kelepczében, ő, a kit annyi mulatság vesz körül, a ki soha életében nem
unatkozik, a ki alig tudja, mire való a pénz. Az a két indító ok, a
melylyel a gyermekeket vezetik, az érdek és a hiúság s épen ez a kettő
szolgál az udvaronczoknak és a szélhámosoknak arra, hogy azután
hatalmukba ejtsék őket. Ha látod, hogy kapzsiságuk felingerlődik a
díjak, a jutalmak által, ha látod, hogy tív éves korukban tapsolnak
valami nyilvános föllépésnek a kollégiumban, akkor láthatod azt is, mint
fogják húsz éves korukban erszényüket ott hagyni valami játékbarlangban,
az egészségüket rosszhírű helyeken. Fogadni mernék, hogy az osztály
legtudósabb növendékéből lesz mindig a legnagyobb játékos és a
legkicsapongóbb ember. Azokkal az eszközökkel, melyeket nem használtak
vele szemben gyermekkorában, nem fog visszaélni ifjúkorában. Figyelemben
kell azonban tartani, hogy itt állandó elvem mindenben a legrosszabb
lehetőségig vinni a dolgot. Kezdettől fogva igyekszem elejét venni a
bűnnek és aztán föltételezem, hogy meggyógyíthassam.]
[Footnote 90: De ha ő vele magával szemben támasztanak czivakodást, hogy
fogja magát viselni? Erre azt felelem, hogy nem lesz soha czivakodása s
hogy sohasem fogja annyira odaadni magát, hogy legyen. De végre is,
fognak tovább faggatni, kicsoda kerülhet el egy pofont, egy sértést egy
durva embertől, egy részegtől vagy egy vakmerő kötekedőtől, a ki hogy
mulatságból megölhessen egy embert, azon kezdi, hogy megbecsteleníti? Ez
más dolog; a polgárok becsülete és élete nem lehet kiszolgállatva a
durvának, a részegnek és a vakmerő kötekedőnek és az ilyen eshetőség
ellen ép úgy nem óvhatjuk magunkat, mint az ellen, hogy egy tégla a
fejünkre ne essék. Egy pofon vagy sértés kapása és eltűrése olyan
polgári következményekkel jár, a melyek ellen semmiféle okosság nem tud
védekezni és a melytől a sértettet semmiféle biróság nem tudja
megvédeni. A törvények elégtelensége adja meg tehát ebben
függetlenségét; ő a maga hatósága, a maga birája önmaga és a sértő közt,
ő maga a természetes törvény tolmácsa és végrehajtója; ő szerez magának
igazságot és csak ő maga is szerezhet és nincs a földön oly esztelen
kormány, a mely megbüntesse, hogy hasonló esetben igazságot szerzett
magának. Nem azt mondom, hogy meg kell verekednie, mert ez esztelenség;
azt mondom, igazságszolgáltatással tartozik magának és ennek ő a
kiszolgáltatója. Annyi hiábavaló párbajellenes rendelet helyett, ha
uralkodó lennék, felelek róla, hogy tartományaimban nem volna sem pofon,
sem sértő szó és pedig nagyon egyszerű eszköz segítségével, melybe a
biróságok nem elegyednének bele. Bárhogy is, Emil hasonló esetben tudja,
hogy milyen igazságszolgáltatással tartozik magának és a példaadásnak, a
melylyel a becsületes emberek biztonságának tartozik. A legszilárdabb
ember sem tudja megakadályozni, hogy ne inzultálják, de azt igenis
megakadályozhajta, hogy bárki is sokáig dicsekedhessék azzal, hogy
inzultálhatja őt.]
[Footnote 91: Plutarchos: Értekezés a szeretetről. Így kezdődött
eredetileg Menalippus tragédiája, de az athéni nép zajongása arra
kényszerítette Euripidest, hogy ezt a kezdetet megváltoztassa.]
[Footnote 92: Az emberi szellem természetes állapotára és haladásának
lassuságára vonatkozólag lásd _Az egyenlőtlenségről_ szóló értekezésem
első részét.]
[Footnote 93: Értekezés a babonáról. 27. §.]
