Elő kellett tehát készitenem barátomat, hogy a kutat a domb tetején kell
kiásnunk. És nehogy gyanakodjon, a papra háritottam minden felelősséget.
Neki jutott ez az eszébe és én csak megerősitettem a tervét. Grindhusen
meg volt elégedve, azonnal megértette, hogy igy még több munkánk lesz,
mert hiszen a vezeték csatornáját is ki kell ásni. Nagyon megelégedett
arcot vágott tehát, mikor hétfőn reggel a tiszteletes ezekkel a félig
tréfás szavakkal fordult hozzá:
– Bajtársad meg én elhatároztuk, hogy a domb tetején ássuk a kutat és a
vizet csöveken vezetjük ide le. Mit szólsz ehhez a bolondsághoz?
Grindhusen ugy találta, hogy ez nagyszerü gondolat.
De mikor azután a terv részletesebb megbeszélésére került a sor és
mindhárman fölmentünk a dombra, hogy az ásásra alkalmas helyet
kiválasszuk, Grindhusen gyanitani kezdte, hogy mégis több közöm van a
tervhez, mint ahogy mondtam és ellenvetéseket tett. Például a téli fagy
miatt nagyon mélyre kell ásnunk a csatornát…
– Egy méter harminc mélyre – szakitottam félbe.
–… és emiatt azután drága mulatság lesz ez a vizvezeték.
– Társad ugy véli, hogy össze-vissza néhány száz koronába fog kerülni.
Grindhusennek fogalma sem volt egy munka árának a kiszámitásáról és csak
azt tudta mondani:
– No igen, igen, kétszáz korona is szép pénz ám.
És én közbevetettem:
– Ennyivel is kevesebb kárpótlást fizet majd tisztelendő ur, ha
elköltözik innen.
– Kárpótlást? De hiszen nekem eszem ágában sincsen innen elmenni.
– Akkor meg egész életében örülni fog a vizvezetéknek – feleltem.
Ekkor rámnézett a pap és megkérdezte:
– Hogy hivnak?
– Knut Pedersen a nevem.
– Hová való vagy?
– Föl északra.
De tudtam, miért kérdezi mindezt és elhatároztam, hogy többé nem
használok ilyen választékos szavakat.
Végül is a vizvezeték elhatároztatott és mi munkához láttunk.
Szép napok következtek. Először is kiváncsi voltam, vajjon találunk-e
vizet a dombtetőn és néhány éjszakán át nagyon rosszul aludtam. Mikor
azonban ez a feszültség elmult, már tul voltunk a dolog nehezebbik
részén. Viz volt elég, néhány nap mulva már ki is kellett merni
reggelenként. A talaj agyagos volt és alaposan bepiszkitottuk magunkat
az omlós lyukban.
Egy hétig ástuk az aknát, azután hozzáláttunk a falhoz való kövek
robbantásához. Ezt a munkát még a skreiai utépitésnél megtanultuk.
Azután megint egy hétig ástunk, mig végre elég mély lett a kut. A talaj
itt már olyan lágy volt, hogy azonnal hozzá kellett fognunk a
kikövezéshez, különben az agyagfal könnyen beomolhatott és maga alá
temethetett volna.
Ástuk a gödröt, robbantottunk, köveztünk és igy mult el egyik hét a
másik után. Hatalmas kut volt, szerencsés munka, a tiszteletes meg volt
elégedve. Grindhusen meg én közöttem is egyre javult a viszony és amikor
megtudta, hogy munkámért nem követelek többet, mint egy jó segédmunkást
megillető bért, habár gyakran nekem kellett vezetni a munkálatokat, ő is
fölengedett egy kicsit és viszonzásul tisztességesebben viselkedett az
evésnél. Ennél jobban már nem is mehetett volna a sorom és eszem ágába
sem jutott, hogy valaha még visszatérhessek a városba.
Munka után az erdőben csavarogtam, vagy pedig a temetőben. A
sirföliratokat böngésztem és közben mindenfélén gondolkoztam. Egy
koporsószöget is kerestem, de ez csak amolyan szeszélyes ötlet volt.
Nemrégen ugyanis egy kis darab finom fakérget találtam és ebből egy
ökölbeszoritott kézformáju pipafejet akartam faragni, a hüvelyk lenne a
födele, amire, hogy annál természetesebb legyen, még körmöt is
csinálnék, a gyürüsujjra pedig vékony aranykarikát.
Ilyen csavargások közben alaposan kiszellőztem a fejemet. Hiszen nem
siettem, semmit sem mulaszthattam az életből ezekkel az álmodozásokkal.
Az esték az enyémek voltak. Szerettem volna, ha némi kis áhitatot tudtam
volna gyüjteni, meg halálfélelmet. Még emlékeztem régről, nagyon régről
ennek az érzésnek mély misztikumára és szerettem volna megint átérezni.
Ha megtalálnám a szöget, talán rámszólnának a sirokból: Az az enyém!
Akkor rémülten elejteném és menekülnék.
– Milyen borzalmasan csikorog a torony szélén az a rozsdás szélkakas –
mondta néha Grindhusen.
– Félsz talán?
– Hát nem félek éppen, de azért végigfut rajtam a hideg, amikor arra
gondolok, hogy milyen közel vagyok a halottakhoz.
Boldog Grindhusen!
Egy szép napon Harald megtanitott, hogy miképen kell elültetni az apró
bokrokat. Ezt a mesterséget nem ismertem, az én iskoláskoromban még nem
tanitották. Hamarosan ellestem néhány fogást és attól kezdve
vasárnaponként szorgalmasan ültetgettem a bokrokat. Viszonzásul én is
megtanitottam Haraldot egyre-másra és lassanként jóbarátok lettünk.