Igy hát minden rendben lett volna, ha a kisasszony nem lett volna.
Minden nap szerelmesebb lettem bele. Eliseba, Erzsébet volt a neve. Nem
volt éppen valami szépség, de kicsattanó piros szája, meg a kék szemének
szüz pillantása megszépitették. Hej, Erzsébet, most ébredezik a lelked
és szemedben egy uj világ nyilik. Amikor egyik este a szomszéd fiával, a
fiatal Erikkel beszélgettél, édes érettség aranylott a szemedben…
Ezzel a Grindhusennel semmire se lehet menni. Fiatal korában ugy futott
a szoknyák után, mint valami ördög. Még most is legényesen fejebubjára
tolta a kalapját és peckesen kidüllesztette a mellét, ha valami
szemrevaló fehércselédet pillantott meg. De azért csöndesen maradt, mint
ahogy már ilyen korban szokás. Bizony, ez a természet rendje. De hát nem
mindenki nyugszik bele a változhatatlanba és azoknak bizony rosszul megy
a soruk. Itt van például ez a kis Erzsébet… illetve dehogy is kicsi,
majd akkora, mint az anyja és éppen ugy domborodik már a keble is…
A legelső vasárnap óta többé nem hivtak kávézni a konyhába. Nekem is
jobb volt igy és erre is rendezkedtem be. Még mindig szégyeltem magam.
De egyszer csak elém áll az egyik cseléd és azt mondja, hogy azután
vasárnap ne szökjem megint az erdőbe, hanem jöjjek be egy csésze kávéra.
Az asszony akarja igy.
– Hát jó.
Fölvegyem városi ruhámat? Nem ártana, ha az a fiatal leány megtudná,
hogy a magam jószántából hagytam ott a városi életet és öltöztem
zubbonyba, holott alapjában véve technikai talentum vagyok, aki
nagyszerüen ért a legnehezebb vizvezetékek elkészitéséhez. De amikor
azután kiöltöztem és éreztem, hogy mégis csak jobban illik rám a
munkászubbony, levetettem a jó ruhát és eldugtam a batyum fenekére.
De az igazat megvallva, a konyhában nem a kisasszony fogadott, hanem a
papné. Sokáig beszélgetett velem és egy fehér kendőcskét teritett a
kávéscsészém alá.
– Sokba fog kerülni az a tojással való büvészmutatvány – mondta nevetve
–, az a gyerek már egy féltucat tojást elhasznált.
A mutatványra tudniillik én tanitottam meg Haraldot. Abból áll, hogy egy
keményre főzött tojást keresztül lehet dugni egy palack nyakán, ha lent
a palackban megritkitjuk a levegőt. Egyébként ez volt az egész fizikai
tudományom.
– De az a kisérlet, amely szerint egy pálcát két papirszalaggal el lehet
törni, nagyon tanulságos – mondta az asszony. – Én nem sokat értek az
ilyesmihez, de… mondja, mikor készülnek el a kuttal?
– A kut már készen van, holnap hozzáfogunk az árokhoz.
– És az meddig tart még?
– Körülbelül egy hétig. Azután lerakjuk a csöveket.
– Igazán?
Megköszöntem az uzsonnát és kimentem. A papnénak van egy különös
szokása, ami valószinüleg még fiatalabb korából maradt. Néha
jelentőségteljes pillantást vet arra, akivel beszél, habár abban, amit
mondott, éppenséggel semmi különös nem volt.
Az erdőben egyre szaporodtak a sárga levelek, a földből már párázott az
ősz. Csak a gombák gyarapodtak egyre dusabban, mindenütt kibukkant
egy-egy ilyen kövérre hizott kup. Hatalmas taplógombák terpeszkedtek
korhadt fatörzseken, a füből szarvasgomba, csiperke, meg rizike
kandikált ki. Néhol, mint a parázs, izzott egy-egy vöröskupakos
pettyesfejü légyölő galóca. Csodálatos növény ez. Ugyanott terem, ahol a
többi édeshusu gomba, ugyanaz a föld táplálja, ugyanaz az eső nedvesiti,
növeszti – csak éppen hogy mérges. Egyszer valamikor régen gyönyörü
legendát akartam irni erről a légyölő galócáról és azt mondtam volna,
hogy egy régi könyvben olvastam.
Mindig nagy érdeklődéssel figyeltem a növények meg a rovarok önföntartó
harcát. Ha a nap kisütött, föléledtek és élvezték az éltető meleget. Még
a nagy, erős legyek is olyan élénken röpködtek, mintha csak nyár lenne.
Egy ujfajta fekete földibolhát is találtam, amilyet eddig sehol sem
láttam. Olyan apró volt, mint egy pont valami gyöngybetüs iráson. A
füben megcsillant néha sárga háta, amint elugrott, ezerszer messzebbre,
mint amilyen a teste volt. Milyen mérhetetlen ereje van egy ilyen kis
állatnak! Ott egy kis pókocska uszik ezüstszálon, a potroha ragyogó
gyöngyszem. Olyan nehéz ez a gyöngy, hogy az apró állat megforditva
kapaszkodik föl a füszálakra. Ha valami akadályra bukkan, amin nem tudja
keresztülcipelni potrohát, hirtelen szálat ereszt, lemászik a földre és
uj füszállal próbálkozik. Egy ilyen gyöngypók talán nem is pók, hanem
valami egész más. Ha elébe tartok egy levelet, rámászik, nagy
bizalmatlanul tapogatózik egy darabig, azután riadtan menekül.
Hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Harald keres, aki a rendes
vasárnapi leckét akarja kihallgatni. Néhány oldalt adott föl
Pontoppidanból[1] és most kiváncsi, hogy megtanultam-e. Mélyen meghat,
amikor a hitről magyaráz, éppen ugy, mint ahogy gyermekkoromban
hallottam.