[Footnote 94: De la Condamine jelentései szólnak egy népről, a mely csak
háromig tudott olvasni. Pedig azoknak az embereknek, a kikből ez a nép
állott, volt kezük s gyakran láthatták újjaikat és mégse tudtak ötig
olvasni.]
[Footnote 95: Ez a nyugalom, ha úgy veszszük, csak relativ, de mivel a
mozgásban többet vagy kevesebbet észlelünk, nagyon világosan fogjuk fel
a két szélső határ egyikét, a nyugalmat és pedig oly jól fogjuk fel,
hogy hajlandók vagyunk ezt a nyugalmat abszolutnak venni, holott csak
relativ. Ha azonban az anyag nyugalomban levőnek fogható fel, akkor nem
igaz, hogy a mozgás az anyag lényegére tartozik.]
[Footnote 96: A vegyészek a phlogistikus vagyis tüzi elemet úgy
tekintik, hogy elszórt, mozdulatlan és mindaddig vesztegel azokban a
vegyes testekben, melyeknek része, a míg rajta kívül eső okok
fölszabadítják, egyesítik, mozgásba hozzák és tűzzé változtatják.]
[Footnote 97: Mindenképen megerőltettem magamat, hogy fel tudjak fogni
egy élő molekulát, de nem mentem vele semmire. Az érzékszervek nélkül
érző anyag gondolata rám nézve érthetetlennek és ellentmondónak tünik
fel. Hogy ezt az eszmét elfogadjam vagy visszavessem, azon kellene
kezdeni, hogy megértem; csakhogy megvallom, nem vagyok ebben a
szerencsés helyzetben.]
[Footnote 98: Elhihetnők-e, ha nem volna rá bizonyítékunk, hogy az
emberi nagyzolás eljuthatott eddig a pontig? Amatus Lusitanus
erősködött, hogy látott egy hüvelyknyi hosszúságú kis embert pohárba
bezárva, a kit Julius Camillus, második Prometheusként, az alchimiai
tudomány útján csinált. Paracelsus _De natura rerum_ czímű könyvében
tanítgat ezeknek az emberkéknek a készítése módjára és bizonyítja, hogy
a pygmæusok, faunok, szatirok és nimfák chemiai uton jöttek létre.
Valóban, nem igen tudom, mi egyéb tenni való marad e tények
lehetőségének megállapítására, mint hogy azt állítsuk, hogy az organikus
anyag ellenáll a tűz hevének és molekulái életben tudnak maradni egy
olvasztókemenczében is.]
[Footnote 99: Nekem úgy látszik, hogy a modern filozófia épen nem azt
mondja, hogy a sziklák gondolkoznak, hanem ellenkezőleg, felfedezte,
hogy az emberek nem gondolkoznak. Csak érző lényeket ismer el a
természetben és az egész különbség, a melyet az ember és a kő között
talál, az, hogy az ember olyan érző lény, a melynek vannak érzéki
észrevételei, a kő pedig olyan érző lény, a melynek nincsenek. De ha
igaz, hogy minden anyag érez, hol képzeljem el az érző egységet vagy az
egyéni észt? Vajjon az anyag minden molekulájában-e vagy az összetett
testekben? Egyaránt föltételezzem ezt az egységet a cseppfolyós
testekben és a szilárdakban, a vegyületekben és az elemekben? Azt
mondják, csak egyének vannak a természetben. De melyek ezek az egyének?
Egyén-e az a kő, vagy egyének összetétele? Egyetlen érző lény-e, vagy
annyi érző lény van-e benne, mint homokszem? Ha minden elemi atóm érző
lény, hogy fogjam fel azt a benső közlekedést, mely által az egyik a
másikban érez, úgy hogy két _én_-jük egygyé keveredik össze? A vonzás
lehet természeti törvény, melynek rejtelme előttünk ismeretlen, de azt
legalább felfogjuk, hogy a vonzás, a mely a tömegek szerint hat, nem
összeférhetetlen a kiterjedéssel és az oszthatósággal. Fel tudjátok
ugyanezt fogni az érzésről? Az érzékeny részek kiterjedtek, de az érző
lény oszthatatlan és egy, nem osztható; vagy egész, vagy semmi; az érző
lény tehát nem test. Nem tudom, hogy értik materialistáink, de nekem úgy
tünik fel, hogy ugyanazok a nehézségek, melyeknél fogva elvetették a
gondolatot, rávihették volna őket az érzés elvetésére is és én nem
látom, hogy ha megtették az egyik lépést, mért nem teszik meg a másikat
is. Mivel kerülne ez nekik többe? És mikor biztosak benne, hogy nem
gondolkoznak, hogy merik állítani, hogy éreznek?]
