A kut elkészült, az árkot is kiástuk és a csőlerakómunkás megérkezett.
Grindhusen segédkezett neki, én pedig benn a házban csináltam a
vezetéket, a pincéből a második emeletig.
Egy napon, amikor éppen a pincében ástam, lejött hozzám a papné.
Odakiáltottam, hogy vigyázzon, de ő egész otthonosan mozgott a
homályban. Tán csak nincs itt valami gödör! – mondta felém mutatva.
Egyszerre azonban félrelépett és lecsuszott a gödörbe, ahol én
dolgoztam. Napvilágról jött és semmit sem látott, vakon tapogatódzott a
gödör falán.
– Hát most hogy jutok ki innét – kérdezte nyugodtan.
Fölsegitettem. Egy csöppet sem volt nehéz. Karcsu termetén nem látszott
meg, hogy már felnőtt leánya van, aki akkora, mint ő.
– No ez ugyan szép dolog volt – mondta és lerázta ruhájáról a földet. –
Segithetnél nekem valamit fönt az emeleten. De meg kell várnunk, amig a
férjem elmegy, mert ő nem barátja az ujitásoknak. Mikor készültök el
ezzel a munkával?
– Körülbelül egy hét mulva.
– Hová mentek innét?
– A szomszédba. Grindhusen megigérte, hogy segit nekik krumplit ásni.
Azután fölmentem vele a konyhába és egy nyilást fürészeltem a padlóba.
Időközben Erzsébet kisasszonynak halaszthatatlan dolga akadt ugyancsak a
konyhában. Tudom, hogy nem szenvedhetett, de ugylátszik, erőt vett
érzelmein, mert odalépett és néhány kérdést intézett hozzám. Egy ideig
nézte a munkát.
– Képzeld csak, Oline – fordult a szolgálóhoz –, ha majd csak egy csapot
kell elforditanod és annyi vized lesz, amennyi csak kell.
De Oline ráncos, vén arcán meglátszott, hogy egy csöppet sincsen
elragadtatva, sőt a legnagyobb gyanakvással figyelte ezt az istentelen
munkát. Husz éven át hordta föl a vizet. Hát most mihez fogjon?
– Kipihened magad – mondta a kisasszony.
– Pihenjek? De hiszen az ember azért született, hogy dolgozzon.
– No, majd dolgozhatsz a kelengyéden – tréfálkozott a papkisasszony.
Ez ugyan nem volt valami nagyon sikerült tréfa, de én azért örültem,
hogy odajött és szóbaállt velünk, hogy megoldotta a nyelvemet az ő
jelenléte, milyen gyorsan és találóan felelgettem. Akárcsak valami
társaságbéli ifjonc. Még most is emlékszem minden szóra. De azután
ugylátszik hirtelen eszébe jutott, hogy mégsem illendő ez a nagy
leereszkedés és sietve kiment a konyhából.
Estefelé rendes szokásomhoz hiven elsétáltam a temető felé, de amikor a
sirok között megpillantottam a papkisasszonyt, sietve odébbálltam.
Később eszembe jutott, hogy valószinüleg meg lesz hatva szerénységemtől
és azt fogja mondani: szegény ember, ez nagyon szép volt tőle!
Még csak az hiányzik, hogy utánam jöjjön ide az erdőbe. Akkor
meglepetten fölugranék a kőről és üdvözölném. Ő pedig elpirulna és
zavartan mondaná: Ó, csak véletlenül sétáltam errefelé, olyan szép ez a
mai este… Hát te mit keresel itt? Csak üldögélek, – felelném ártatlanul.
És ha megtudja, hogy ilyen későn az erdőben szoktam üldögélni,
fölismeri, hogy egy mélyen érző, álmodozó emberrel van dolga és belém
szeret…
Másnap este is a temetőben láttam és egy merész gondolat villant át
agyamon: „Énmiattam jött ide!“ De ahogy jobban odanéztem, láttam, hogy
egy siron foglalatoskodik. Tehát mégse miattam jött. Továbblopóztam,
elmentem az erdőbe, egészen addig a hatalmas hangyabolyig. Amig világos
volt, megfigyeltem az apró állatok munkáját, meg az osonó őzeket, mikor
pedig bealkonyodott, a hulló madárcseresznye és a fenyőtobozok
koppanására figyeltem. Dudoltam, talán suttogtam is valamit és
gondolataimba mélyedtem. Időnként föl kellett állnom, hogy föl- és
lesétálással fölélesszem dermedt tagjaimat. Az órák multak, én szerelmes
voltam, hajadonfővel kóboroltam az avaron és bámultattam magamat a
csillagokkal.
– Hány óra van? – kérdezte álmosan Grindhusen, mikor visszatértem a
pajtába.
– Tizenegy! – feleltem, pedig már hajnali három is lehetett.
– Igazán, azt hiszed, hogy ilyenkor van a lefekvés ideje? Az ördögbe is,
minden tisztességes embert fölzavarsz.
Ezzel átfordult a másik oldalára, fülére huzta a takarót és a következő
pillanatban már horkolt is. Ilyen unalmas legény volt ez a Grindhusen.
Istenem, milyen badarul viselkedik egy idősebb férfi, ha szerelmes lesz.
Pedig én meg akartam mutatni, miképen szerezheti vissza az ember a lelki
nyugalmát.