már nyultam is a
sapkám után, nehogy zavarba hozzuk. De, ugy látszik, Falkenberg, aki
rendesen volt fölöltözve és a csomagját is mással cipeltette,
fölkeltette a figyelmét. Odafordult hozzá:
– Milyen munka?
– Mindenféle – felelte Falkenberg. – Keritéseket csinálunk, árkot ásunk,
kőmüvesmunkát végzünk.
– No, ahhoz már egy kicsit későn van –, vélte az egyik férfi a zászlórud
mellől.
– Ugy van – mondta az asszony is –, de talán jöjjenek be és egyenek
valamit. Ami nekünk van, az jut maguknak is.
– Köszönjük szépen – felelte Falkenberg.
Bosszankodtam ezen az alázatos válaszon. Vajjon mit fognak gondolni
rólunk. Itt közbe kell lépnem. Levettem a sapkámat és előkelő
meghajlással franciául mondtam:
– Ezer köszönet, asszonyom, ön nagyon szeretetreméltó.
Megfordult és rámnézett. Szinte komikus volt a csodálkozása.
Azután bevezettek bennünket a konyhába és nagyszerü ebédet kaptunk. Az
asszony eltünt, de mikor elkészültünk az evéssel és menni készültünk,
megint megjelent. Falkenberg vérszemet kapott, ki akarta használni
barátságosságát és megkérdezte, hogy fölhangolhatja-e a zongorát.
– Hát ahhoz is ért? – kérdezte és a szemei karikára nyiltak a
csodálkozástól.
– Igen. A szomszéd falukban is hangoltam néhány zongorát.
– De nekem egy elsőrangu zongorám van és nem szeretném, ha…
– Kérem, egészen nyugodt lehet.
– Van valami…
– Nem, nincs igazolványom, mert sohasem volt szükségem rá. De hiszen
nagyságos asszonyom ott lehet, amikor dolgozom.
– Hát persze, persze.
Előrement és Falkenberg követte. Az ajtórésen láttam, hogy a szoba fala
tele van képekkel.
A cselédlányok a konyhában sürögtek-forogtak és néha lopva egy-egy
pillantást vetettek felém. Egyikük nagyon csinos volt, örültem, hogy
reggel megborotválkoztam.
Elmult tiz perc. Hallottam, hogy barátom hozzáfogott a hangoláshoz. A
kapitányné kijött a szobából.
– Maga franciául is beszél? Ez több, mint amennyit én tudok.
Hál’ Istennek, akkor nem kell többet beszélnem. Néhány frázison tul az
én tudományom sem terjedt.
– Barátja megmutatta a bizonyitványait, ugy tetszik, mind a ketten derék
emberek. Nem tudom… talán sürgönyöznék a férjemnek és megkérdezném, itt
tarthatom-e magukat.
Szerettem volna megköszönni szivességét, de egy szó sem jött ki a
torkomon, csak nagyokat nyeltem.
Neuraszténia!
A délutánt elcsavarogtam az udvaron és a földeken. A gazdaság a
legpéldásabb rendben volt. Minden be volt takaritva, sehol semmi munka a
mi számunkra. Ugy látszik, a kapitány gazdag ember.
Beesteledett és Falkenberg még mindig a zongorával foglalatoskodott.
Némi élelmiszert vettem magamhoz a hátizsákból és elmentem az udvarból,
nehogy vacsorával is megkináljanak. A hold sütött, a csillagok ragyogtak
és én élvezettel mentem egyre beljebb az erdőbe. A legsötétebb helyen
leültem. Milyen csend van mindenütt, földön és égen. És itt meleg van,
bár a földeket már belepi a dér. Néha megzizzen egy füszál, egy egérke
surran, a fák koronái fölött eluszik egy vércse… azután megint
elcsendesül minden…
Láttál már valaha életedben ilyen szőkeséget?… Nem, még soha. És milyen
gyönyörü az alakja, kicsattanó piros a szája. Mintha mindig fények
rezegnének a hajábán. Hej, ha most egy gyémánt fejéket vehetnék elő a
hátizsákból és neki ajándékozhatnám…
Keresek egy rózsaszin kagylót, abból csinálom meg a körmöt és odaadom
neki pipámat a férje számára. Igen, ez lesz a legjobb.
Falkenberget az udvaron találom. Sietve sugja a fülembe:
– Már megjött a férje válasza. Fát kell vágnunk az erdőben. Értesz
hozzá?
– Igen.
– Akkor menj a konyhába. Már kérdezősködött utánad.
Mikor beléptem, felém fordult:
– Hát maga hol csavargott, kérem, jöjjön vacsorázni… Már evett? Hol?
– Van nálunk ennivaló.
– Óh, de hiszen van itt is. Nem akar egy kis teát?… Nem?… Megjött a
férjem válasza. Ért a favágáshoz?… No akkor jó. Nézze, itt a sürgöny:
„Két favágóra van szükségünk. Péter jelölje ki nekik a levágandó
törzseket“.
Édes istenem! Szorosan mellettem állott, amikor a sürgönyt mutatta.
Valami finom, szüzi illat lebegett körülötte.