[Footnote 100: A régiek, mikor _supremus maximus_-nak mondták a legfőbb
istent, nagyon igazat mondtak; de mikor _maximus optimus_-nak mondták,
szabatosabban szóltak; miután jósága hatalmából következik, azért jó,
mert nagy.]
[Footnote 101: A _Nem lehet boldogan élni Epicurus szerint_ czímű
értekezésben. 59. fejezet.]
[Footnote 102: Nem mi értünk, nem mi értünk, óh Uram, hanem a te
nevedért, a te nevedért, a te saját dicsőségedért, oh Istenem, támaszsz
fel! 115. Zsoltár.]
[Footnote 103: A modern filozofia, a mely csak azt fogadja el, a mit
megmagyaráz, óvakodik attól, hogy elfogadja az _ösztönnek_ nevezett
homályos képességet, a mely úgy látszik, mintha minden szerzett ismeret
nélkül bizonyos czél felé vezetné az állatokat. Az ösztön, legbölcsebb
filozofusaink egyike szerint, csak elmélkedés nélküli, de elmélkedés
által megszerzett szokás; abból a módból pedig, a hogy ezt a haladást
magyarázza, azt kell következtetni, hogy a gyermekek többet elmélkednek,
mint a felnőtt emberek. Sokkal különösebb paradoxon ez, semhogy megérné
a fáradságot, hogy megvizsgáljuk. A nélkül, hogy itt belebocsátkoznám
ennek a megvitatásába, azt kérdem, mely nevet adjak annak a hevességnek,
a melylyel a kutyám a vakondokok ellen küzd, holott nem eszi meg őket,
annak a türelemnek, a melylyel lesi őket néha órák hosszat és az
ügyességnek, a melylyel megragadja, kiveti a földre abban a pillanatban,
a mint kidugják a fejüket és aztán megöli és otthagyja őket. Senki se
tanította be erre a vadászatra, sem arra, hogy vakondok van a világon.
Azt is kérdem s ez fontosabb, hogy mikor először fenyegettem ezt a
kutyát, miért vetette magát hanyatt, lábait összehúzva, s a
megindításomra legalkalmasabb könyörgő magatartással; olyan helyzetben,
a melyben óvakodott volna megmaradni, ha nem indulok meg rajta és
megverem. Hogyan! A kutyám, a mely még egészen kicsiny és alig tett még
egyebet, mint hogy nőtt, máris erkölcsi fogalmakat szerzett? Tudta már,
mi a kegyelem és nagylelküség! Mily szerzett ismeretek alapján remélte,
hogy lecsitít engem azzal, hogy kényemre-kedvemre engedi magát! A világ
minden kutyája nagyjából ugyanezt teszi ugyanilyen esetben és én itt nem
mondok semmit, a mit ne igazolhatna mindenki. A filozofusok, a kik
megvetőleg elvetik az ösztönt, kegyeskedjenek megmagyarázni ezt a tényt
magából az érzékek működéséből és azokból az ismeretekből, melyeket
megszereztettek velünk; magyarázzák meg, minden értelmes embert
kielégítő módon, akkor nem lesz semmi több mondani valóm és nem fogok
többet az ösztönről beszélni.]
[Footnote 104: Bizonyos tekintetben a fogalmak érzések és az érzések
fogalmak. A két szó megfelel minden perceptiónak, a mely tárgyával és
velünk magunkkal foglalkoztat minket, a kiket érint; csak ennek a
perceptiónak a sorrendje határozza meg a nevet, a mely ráillik. Ha első
sorban a tárgy foglalkoztat, akkor csak reflexio utján gondolunk
magunkra s fogalom áll elő. Ha ellenben a nyert benyomás előbb
figyelmünket kelti fel és csak reflexió utján gondolunk a tárgyra, a
mely előidézte, akkor érzés áll elő.]
