A vizvezeték elkészült, minden csap a helyén volt és a viz vidáman
csobogott a medencékben. Grindhusen megint kölcsönkapta a szükséges
kőmüvesszerszámokat, ugy hogy itt-ott át tudtuk lyukasztani a falat.
Most bevakoltuk ezeket a nyilásokat, behánytuk a gödröt. Elkészültünk a
munkával. A tiszteletes ur nagyon meg volt velünk elégedve.
Fölajánlotta, hogy a vörös oszlopra kiragaszt egy cédulát és tudtul adja
hiveinek, milyen ügyesek vagyunk mi vizvezetékek készitésében. De
tekintettel az idő előrehaladottságára, hiszen a föld minden pillanatban
keményre fagyhatott, ez egy csöpp hasznunkra sem lett volna. Megkértük
tehát, hogy inkább majd tavasszal gondoljon megint ránk.
Átköltöztünk a szomszédba, hogy segitsünk a krumpliásásnál. A papék
azonban megigértették velünk, hogy alkalomadtán még benézünk hozzájuk.
Ezen az uj helyen sok ember volt együtt. Csoportokba oszoltunk és
vidáman folyt a munka. De láttuk, hogy ez a mesterség legföljebb egy
hétig fog tartani, azután megint facérok leszünk.
Egy este átjött a tiszteletes ur és fölajánlotta, hogy szolgálatába
fogad. Az ajánlat nagyon kedvező volt, gondolkodtam is rajta egy
darabig, azután mégis visszautasitottam. Inkább megmaradok szabad
embernek, gondoltam magamban, kószálok a világban, itt-ott dolgozom, ha
éppen eszembe jut, szabad ég alatt tanyázom, ha nem akad más födél és
várom, hogy mit hoz a holnap.
Itt a krumpliásásnál összeakadtam egy emberrel. Ezzel akartam
összeállni, ha Grindhusentől elválok. Ez az ember éppen ugy
gondolkozott, mint én, láttam dolgozni és tudtam, hogy derék munkás.
Lars Falkenberg volt a neve.
A krumpliásásnál a fiatal Erik volt a vezetőnk. Ő fuvarozta haza a teli
zsákokat. Csinos, 20 esztendős fiu volt, korához képest komoly és
megfontolt és apja jómódja hamar kifejlesztette önbizalmát. Ugy látszik,
volt valami közte és Erzsébet kisasszony között, mert a fiatal lány egy
szép napon fölbukkant közöttünk és sokáig beszélgetett vele. Távozóban
hozzám is szólt néhány szót és tudtomra adta, hogy Oline lassan-lassan
kibékült a vizvezetékkel.
– Hát a kisasszony? – kérdeztem tőle.
Udvariasságból felelt erre a kérdésre is, de láttam, hogy nem szivesen
beszélget velem.
Szépen volt öltözve, világosszinü kabátja pompásan illett szeme
kékjéhez…
Erik másnap szerencsétlenül járt, a ló elragadta a kocsit,
keresztülvonszolta árkon-bokron, végül is odacsapta egy keritéshez.
Bizony, Erik alaposan összetörte magát, vért köpött még akkor is, amikor
néhány óra mulva magához tért. Ettől kezdve Falkenberg vezette a munkát.
Én is részvétet tettettem, mint a többiek, hallgatagon dolgoztam tovább
és szomoru arcot vágtam, bár egy csöppet sem voltam levert. Hiszen nem
volt semmi kilátásom a kisasszonynál, de most legalább ez a fiu is félre
volt téve az utból.
Este kisétáltam a temetőbe és leültem egy sirkőre. Bárcsak kijönne,
gondoltam magamban. Elmult egy negyedóra. Végre megpillantottam.
Fölugrottam, mintha sietve menekülni akarnék, de már elkéstem és
megzavarodtam volna, mert már egészen a közelemben volt.
– Képzelje csak – mondtam –, szegény Erik. Tegnap nagyon rosszul volt.
– Tudom.
– Elragadta a ló.
– Igen és ő lezuhant. De mondd csak, miért meséled ezt nekem?
– Azt hittem… nem… nem tudom.
– Nos?
– De hiszen majd meggyógyul hamarosan. Akkor megint minden jó lesz.
– Hát persze.
Szünet.
Mintha kigunyolt volna. Hirtelen elmosolyodott:
– Te nagyon különös ember vagy! Megteszed ezt a hosszu utat és ezután
itten üldögélsz.
– Óh, már megszoktam. Lefekvésig itt töltöm az időt.
– Nem félsz?
Tréfálkozása visszaadta önbizalmamat és bátorságot öntött belém. Szilárd
talajt éreztem a lábam alatt.
– Szeretném megtanulni a félelmet.
– A félelmet? Ugylátszik, te is olvastad azt a mesét.
– Igen, meglehet, hogy olvastam valamelyik könyvben.
Megint szünet.
– Miért nem akarsz beállni hozzánk?
– Nem nekem való – feleltem –, most összeálltam valakivel és együtt
nekiindulunk a nagyvilágnak.
– Hová mentek?
– Azt még nem tudom. Keletre vagy nyugatra. Csak ugy vándorolunk.
Szünet.
– Kár… – mondta végre halkan. – Azt hiszem, hogy nem jól teszed… Mit is
mondtál az elébb, hogy van Erik? Azért jöttem, hogy megkérdezzem.
– Beteg és bizony nagyon rossz bőrben van szegény feje, de…
– A doktor azt hiszi, hogy fölgyógyul?
– Igen, legalább nem mondta az ellenkezőjét.
– Jó éjszakát!
Istenem, ha fiatal, gazdag, szép, hires és bölcs volnék… Ott megy
Erzsébet!…
Mikor a temetőből kifordultam, megtaláltam az ökölalaku pipámhoz
szükséges körömszeget. Zsebrevágtam. Egyideig még álldogáltam, néztem
jobbra meg balra, hallgatóztam…, de semmi sem mozdult. Senki sem
kiáltotta: „Az az enyém!“