Adél. És máma már nem. És többé soha. Esküszöm az anyám életére.
Császár. Miért? Miért?
Adél. Mert szerelmes vagyok magába. Utálatos, kikent, hencegő
boltoslegény, szerelmes vagyok magába, mint egy kutya, és most vége,
mert nekem van eszem és erőm. Én magát megvetem és lenézem és gyűlölöm,
– és addig még csak ment a dolog, amíg csak tetszett, de én már öreg
vagyok és most beleszerettem magába és most meg akarok szabadulni
magától és kilököm magát és férjhezmegyek a Siposhoz, még pedig rögtön
és egy napot se várok, mert különben elzüllök maga miatt. Nekem van egy
kis pénzem és ez a házam és ez a panzióm, és harminchat éves vagyok és
magának egy vasa sincs és komisz és huszonhárom éves és szemtelen és
csinos, és feleségül akar venni egy gazdag majmot. És minden hiába, ha
én meg nem mentem magamat, én ismerem magamat, én csupa temperamentum
vagyok: az lesz a vége, hogy könyörögni fogok, hogy ne nősüljön meg, és
beleharapok a nyakába és leöntöm vitriollal és megszúrom a konyhakéssel,
de mégse engedem nősülni, és akkor itt állok és vagyok egy jómódú vén
majdmitmondtammicsoda, akinek vagy egy fiatal szeretője és akkor maga
minden nap meg fog engem verni és én akkor fel fogom akasztani magamat.
Ez az egész, édes fiam, semmivel se több, se kevesebb.
Császár. Rettenetes, amiket beszél.
Adél. Fáj?
Császár. Nagyon.
Adél. Nekem még jobban fáj. Sose fogod megtudni, hogy nekem hogy fáj.
Nem is érdemled meg, hogy megtudjad. Mi vagy te? Egy senki. Van
jellemed? Nincs. Van pénzed? Nincs. Komoly vagy? Nem. Becsületes vagy?
Nem is tudom. Szép fiú vagy és szemtelen voltál és én tíz éve vagyok a
szeretője egy mérges vén embernek, – és minden, amit te értem tettél, az
volt, hogy szemtelen voltál velem, szemtelen voltál a Balázsyéknál,
mikor megismerkedtünk, aztán szemtelen voltál a Sohöja-kávéházban, –
kétszer voltál szemtelen és én ettől megvadultam és szobát adtam neked
bérbe és te nem is álltál velem szóba, és én ruhákat vettem miattad, én
vagyok itt a legtiszteltebb nő a környéken és te nem köszöntél nekem, és
csipkét varrtam az ingemre és lakkcipőt vettem, és te nem köszöntél
nekem, rám se néztél, csak szemtelen voltál, nem is fizettél, csak
csinos voltál és én mérges voltam és te megint nem köszöntél, és én
beleharaptam a kezembe dühömben, és te a szemembe nevettél, – és akkor,
mikor a legszemtelenebb voltál és megrikattál, akkor bevittél a
szobádba, és a Sipos Budaörsön volt az anyámnál és én nálad aludtam és
megint nálad aludtam és tetszettél nekem és sírtam miattad, de csak
dühömben, és mégis megcsaltam veled a Sipost, folyton, folyton, te
senki, te üres, te szívtelen. Csak mert szemtelen vagy és koldus vagy és
csinos vagy és mert most már köszönsz, azért kelljen nekem elzülleni és
meghalni?
Császár. Szent isten, de hát ez borzasztó, hogy milyen ideges. Mit akar?
Minden a legnagyobb rendben van, boldogan élünk, én szeretlek, mint egy
őrült, a Sipos nem is sejt semmit, eszeágában sincs téged feleségül
venni, ez a kis panziód jól megy, a Sipos nem fizet, én se fizetek, de a
többiek mind fizetnek, egészséges vagy, szép vagy, fiatal vagy, mit
akarsz, minek rugsz fel mindent egyszerre?
Adél. El akarod venni a Balázsynak a lányát. A Balázsy asztalosnak a
lányát el akarod venni.
Császár. Az nem igaz.
Adél. Mi az neked egyet hazudni? Persze, hogy azt mondod: nem igaz. El
akarod venni a Balázsy asztalosnak a lányát.
Császár. Nem igaz, nem igaz.
Adél. Mult vasárnap a Hüvösvölgyben voltál velük, igen vagy nem?