[Footnote 105: Azt hiszem, a derék vikárius ezt elmondhatná most a
nagyközönségnek is.]
[Footnote 106: Mindnyájan, mondja egy jó és okos pap, azt mondják, hogy
ők tartják kezükben és ők hiszik (és mindnyájan ezt fecsegik) nem úgy
mint emberektől vagy más teremtményektől, hanem mint Istentől származó
dolgot.
Hanem hogy szépítgetés és leplezgetés nélkül megmondjuk az igazat, nem
így van; akármit mondanak is, emberi kezektől és eszközöktől származnak,
ennek bizonysága először az a mód, a hogy a vallások elfogadtattak a
világon és még ma is mindennap elfogadtatnak az egyes emberek által: a
nemzet, az ország, a hely adja a vallást; az ember olyan vallású, a
milyet az a hely, a hol született és nevelkedett vall; körülmetéltetünk,
megkeresztelkedünk, zsidók, mohamedánok, keresztények vagyunk, mielőtt
tudnók, hogy emberek vagyunk; nem magunk választjuk és szemeljük ki a
vallásunkat. Ezt bizonyítja továbbá a vallással oly rossz összhangban
levő életmódunk és erkölcsünk; s ezt bizonyítja, hogy emberi és
kicsinyes inditékokból folyólag ellene cselekszünk vallásunk tételeinek.
_Scarron:_ A bölcsességről. II. könyv V. fejezet, 257. oldal az 1601.
évi bordeauxi kiadásban.
Nagyon úgy látszik, hogy az erényes condomi theologus hitvallomása nem
nagyon különbözik a savoyai vikáriusétól.)]
[Footnote 107: Formálisan ez történik az Írás ezer helyén, egyebek
között a _Deuteronomium_ XIII. fejezetében, a hol meg van mondva, hogy
ha egy próféta idegen isteneket hirdet és csodákkal erősíti meg szavait
s a mit jövendöl, az be is következik, ez a próféta minden tekintet
nélkül halál fia legyen. Mikor tehát a pogányok a halálba küldték az
apostolokat, a kik idegen Istent hirdettek nekik és küldetésüket
jövendölésekkel és csodákkal igazolták, nem tudom, mit lehet alaposan a
szemükre vetni olyat, a mit azonnal vissza nem vethetnének ránk. Mit
kell hát tenni hasonló esetben? Egyetlen dolgot: visszatérni az észszerü
megvizsgáláshoz és békében hagyni a csodákat. Jobb lett volna egyáltalán
nem is folyamodni hozzájuk. Ez a legegyszerübb józan ész, a melyet csak
legalább is nagyon szubtilis megkülönböztetésekkel lehet
elhomályosítani. Szubtilitások a kereszténységben! Hisz akkor Jézus
Krisztusnak nem volt igaza, mikor a mennyek országát igérte az
együgyüeknek; hisz akkor nem volt igaza, mikor legszebb beszédét azzal
kezdte, hogy boldogoknak mondotta a lelki szegényeket, ha annyi elme-él
kell tanításának megértéséhez és ahhoz, hogy megtanuljunk hinni benne.
Ha bebizonyítod nekem, hogy alá kell vetnem magamat, minden nagyon jól
fog menni, de hogy ezt bebizonyíthasd nekem, tedd számomra felfoghatóvá,
mérd okoskodásaidat egy csekély szellem képességeihez, mert különben nem
ismerem fel benned mestered igazi tanítványát és nem az ő tanítása az, a
mit hirdetsz.]
[Footnote 108: Plutarchos elmondja, hogy a sztoikusok egyéb furcsa
paradoxonaik között azt állították, hogy egy kontradiktórius itéletben
fölösleges meghallgatni a két pártot, mert – úgymondták – vagy
bebizonyította az első az állítását, vagy nem bizonyította be; ha
bebizonyította, akkor minden meg van mondva és az ellenfélt el kell
itélni, ha pedig nem bizonyította be, akkor nincs igaza és el kell
utasítani. Én azt bizonyítom, hogy mindazok módszere, a kik kizárólagos
kinyilatkoztatást tételeznek fel, sokban hasonlít a stoikusokéhoz. A
mint bárki is azt állítja, hogy csak neki van igaza, akkor hogy annyi
párt közt választhasson, meg kell hallgatnia valamennyit, mert különben
igazságtalan lesz.]
