Mikor másnap reggel utra készültünk, megérkezett a házikisasszony.
Hallottuk, amint dörömbölni kezd a zongorán. Valami valcert játszott.
Nemsokára azután megjelent az ajtóban.
– Hát persze, egészen máskép szól. Nagyon hálás vagyok érte.
– Tehát meg van elégedve? – kérdezte a mester.
– De mennyire.
– És mit tanácsol, hova menjek most?
– Ővrebőbe, Falkenbergékhez.
– Kikhez?
– Falkenbergékhez. Csak mindig egyenesen előre ezen az uton. Körülbelül
másfélórányira egy oszlopot fog találni, ott forduljon be jobbkéz felé.
Erre Falkenberg leült a lépcsőre és kikérdezte a kisasszonyt az ővrebői
Falkenbergék felől. Talán rokonai, s akkor ugyszólván otthon lesz náluk.
Nagyon megköszönte, hogy a kisasszony ilyen nagy szivességet tett neki.
Utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.
Mikor az erdőbe értünk, letelepedtünk és meghánytuk-vetettük a dolgot.
Vajjon tanácsos lesz-e mint zongorahangolónak megjelennie előkelő
rokonánál, az ővrebői kapitánynál. Tulajdonképen csak én
aggodalmaskodtam és ezzel megzavartam Falkenberget is.
– De hiszen nagyon kedélyes dolog lesz – vélekedett.
– Nincs valami papirosod, vagy igazolványod, amin rajta van a neved is?
– De van, hanem az ördög vigye el, az áll rajta, hogy szorgalmas munkás
vagyok.
Egy darabig tanakodtunk, hogy meghamisitsuk-e ezt a bizonyitványt, vagy
pedig egy egészen ujat irjunk. Ez azután egy zongorahangolónak szólna és
a Lars nevet átváltoztatnók Lipótra.
– Meg tudod te irni ezt a bizonyitványt?
– Óh, hogyne.
De most már azután elragadott a fantáziám és ezzel elrontottam mindent.
Zongorahangoló az kevés lesz, irjuk, hogy mechanikus, egy zseni, aki a
legsulyosabb föladatokat is megoldja és gyára van.
– Egy gyártulajdonosnak nincsenek igazolványai – vélte Falkenberg és
hallani sem akart róla.
– Nem, ez mégsem megy…
Rosszkedvüen ballagtunk tovább és elértük az oszlopot.
– Nem akarsz befordulni? – kérdeztem.
– Eridj te magad – dühösködött Falkenberg. – Nesze, itt vannak a ruháid.
De amint az oszlopot szerencsésen magunk mögött hagytuk, meglassitotta
lépteit. Elkeseredetten mormogta:
– Mégis csak borzasztó, hogy semmi se lesz belőle. Milyen jó aratásunk
volna.
– Azt hiszem, meg kell látogatnod őket – vélekedtem –, hiszen lehet,
hogy nem is vagytok rokonok.
– Kár, hogy nem tudom, van-e neki egy unokaöccse Amerikában.
– De hiszen te nem is tudsz angolul.
– Ugyan – mordult rám –, fogd be a szád. Semmi közöm a te fantáziádhoz.
Ideges és dühös volt. Ugy kilépett, hogy alig birtam lépést tartani
vele. Hirtelen megállt.
– Mégis bemegyek. Add ide még egyszer a pipádat. Nem fogok rágyujtani. –
Fölmásztunk a dombra. Falkenberg tudatában volt fontosságának,
mutogatott a pipával és véleményt mondott a ház fekvéséről.
Bosszankodtam nagyképüségén, meg azon, hogy velem cipelteti a
hátizsákját. Megkérdeztem:
– Hát mégis zongorahangoló vagy?
– Ugy hiszem, már bebizonyitottam, hogy értek hozzá – felelte kurtán.
– De tegyük föl, hogy a háziasszony is ért hozzá és rögtön azután
kipróbálja a zongorát, mi lesz akkor?
Falkenberg hallgatott. Láttam, hogy a fejét töri. Lassanként
összebicsaklott, meggörbült háttal ment tovább.
– Talán mégsem lesz tanácsos. Nesze, itt a pipád. Gyerünk csak be és
kérdezzük meg szokás szerint, talán akad valami munka.