A tiszteletes türelmesen meghallgatott és nem utasitott el azonnal.
– Azt hiszed? – kérdezte mosolyogva. – No igen, hiszen talán meg lehetne
csinálni. De nagyon sok pénzbe kerülne. És miért csinálnók meg?
– A megkezdett kutig hetven lépés. Hetven lépést kell menniök a
cselédeknek, akármilyen cudar időben.
– Ez igaz. De hát rengeteg pénzbe kerülne.
– Ha leszámitjuk a kutat, amit amugy is meg kell csináltatni, a vezeték
a csövekkel és a munkával együtt néhány száz koronába kerülne.
A pap közelebb huzódott.
– Nem többe?
– Semmi esetre.
Minden válasz előtt gondolkozom néhány pillanatig, mintha ilyen lassu
természetü volnék, bár magamban már jóelőre kigondoltam mindent.
– Hát bizony, nagy könnyebbség volna – vélte elgondolkozva a
tiszteletes. – A viztartókat odakint a konyhában sohasem lehet elég
tisztán tartani.
– No meg az a sok viz, amit mindennap föl kell cipelni a hálószobákba.
– De hiszen a hálószobákba ugy sem lehet fölvezetni a vizet. Azok a
második emeleten vannak.
– A második emeleten is megcsinálnám a vezetéket.
– Ugy? A második emeleten? Hát elég erős volna a viznyomás?
Nem feleltem egy darabig, azután nagy önbizalommal mondtam:
– Felelek róla, hogy a viz még a háztető fölé is eljutna.
– Komolyan mondod? – kiáltott a pap. – Gyere, mutasd meg, hová gondolod
a kutat.
A lelkész, Herald meg én fölmentünk a dombra. Megmutattam a papnak
magasságmérőmet és bebizonyitottam, hogy a viznyomás több, mint
elegendő.
– Majd beszélek erről a társaddal – mondta a pap.
– Nem szükséges. Ő ugy sem ért hozzá – feleltem és ezzel a felelettel
végképen megdöntöttem Grindhusen tekintélyét.
Az öreg rámnézett.
– Ugy? – mondta röviden.
Lementünk a dombról. A pap maga elé mormogta:
– Igazad van. Egész télen cipelni kell a vizet. No és nyáron is. Majd
beszélek a családommal.
Ezzel eltünt a házban.
Talán tiz perc multán fölhivatott a főlépcsőn, ahol az egész család
összegyült.
– Te vizvezetéket akarsz csinálni? – kérdezte barátságosan a papné.
Lassan, meggondoltan vettem le a sapkámat. A pap felelt helyettem:
– Igen, ugy áll a dolog.
A kisasszony kiváncsian végigmért, azután elfordult és beszédbe
elegyedett Haralddal.
A papné tovább kérdezősködött. Hogy igazán olyan vizvezeték volna-e ez,
mint amilyet a városban látni, ahol csak egy csapot kell elforditani és
a viz folyik magától. És ugyanigy lesz-e ez a második emeleten? És csak
néhányszáz koronába kerülne? Igen, azt hiszem, meg kellene csináltatni –
fordult a férjéhez.
– Azt hiszed? No akkor menjünk föl mindannyian a dombra és mérjük ki a
távolságot.
– Milyen csodálatos dolog – mondta a papné, de a kisasszony egy árva
szót sem szólt.
A pap hozzám fordult:
– És lesz-e majd vizünk is?
Komoly képpel feleltem, hogy hát bizony azt nem lehet biztosan
megállapitani, de minden jel arra vall.
– Milyen jelek? – kérdezte az asszony.
– A domb anyagának a természete. És azonkivül itt füzek is nőnek. A
füzfa pedig szereti a nedves talajt.
A pap bólintott:
– Ez az ember érti a dolgát, Mária.
Hazafelémenet aztán eszébe jutott a papnénak, hogy ilyen körülmények
között egy cselédlánnyal kevesebb is elegendő lesz. Én meg helyeslőleg
bólogattam:
– Főképen nyáron. A pinceablakon keresztül vezetünk egy gumicsövet,
amivel azután az egész kertet meg lehet öntözni.
– Hallottál már ilyet valaha? – kiáltott föl az asszony.
És emellett a tehénistálló vezetékéről nem is mertem beszélni. Pedig
kiszámitottam, hogy mégegyszer olyan hosszu vezeték kell és egy kis
elágazással az istállóba is bevezethetnők a vizet és ezzel éppen ugy
megkönnyithetnők a fejősleány munkáját, mint a szakácsnőét. De ez persze
a költséget is megkétszerezte volna és nem volt tanácsos ilyen
nagyszabásu tervvel megzavarni a tiszteletest.
A dolgok ilyetén állása mellett beleegyeztem, hogy várjuk meg
Grindhusent. Meg azután a pap is aludni akart még egyet a dologra.