Ma reggel egy férfi érkezett csónakján hozzánk, hogy bemázolja a házat.
De mivel Gunhild már nagyon öreg és a köszvény is kinozza, előbb néhány
napra való tüzelőfát aprittat vele. Én már fölajánlottam neki
néhányszor, hogy fölapritom a fáját, de ő ugy vélte, hogy a ruhám
tulságosan finom és sehogysem akarta ideadni a baltát.
Az idegen mázoló vöröshaju, simaarcu, alacsony, zömök emberke. Mialatt
dolgozik a fán, az ablakból nézem, hogy hogyan végzi munkáját. Amikor
pedig észreveszem, hogy közben magában beszél, odalopódzom és
hallgatózom. Egyáltalán nem veszti el a türelmét, ha véletlenül mellé
vág a baltával, de ha megüti a könyökét, dühös lesz és az ördögöt
emlegeti. Az ördög vigye el! – mondja, de azután gyorsan körülnéz s
halkan dudolni kezd, mintha mitsem mondott volna.
Óh, most már megismerem ezt a mázolót. Hiszen ez nem is mázoló, hanem
Grindhusen, egyik volt bajtársam a skreiai utépitésnél.
Odalépek hozzá, megmondom ki vagyok és beszélgetni kezdünk. Sok, nagyon
sok év mult el azóta, hogy Grindhusen meg én utépitőmunkások voltunk. A
legzöldebb ifjak voltunk még, amikor szakadt cipőinkben az utat tapostuk
és mindent megettünk, amihez csak hozzájutottunk, ha valami pénz
csörgött a zsebünkben. De ha néha még ezenfölül is maradt valami
fölösleges pénzünk, akkor az egész szombatéjszakát végigtáncoltuk a
lányokkal. Utépitő munkástársaink körénk sereglettek és a ház
tulajdonosnője annyi kávét fizettetett velünk, hogy meggazdagodott
belőle. Azután egész héten megint vidáman és jókedvvel dolgoztunk és
epedve vártuk a szombatot. De ez a Grindhusen ugy kergette a lányokat,
mint valami vörös farkas.
Megkérdezem, hogy emlékszik-e még a skreiai szép napokra.
Rámpillant, néz, néz, hosszu ideig tart, amig közös emlékeink
fölsorolásával le tudom győzni tartózkodását.
Óh igen, most már emlékszik Skreiára.
– És emlékszel-e még Anders Filára és a Spirálra? Hát Petrára?
– Melyikre?
– Arra, amelyik a szeretőd volt.
– Hogyne emlékezném, a végén is rajta ragadtam.
És tovább apritja a hasábokat.
– Ugy, hát megmaradtál mellette?
– No igen, nem lehetett máskép. De mit is akartam mondani! Ugy látom,
neked fölvitte az Isten a dolgodat.
– Honnan gondolod? A ruháimról? Hát neked nincsenek vasárnapi ruháid?
– Mit fizettél ezekért?
– Már nem emlékszem rá, de nem sokat. Nem tudnám pontosan megmondani.
Grindhusen csodálkozva néz rám és nevetni kezd.
– Már nem tudod, hogy mit fizettél a ruháidért? – de aztán megint
elkomolyodik, a fejét csóválja és igy szól: – hát az bizony meglehet.
Igy van ez, ha az embernek sok pénze van.
Gunhild kijön a házból és amikor látja, hogy munka helyett elfecsegjük
az időt, megparancsolja Grindhusennek, hogy fogjon a mázoláshoz.
– Szóval, te most festő lettél? – kérdezem.
De Grindhusen nem felel és ugy látom, hogy az öreg Gunhild jelenlétében
ostobaság is volt ez a kérdés.