[Footnote 109: Ezen közismert tény közül nincs egy, a melynek nincs
szüksége kommentárra. A tizenhatodik században, mikor a katholikus
theologusok máglyára itéltek minden zsidó könyvet megkülönböztetés
nélkül, a híres és tudós Reuchlin, a kitől ebben a dologban tanácsot
kértek, borzasztó üldözéseket zúdított magára, melyek kevés híján
pusztulásba döntötték, csupán csak azért, mert az volt a véleménye, hogy
ezek közül a könyvek közül meg lehet hagyni azokat, a melyekben semmi
sincs a kereszténység ellen és a melyek a vallásra nézve közömbös
dolgokról szólnak.]
[Footnote 110: De Republica I. könyv.]
[Footnote 111: Lásd a Hegyi Beszédben a párhuzamot, melyet ő maga vont
Mózes és a maga morálja között. Máté V. fej. 2 stb. vers.]
[Footnote 112: A hazánkbeli vallás követésének és szeretetének
kötelessége nem terjed ki a jó erkölcscsel ellenkező dogmákig, mint a
milyen a türelmetlenség. Ez a borzalmas dogma fegyverzi fel az embereket
egymás ellen és ellenségévé teszi valamennyiüket az emberi nemnek. A
megkülönböztetés a polgári türelem és a theologiai türelem közt
gyermekes és hiú. Ez a két türelem elválaszthatatlan és az egyiket nem
lehet a másik nélkül vállalni. Még az angyalok sem élnének békében olyan
emberekkel, a kiket Isten ellenségeinek tekintenének.]
[Footnote 113: A két párt kölcsönösen annyi szofizmával támadja egymást,
hogy megérthetetlen és vakmerő vállalkozás volna ezeket mind
megczáfolni; már fölemlíteni is sok néhányat közülük, a mint épen
kinálkoznak. A filozofáló párt részéről a legszokottabbak egyike
szembeállítani egy jó filozofusokból álló képzelt népet egy rossz
keresztény néppel; mintha könnyebb dolog volna egy igazi filozofusokból
álló népet hozni létre, mint igaz keresztényekből állót. Nem tudom, az
egyes emberek közt az egyiket könnyebb-e megtalálni, vagy a másikat, de
azt jól tudom, hogy a mikor népekről van szó, olyanokat kell
föltételezni, melyek ép úgy visszaélnek a vallás nélküli filozófiával,
mint a hogy a miéink visszaélnek a filozófia nélküli vallással, ez pedig
nézetem szerint nagyon megváltoztatja a kérdés állását.
Bayle nagyon jól bebizonyította, hogy a fanatismus veszedelmesebb, mint
az atheismus; ez tagadhatatlan; de azt nem mondotta, holott nem kevésbbé
igaz, hogy a fanatismus, bár vérszomjas és kegyetlen, mégis csak nagy és
erős szenvedély, mely fölemeli az ember szívét, a mely halálmegvetést
kelt benne, a mely csodálatos lendületet ad neki és a melyet csak jobban
kell irányítani, hogy a legfenségesebb erényeket vonjuk le belőle;
ellenben a vallástalanság és általában a bölcselkedő és filozofikus
szellem megtámadja az életet, elférfiatlanítja, lealjasítja a lelkeket,
egyesíti az összes szenvedélyeket az önérdek alacsonyságában és az
emberi _én_ elvetemültségében és így észrevétlenül megingatja az egész
társadalom igazi alapjait, mert a mi az önérdekekben közös, az oly
csekély fontosságú, hogy sohasem bírja ellensúlyozni azt, a mi bennük
ellentétes.
