Falkenberg meg én utnak eredtünk. Este van, hüvös a levegő és az
égboltozaton lassan kigyulladnak a csillagok. Rábeszélem bajtársamat,
hogy menjünk a temetőn keresztül. Bolond fejjel azt hiszem, hogy talán
megpillanthatok egy kivilágitott ablakot a pap házán. Hej, ha gazdag,
szép és ügyes volnék…
Néhány órája cipeltük már sulyos batyunkat, még nem ismertük egymást
teljesen és beszélgetni is tudtunk. Az első boltot csakhamar magunk
mögött hagytuk és nemsokára elhagytuk a másikat is. Csakhamar fölmeredt
előttünk az éjszakai égen a szomszéd község templomtornya. Régi szokásom
szerint a temető felé igyekeztem. Bajtársamhoz fordultam:
– Talán megpihennénk itt valahol?
– Helyes – felelte Falkenberg –, ilyenkor már minden pajta tele van puha
szénával. És ha elkergetnek, kimegyünk az erdőbe, ott még melegebb van.
Ő volt a vezetőnk.
Jól megtermett, izmos férfi volt, ugy 30 körül, bajusza hosszan csüngött
le a szájaszélén. Felsőtestét kissé előregörbitette járás közben. Inkább
keveset beszélt, mint sokat, a munka csakugy égett a kezei alatt, néha
pedig még énekelt is szép férfias hangján. Nagyon szép nótákat tudott.
Egészbevéve más ember volt, mint Grindhusen. Ha meg-megszólalt, tröndi,
valdresi[2] és svéd szavakat kevert a beszédébe, ugyhogy nem lehetett
megtudni, hová való.
Megérkeztünk a szélső házhoz. Az emberek még ébren voltak és a kutyák
ugatni kezdtek. Falkenberg a gazdát kérte, mire egy fiatalember jött ki
a házból.
– Van-e valami munka számunkra?
– Nincs.
– De hiszen a kerités kőfala félig leomlott. Talán kijavithatnók.
– Nem szükséges. Most ősszel ugy sincs egyéb munka, majd mi magunk
javitjuk ki.
– Adhat-e éjjeli szállást?
– Sajnos…
– Talán a pajtában?…
– Nem lehet. Ott alusznak a cselédek.
– Hitvány fickó – morogta bajuszába Falkenberg, mikor odébbmentünk.
Keresztülmentünk egy kis erdőcskén és fekvőhelyet kerestünk.
– Talán gyerünk vissza. A lányok nem fognak kidobni bennünket.
Falkenberg gondolkozott.
– A kutyák ugatnának – mondta azután.
Egy rétre jutottunk, ahol két ló legelészett. Az egyiknek a nyakában
csengő csilingelt.
– No ez ugyan derék gazda – vélte Falkenberg – a lovai a réten
éjszakáznak, a szolgák meg a pajtában alszanak. Tudod mit, tréfáljuk meg
egy kicsit. Menjünk egy darabig lóháton.
Megfogta a csengetyüs lovat, füvel és mohával betömte a csengőt és
fölült. Az én lovam vadabb volt, de végül mégis fölkapaszkodtam rá.
Egyideig a réten lovagoltunk, aztán kikocogtunk az országutra. Az én
gyapjutakaróimat használtuk nyeregnek, de kantárunk nem volt. Mégis
nagyszerüen ment a dolog. Körülbelül egy mérföldet lovagoltunk, mikor a
szomszéd faluhoz értünk. Hirtelen hangokat hallottunk magunk előtt az
uton.
– Na, most galoppozzunk egy kicsit – szólt hátra Falkenberg.
Ugylátszik, nem volt nagy mester a lovaglásban. Először csak a
csengőszijba kapaszkodott, később lefeküdt és görcsösen átkarolta a ló
nyakát. Egyszerre csak megpillantom az egyik lábát, amint az ég felé
mered. Rögtön utána le is pottyant.
Szerencsére nem fenyegetett semmi veszély. Csak egy fiatal pár enyelgett
a kertek alatt, azoknak a hangját hallottuk.
Vagy egy félórát poroszkáltunk tovább. Már minden tagunk fájt. Óvatosan
lemásztunk és hazakergettük a lovakat. Markunkba nevettünk, örültünk a
jól sikerült tréfának és az apostolok lován folytattuk utunkat.
– Gágá, gágá – hallatszott a távolból. Ismertem ezt a hangot, vadkacsák
voltak. Gyermekkoromban ugy tanultam, hogy ilyenkor meg kell állni,
össze kell kulcsolni a kezet, nehogy a vadkacsák megijedjenek. Miután
nincs sietős dolgom, most is ezt teszem. Lágy, misztikus hangulat
szálldos körülöttem, visszafojtom lélekzetemet és fölbámulok az égre.
Ott repülnek… Az ég, mint valami csillagokkal vegyitett tenger nyugszik
fölöttünk. Gágá, gágá, hangzik ujból a fejünk fölött, és a pompás menet
lassan eluszik az éjszakában…
Végre találunk egy pajtát. Minden csöndes, lefekszünk és alszunk néhány
órát. Olyan mélyen aludtunk, hogy a cselédek reggel alva találtak
mindkettőnket.
Falkenberg a gazdával akart beszélni, fölajánlotta, hogy megfizetjük a
szállást. Tegnap olyan későn érkeztünk, hogy már mindenki aludt és nem
akartuk fölzavarni őket. Nem vagyunk csavargó tolvajok. De a gazda nem
akarta elfogadni a fizetséget. Még meg is vendégeltetett a konyhában egy
csupor kávéval, de munkát nem tudott adni. A termés be van takaritva és
most neki meg a legénynek nincs egyéb dolga, mint hogy kijavitsák a
keritéseket.