Falkenberg ugy számitott, hogy a szomszéd sem akar majd hátramaradni és
bizonyosan föl fogja hangoltatni a zongoráját. És csakugyan… A
házikisasszony valami kiránduláson volt és a szülők elhatározták, hogy
meglepik. Ugyis panaszkodott már, hogy nem lehet játszani az ócska
szerszámon.
Megint egyedül maradtam, Falkenberg eltünt a házban. Mikor beesteledett,
világot gyujtottak neki és ő tovább dolgozott. Odabent ette meg a
vacsoráját is. Vacsora után kijött és a pipáját kérte.
– Milyen pipát?
– Te buta. Azt az öklöset.
Nem szivesen adtam oda mestermüvemet, amely nemrég készült el teljes
pompájában.
– Ne melegitsd föl nagyon a szöget – aggodalmaskodtam –, különben
elhajlik.
Falkenberg rágyujtott és nagybüszkén visszasétált a házba. De azért
rólam is gondoskodott. Enni és innivalót kért a konyhában számomra.
Fekvőhelyet kerestem a pajtában.
Éjszaka egyszerre csak fölébredtem. Falkenberg ott állt a pajta közepén
és a nevemet kiáltotta. Telihold volt és az ezüstös fényben tisztán
láttam barátom arcát.
– No, mi van?
– Itt a pipád.
– A pipa?
– Az ördögbe is, igen. Nesze, visszaadom. Nézd, a szög lejön róla.
Visszaadta a pipát. Láttam, hogy a szög egészen elhajlott.
– Szinte megfenyegetett az ököl – mondta Falkenberg – és eszembe jutott,
hol szerezted a körmöt.