Egy ember fordult be az udvarra, aki vissza akarta kérni
kőmüvesszerszámait. Pedig én meg voltam róla győződve, hogy Grindhusen
lopta ezeket a szerszámokat. Milyen unalmas, szürke ember ez a
Grindhusen! Semmi nagyszerüség, semmi különösség nincs benne.
– Te Grindhusen – mondtam neki –, te igazán semmi másra nem gondolsz,
mint az alvásra. Egy ember van odakint, el akarja vinni a szerszámait.
Kölcsönkérted tőle… Te szerencsétlen flótás.
– Szamár vagy! – felelte sértődötten Grindhusen.
De én, mint már annyiszor, megint csak kibékitettem. Tréfára forditottam
szavaimat.
– Hát most mit csináljunk? – kérdezte.
– Fogadjunk, hogy te már tudod – feleltem én.
– Tudom? – csodálkozott.
– No igen, ha jól ismerlek, te már kifundáltál valamit.
Mire azután ravasz arcot vágott, mintha valóban tudná, hogy mitévő
legyen.
De mikor délben levágtam a haját s azt mondtam neki, hogy meg kellene
mosni a fejét, megint megsértődött.
– Milyen bolond lettél te – mondta megvetően –, pedig már benőhetett
volna a fejedlágya.
És isten tudja, talán neki volt igaza. Neki még most is dus, vörös
sörény van a fején, bár már nagyapa…
Kisértetek járnak a mi pajtánkban? Vajjon ki takaritotta ki egy szép
napon ezt az odut? Mindkettőnknek rendes hálóhelyünk volt, én még két
pokrócot is vettem magamnak, Grindhusen pedig ruhástul, ahogy egész nap
dolgozott, ásta be magát a szénába. Most pedig valaki szépen
összehajtogatta a két pokrócot, ugy hogy olyan volt, mint valami rendes
ágy. Én ugyan nem bántam. Az egyik szolgáló valószinüleg meg akarta
mutatni, hogy mi a szokás ilyen helyen. Nekem ugyan mindegy.
A második emeleten nyilást kellett volna fürészelnem a padlóba, de a
papné megkért, hogy várjak vele még egy napig, mert a férje másnap
átmegy a szomszéd községbe és akkor legalább nem fogom zavarni. De
másnap reggel megint elhalasztódott a dolog. Erzsébet kisasszonynak
néhány dolgot kellett bevásárolnia és engem megkértek, hogy kisérjem el
és hozzam haza a csomagokat.
– Jó – mondtam –, csak menjen előre.
Kedves kislány!… hát mégis elszánta magát, hogy elviselje kiséretemet?
– Utánam fogsz találni? – kérdezte.
– Hogyne, már voltam a boltban. Mi is ott vesszük az élelmiszereinket.
Miután azonban agyagos, csatakos nadrágomban mégsem mehettem végig a
falun, fölhuztam a városi ruhám nadrágját, a zubbonyt azonban magamon
tartottam. Utána indultam. Egy mérföldön át körülbelül negyedóráig néha
megpillantottam magam előtt az uton. Ilyenkor meglassitottam lépteimet,
hogy utól ne érjem. Egyszer hátra is fordult, de én hasravágódtam és
elbujtam az utszéli gazban.
A kisasszony egy barátnőjénél maradt a boltban, én pedig ugy déltájban
hazaérkeztem a bevásárolt holmival. Meghivtak, hogy ebédeljek kint a
konyhában. A ház egészen kihalt volt. Harald nem volt otthon, a
cselédlányok fehérnemüt mángoroltak és Oline a konyhában
foglalatoskodott.
Ebéd után fölmentem a második emeletre és hozzáfogtam a fürészeléshez.
– Gyere, segits most nekem idebent – mondta a papné és előrement.
Keresztülmentünk a tisztelendő dolgozószobáján a hálószobába.
– Szeretném az ágyamat odébbtolni – mondta az asszony –, nagyon közel
áll a kályhához.
Az ágyat az ablak mellé toltuk.
– Nem gondolod, hogy itt jobb helyen áll? – kérdezte.
Véletlenül rápillantottam. Megint azzal a titkolódzó, különös
oldalpillantással kérdezte ezt. Ohó! Éreztem, hogy a vér a fejembe tódul
és megzavar. Hallottam, hogy azt mondja:
– Megőrültél?… Ne… ne, édes… Az ajtót!…