Szombati napon érkeztünk a pap házához. Hosszu habozás után Grindhusen
mégis fölfogadott segédmunkásnak. Elláttam magam élelmiszerrel és
munkásruhával. Zubbonyban és hosszuszáru csizmában vártam a munka
kezdetét. Szabad voltam, senki sem ismert, igyekeztem keményen lépkedni,
a proletárkülső már amugy is megvolt régtől fogva az arcomon és a
kezeimen. A paplakban kaptunk szállást és ebédünket is megfőzhettük a
konyhában.
Azután hozzáfogtunk az ásáshoz.
Alaposan hozzáláttam és Grindhusen meg volt velem elégedve. Kemény fickó
vagy te! – mondta.
Rövid idő multán a pap is kijött és mi köszöntünk. Idősebb, barátságos
ember volt, megfontoltan beszélt és szemei körül sürün legyezősködtek a
ráncok, az örökös szivélyes mosolygástól. Bocsánatot kért, hogy megzavar
munkánkban, de a tyukok minden esztendőben tönkreteszik a kertet; nem
javitanók ki legelőször is a kertfal egyik beomlott részét?
Grindhusen bólogatott, hogy majd rendbehozzuk.
Odamentünk és fölépitettük a düledező faldarabot. Miközben javában
dolgoztunk, egy fiatal hölgy jött oda és nézte a munkát. Megint
köszöntünk. Nagyon csinos volt. Egy fiatal fiu is jött, az is bámult és
mindenféléről faggatott. Valószinüleg testvérek voltak. A munka csak ugy
égett a kezünk alatt, mig a fiatalok figyeltek bennünket.
Azután beesteledett. Grindhusen hazament, én azonban ittmaradtam. A
csürben aludtam.
Másnap vasárnap volt. Nem mertem fölvenni városi ruháimat, tulfinomak
voltak és nem illettek volna hozzám, de alaposan kitisztitottam
munkásruhámat. Tétlenül lődörögtem az enyhe napban az udvaron,
szóbaelegyedtem a béresekkel és tréfálkoztam a cselédlányokkal. Mikor a
templomharang megkondult, beküldtem valakit és egy zsoltáros könyvet
kérettem, amit a pap fia azonnal ki is hozott. A legnagyobb béreslegény
kölcsönadta a kabátját, melyet, bár nem volt elég nagy, de mikor
mellényemet és zubbonyomat levetettem, mégis csak föl tudtam huzni
valahogy. Igy mentem templomba.
És ekkor kiderült, hogy az a lelkinyugalom, amit a szigeten szereztem,
mégsem elég nagy. Mikor ugyanis az orgona bugását meghallottam,
elvesztettem lelki egyensulyomat és csak nagynehezen tudtam
visszafojtani kikivánkozó könnyeimet. Fogd be a szád, ez csak
neuraszténia! – mondtam magamban. Teljesen külön ültem és amennyire
lehetett, elrejtettem fölindulásomat. De azért örültem, mikor vége volt
az istentiszteletnek.
Mikor megfőztem a hust és megettem az ebédet, feketekávéra invitáltak a
konyhába. Miközben ott üldögéltem, bejött a tegnapi kisasszony,
fölálltam, tiszteletteljesen üdvözöltem és ő viszonozta köszöntésemet.
Nagyon csinos volt, mert fiatal volt és a kezei is szépek voltak. Mikor
már menni készültem, megfeledkeztem magamról és igy szóltam:
– Ezer köszönet a kedvességéért, szép hölgy.
Meglepetten pillantott rám, szemöldökeit összeráncolta és arca
lassan-lassan biborvörösre gyulladt. Azután hátravetette a fejét és
kiment a konyhából. Még nagyon fiatal volt.
No, itt ugyan szépen elrontottam a dolgomat.
Rosszkedvüen osontam el onnét, be az erdőbe és elrejtőztem. Ó, én
fecsegő bolond, miért is járt el a szám!?
A papház mögött erdővel födött, laposhátu dombocska emelkedett.
Mezőkkel, rétekkel tarkitott erdőség huzódott a messzi láthatár felé.
Egyszerre csak eszembe jutott, hogy a kutat tulajdonképen a dombháton
kellett volna ásnunk és a vizet csövekkel bevezetnünk a házba. Szemügyre
veszem a dombot és meg vagyok győződve, hogy a lejtő esése éppen kedvező
volna. Hazafelé menet lemérem a távolságot is, körülbelül harmadfélszáz
lépés.
Különben, mi közöm van nekem a kuthoz? Nem akarok mégegyszer abba a
hibába esni, hogy müveltnek mutatkozzam és helyzetemhez nem illő dolgot
mondva, megsértsek valakit.