Grindhusen bekeni a falat és néhány óra hosszat mázolja. A házikó
csakhamar diszesen büszkélkedik és a tengerre néző északi fala pirosan
virit. Ugy déltájban kiviszem Grindhusennek a pálinkás butykosomat,
leheveredünk a földre, pipázunk és beszélgetünk.
– Hogy én mázoló volnék? Dehogyis vagyok az – mondja –, de ha valaki
megkérdezi tőlem, hogy be tudok-e mázolni egy házat, hát persze, hogy be
tudom és ha azt kérdezi, hogy tudom-e ezt vagy azt, hát én mindent
tudok. De te, ez a pálinka nagyszerü ital ám.
Felesége és két gyereke talán egy mérföldnyire laknak innét, minden
szombaton hazamegy hozzájuk. Két nagy lánya közül az egyik már férjnél
van. Grindhusen már nagyapa. Ha Gunhild házának festését befejezte,
meséli, akkor a paphoz kell mennie, akinek a kertjében kutat ás. A
falukban köröskörül mindig akad valami munka. Ha pedig jön a tél és a
föld keményre fagy, akkor fát vág az erdőn vagy a sutba fekszik és várja
a jószerencsét. Most már kisebb lett a családja és majd csak lesz
valahogy.
– Bár rendes ember volnék, vennék magamnak kőmüvesszerszámokat – mondja.
– Hát te ehhez is értesz?
– Nem, nem vagyok tanult kőmüves, de ha a kut meg lesz ásva, ki is kell
falazni és az már nem nehéz dolog…
Szokásom szerint céltalanul kóborolok a szigeten és közben sok minden
eszembe jut. Béke, béke, az erdő minden fájából árad az isteni béke.
Lám, a kis madarak elköltöztek, csak egy csapat holló röpdös némán és
telepszik le egyik helyről a másikra. És a bogyók piros fürtjei hullanak
hangos koppanással a földre és elsüppednek a mohába.
Talán igaza van Grindhusennek, majd csak kialakul valahogy minden. Most
már két hete nem olvastam ujságot és lám, kitünően érzem magam, lelkem
nyugalma egyre gyarapszik, énekelek, nyujtózkodom és esténként födetlen
fővel szemlélem a csillagos eget.
A legutolsó tizennyolc esztendőben kávéházakban éltem és a villát
visszaadtam a pincérnek, ha nem volt egészen tiszta. Láttad,
Grindhusent? mondom magamnak, amikor pipára gyujtott, csonkig égette a
gyufaszálat és mégsem égette el megkeményedett ujjait. Azt is
észrevettem, hogy amikor egy légy mászik a kezefején, nem törődik vele,
talán nem is érzi. Igy kell viselkednie egy férfinak a legyekkel…
Este azután eloldja csónakját Grindhusen és elevez. Én a parton
kóborolok és énekelek, kavicsokat hajigálok a tengerbe vagy partra
vonszolom a himbálódzó faroncsokat. A hold süt, csillagos az ég.
Pár óra mulva visszatér Grindhusen és vadonatuj kőmüvesszerszámokat hoz
magával. Ezeket biztosan lopta, gondolom magamban. Hátunkra vesszük a
szerszámokat és elrejtjük az erdőben.
Azután éjszaka lesz és mi lefekszünk, ki-ki a maga helyére.
Másnap kész a ház tarka köntöse, de hogy a nap kiteljen, Grindhusen
vállalkozik rá, hogy este hatig fát vág. Én beülök Gunhild csónakjába és
halászni megyek, nehogy itt legyek, mikor Grindhusen elmegy. Halat ugyan
nem fogok, de fázom és gyakran előhuzom az órámat. No, most már biztosan
elment, gondolom magamban és ugy hét óra tájban hazaevezek. Grindhusen
már ott áll a parton és onnan int bucsut.
Mintha napsugár melegitette volna föl egyszerre a szivemet, mintha a
mult, az ifjuság hivott volna, egy elmult emberöltő, a skreiai napok.
Odaevezek hozzá és megkérdem:
– Ki tudod ásni egyedül azt a kutat?
– Nem, magammal viszek egy embert.
– Vigyél el engem – mondom. – Várj meg itt, csak visszamegyek és
fölszedelőzködöm.
Mikor feleuton vagyok, Grindhusen utánam kiált:
– Nem… mindjárt éjszaka lesz. Meg aztán, ugy-e, nem is gondoltad
komolyan?
– Várj csak egy percig, mindjárt itt leszek.
És Grindhusen leül a parton. Eszébe jut, hogy milyen nagyszerü pálinka
kotyog a butykosomban.