Három napja kószáltunk már és nem kaptunk semmi munkát, sőt mindenhol
megfizettették velünk a szállást, meg az ételt, italt, ugy hogy
napról-napra szegényebbek lettünk.
– Te, hiszen már nincsen pénzünk. Igy nem jutunk tovább – mondta
Falkenberg és azt tanácsolta, hogy próbálkozzunk meg a lopással.
Meghánytuk-vetettük ezt a tervet, végül is elhatároztuk, hogy ezzel még
várunk egyideig. Az evés miatt nem volt gondunk, hiszen baromfi akadt
elég a falukban, de készpénzre is szükségünk volt ahhoz, hogy
továbbjussunk. Ha munkával nem tudunk keresni, majd szerzünk másképen.
Nem vagyunk angyalok.
– Én bizony nem vagyok angyal – mondta Falkenberg. – Ezek a legjobb
ruháim. Más még munkaruhának se igen használná. Magam mosom a patakban
és megvárom, amig megszárad. Ha elszakad, megfoltozom, ha pedig pénzem
van, ujat veszek. Bizony igy van ez.
– De a fiatal Erik azt mondta, hogy eliszod a pénzed.
– Az a zöldfülü… Hát persze, hogy iszom. Unalmas dolog, ha az ember
mindig csak eszik… Gyere, keressünk egy házat, ahol zongora van.
Igy gondolkodtam: olyan házban, ahol zongora van, bizonyára jómódu
emberek lesznek s ugylátszik, Falkenberg ott akarja elkezdeni a lopást.
Délután találtunk ilyen házat. Mielőtt bementünk, Falkenberg fölvette az
én jobbik ruhámat és vállamra akasztotta az ő hátizsákját is, hogy annál
szabadabban mozoghasson. Habozás nélkül ment föl a kőlépcsőn, egy ideig
bent maradt és amikor kijött, azt mondta, hogy megbizták a zongora
hangolásával.
– Micsoda?
– Hallgass! – parancsolta – hangoltam én már zongorát, ha nem is kötöm
mindenkinek az orrára.
És amikor láttam, hogy egy hangvillát huz elő a hátizsákból, tudtam,
hogy komolyan beszél.
Meghagyta, hogy maradjak a közelben, amig ő a zongorával
foglalatoskodik.
Föl- és lekószáltam tehát és néha, ha a ház délre nyiló ablakai előtt
elsétáltam, hallottam, amint Falkenberg a zongorát gyötri odabent.
Rendes hangot nem tudott leütni, de vigyázott, hogy ha meghuz egy hurt,
éppen annyira visszaengedje, amennyire fölcsavarta. A zongora ettől
csöppet sem lett rosszabb, mint amilyen volt és nagyszerüen ment minden.
Beszédbe elegyedtem az egyik szolgalegénnyel, egy fiatal fiuval. Kétszáz
korona volt az évi bére, no meg az ellátás. Reggel félhétkor kelt,
megetette a lovakat, de aratásidőben már ötkor talpon kell lenni.
Nyolckor aztán vége a munkának. Egészséges volt és megelégedetten élt
kis világában. Még most is emlékszem gyönyörü hibátlan fogsorára, meg a
mosolyára, amikor egy lányról beszélt. Aranyszives ezüstgyürüt
ajándékozott neki a minap.
– Mit mondott, amikor odaadtad a gyürüt?
– Meg volt lepve, képzelheted.
– És mit mondtál te?
– Hogy én mit mondtam? Nem tudom. Azt mondtam: hordd egészséggel, vagy
ilyesvalamit. Még egy ruháravalóval is meg akartam ajándékozni, de…
– Fiatal?
– Olyan a hangja, mint egy szájharmónikáé, olyan fiatal.
– Hol lakik?
– Azt nem mondom meg, mert akkor a falu szájára kerül.
Ugy álltam előtte, mint egy Nagy Sándor és lenéztem az ő kis világára.
Amikor elváltunk, megajándékoztam a gyapjutakaróval, azt mondtam, ugyis
nehéz, nem tudom cipelni.
– Ez a kislányé lesz – mondta ragyogó szemmel –, legalább lesz egy meleg
takarója.
És Nagy Sándor csöndesen megjegyezte:
– Ha nem volnék az, aki vagyok, szeretnék a te bőrödben lenni…
Mikor Falkenberg elkészült a munkájával és kijött, olyan finoman mozgott
és olyan válogatott kifejezéseket használt, hogy alig értettem meg a
szavát. A házikisasszony kisérte ki.
– Most a szomszédfaluba megyünk – mondta –, bizonyára ott is lesz
hangolni való zongora. Isten önnel, kisasszony, Isten önnel.
– Hat korona, fiam – sugta a fülembe –, meg a szomszédházban is hat, az
tizenkettő.
Ezzel utnak eredtünk. A hátizsákokat én cipeltem.