Az erdőben vagyunk. Péter, az egyik béres mutatta az utat.
Amikor megbeszéltük a helyzetünket, Falkenberg egy csöppet sem volt
hálás, hogy az asszony itt tartott bennünket.
Nem is kell hálálkodnunk – mondta –, hiszen szükségük van ránk.
Falkenberg egyébként még annyit sem értett a favágáshoz, mint a
zongorahangoláshoz. Én valahol csavargásaim közben ezt a mesterséget is
megtanultam és igy kényszerüségből vezettem a munkát. Ebbe természetesen
ő beleegyezett. Egy uj ötlet foglalkoztatott.
A közönséges favágásnál az ember a földre fekszik és oldalról ferdén
fürészel. Ezért végeznek aztán olyan keveset egy nap és ezért marad a
lefürészelt fatönk bent a földben. Egy tengelyes szerkezettel, amit a
törzs tövébe csavarna az ember, ugy lehetne fürészelni, hogy a fürész
vizszintesen vágná a fát és igy nem maradna vissza semmi tönk, csak a
gyökerek. Hozzáláttam, hogy papirra vessem ennek a szerkezetnek a
részeit. Legtovább törtem a fejemet azon a rugón, amelynek a szükséges
nyomást kell szolgáltatnia. De talán egy sulyt lehetne tenni a rugó
helyére. Ezzel azonban baj van, mert ez a suly mindig egyenletes nyomást
fejtene ki. Pedig mennél mélyebbre hatolt a fürész, annál jobban
gyöngülnie kellene ennek a nyomásnak. A rugó viszont engedne, ha a
fürész már mélyebben volna. Elhatároztam tehát, hogy mégis inkább
rugóval próbálkozom. Majd meglátod, sikerülni fog, biztattam magamat, és
ez lesz életem legnagyobb dicsősége.
A napok teltek, a napok multak. Már kilenc fát ledöntöttünk és
levagdostuk a galyakat. Az ellátás bőséges volt. Reggel magunkkal vittük
a hideg ebédet és este kaptunk meleget. Ha hazaértünk, megmosakodtunk és
kitisztálkodtunk, hogy jobb legyen a külsőnk, mint a férficselédeké,
azután bementünk a konyhába és leültünk az asztalhoz. Még három lány
volt rajtunk kivül, és én észrevettem, hogy Falkenberg és Emma között
gyöngéd szálak szövődnek.
Néha zongoraszó hangzott a belső szobából és a gyöngébb hangok
kiömlötték a konyhába is. Néha kijött a kapitányné, finom, lányos
szépségével derüt hozott magával és barátságos beszélgetésbe elegyedett
velünk.
– No, mi volt ma az erdőben – kérdezte néha –, láttatok medvét?
Egyik este pedig megköszönte Falkenbergnek, hogy fölhangolta a
zongoráját.
Hogyan? Hát mégis?… Falkenberg viharverte ábrázata szinte megszépült az
örömtől és én büszke voltam rá, mikor szerényen felelte:
– Igen, én is ugy éreztem, hogy sikerült.
Vagy a gyakorlat tanitotta meg tényleg néhány fogásra, vagy pedig a
kapitányné egyszerüen hálás volt neki, hogy nem tette teljesen tönkre a
hangszert.
Esténként Falkenberg fölhuzta az én nadrágomat. Most már nem kérhettem
vissza tőle, hogy magam viseljem, mert mindenki azt hihette volna, hogy
én kölcsönöztem ki tőle.
– Megtarthatod a ruhákat, ha átengeded nekem Emmát – mondtam tréfásan.
– Jó, hóditsd meg – felelte.
Láttam, hogy egy kicsit elhidegedtek egymástól. Falkenberg is szerelmes
volt, akárcsak én. Milyen javithatatlan álmodozók vagyunk mi ketten!
– Mit gondolsz, ma este is ki fog jönni a konyhába? – kérdezte néha
favágás közben.
És én vállat vontam:
– Mennél tovább elmarad a kapitány, annál jobb.
– Ugy van – felelte a barátom –, te, ha meghallom, hogy nem jól bánik
vele, baj lesz.
Egy este Falkenberg énekelni kezdett. Megint büszke voltam rá. A
nagyságos asszony kijött és megismételtette vele a dalt. Azután még
egyet énekelt. Érces hangja betöltötte a konyhát és a kapitányné nem
tudott hova lenni a nagy csodálkozástól.
– No, ilyet még nem hallottam.
S ekkor fölébredt bennem az irigység.
– Tanult ön énekelni? – kérdezte az asszony –, ismeri a hangjegyeket?
– Igen – felelte a barátom –, egy dalárdában énekeltem.
Én azonban ugy véltem, hogy ezt kellett volna felelnie: Nem, sajnos, nem
tanultam.
– Énekelt már valaki előtt, aki értett hozzá?
– Igen, néha egy-egy táncmulatságon énekeltem és egyszer egy esküvőn is.
– De hozzáértő előtt még nem?
– Nem, ugy hiszem, még nem. Talán…
– Kérem, énekeljen még valamit.
És Falkenberg énekelt.
Még megérem, hogy a nagyságos asszony egy este behivja a szobába és
kisérni fogja a zongorán, gondoltam magamban. De hangosan ezt mondtam:
– Bocsánatot kérek, mikor jön haza a kapitány ur?
– Nemsokára – felelte az asszony –, miért kérdi?
– A munka miatt.
– Már minden megjegyzett fát kivágtatok?
– Nem, még nem mind, de… óh, még nagyon sok van hátra, de…
– Nos… – kérdezte. Azután, ugy látszik, eszébe jutott valami –: ha a
fizetés miatt gondolja, akkor…
Fölemelkedtem és igy szóltam:
– Igen, ha lehetséges…
Falkenberg egy szót sem szólt.
– No, csak mondja ki bátran. Tessék, fogja – mondta és felém nyujtotta
azt az összeget, amit kértem. – És ön?
– Köszönöm, én nem kérek semmit – felelte Falkenberg.
Istenem, milyen kicsi lettem egyszerre, legjobb szerettem volna
elsülyedni. Ez a Falkenberg lefőzött. Annyi pénze van, hogy nem kell
neki előleg? Még ma este lehuzom róla a jó ruháimat és darabokra
szaggatom.
De természetesen nem tettem meg.