Ha az atheismus nem ont is emberi vért, nem annyira békeszeretetből nem
ontja, mint inkább a jó iránti közönbösségből; az állítólagos bölcs nem
sokat törődik vele, akárhogy mennek is a dolgok, csak ő maradhasson
békében a dolgozó szobájában. Elvei nem öletik meg az embereket, de nem
engedik őket megszületni, a mikor lerombolják azokat az erkölcsöket,
melyek az embereket megsokasítják, elidegenítik őket fajuktól, minden
vonzalmukat egy titkos önzésre vezetve vissza, a mely ép oly végzetes a
népesedésre, mint az erényre nézve. A filozófikus közönbösség hasonlít
az állam nyugalmához a zsarnokság alatt; ez a halál nyugalma, a mely
rombolóbb, mint maga a háború.
Így tehát a fanatizmus, ámbár közvetlen eredményeiben ártalmasabb, mint
az, a mit manapság filozófiai szellemnek neveznek, sokkal kevésbbé
ártalmas a következéseiben. Egyébiránt könnyű dolog szép elveket tárni
ki a könyvekben; a fődolog azonban tudni azt, hogy jól összefüggnek-e a
tanítással, hogy szükségszerűen következnek-e belőle; ez mindeddig nem
látszott világosnak. Most még azt kellene tudni, hogy a filozófia ha
szabadjára volna hagyva és a trónra kerülne, tudna-e parancsolni az
ember dicsvágyának, érdekének, becsvágyának, apró szenvedélyeinek és
hogy gyakorolná-e azt a szelid humanizmust, a melylyel tollal kezében
dicsekszik.
Elveinél fogva a filozófia nem tehet semmi olyan jót, a mit a vallás ne
tudna jobban tenni; a vallás pedig sok olyan jót tesz, a mit a filozófia
nem bír tenni.
A gyakorlatban máskép áll a dolog; de ezt is meg kell vizsgálni. Egy
ember sem követi minden pontban a vallását, ha ugyan van vallása; ez
igaz; a legtöbbnek nincs is vallása és nem is követi egyáltalában azt, a
mije van; ez is igaz; de végre is némelyeknek mégis van vallásuk és
legalább részben követik is és kétségtelen, hogy gyakran vallási indító
okok akadályozzák meg, hogy rosszat tegyenek és erényekre, dicséretre
méltó cselekedetekre indítják őket, melyek ezek nélkül az indító okok
nélkül nem jöttek volna létre.
Ha egy szerzetes letagad valami rábizott dolgot, mi más következik ebből
mint hogy ostoba volt, a ki rábizta? Ha Pascal tagadta volna le, ez nem
bizonyított volna semmi egyebet, mint hogy Pascal képmutató volt.
Csakhogy egy szerzetes!… Vajjon azoknak az embereknek, a kik a vallással
hivatásszerűen foglalkoznak, okvetetlenül van is vallásuk? Mind azok a
bűnök, melyek a papság között előfordulnak, épp úgy mint másutt, nem azt
bizonyítják, hogy a vallás haszontalan, hanem azt, hogy nagyon kevés
embernek van vallása.
A mi mai kormányaink tagadhatatlanul a kereszténységnek köszönhetik
tekintélyük megszilárdulását és a forradalmaknak ritkábbá válását; a
vallás őket magukat is kevésbbé vérszomjasakká tette; ezt bizonyítják a
tények, ha összehasonlítjuk őket a régi kormányokkal. A jobban ismert
vallás eltávolította a fanatizmust és több szelidséget vitt bele a
keresztény erkölcsökbe. Ez a változás nem a tudományok műve, mert
mindenütt, a hol a tudományok virágzottak, azért nem állott nagyobb
tiszteletben az emberszeretet: az athéniek, az egyptomiak, a római
császárok, a kínaiak kegyetlenségei mind ezt bizonyítják. A
könyörületességnek hány művét hozta létre az evangelium! Hány
visszatérítést és kárpótlást szerzett a gyónás a katholikusoknál! Hány
kibékülést és mennyi alamizsnát idéz elő minálunk az úrvacsora idejének
közeledése! Menynyire kevésbbé kapzsivá tette a héberek jubileumi ünnepe
a bitorlókat! Mennyi nyomorúságot megakadályozott. A törvényes
testvériség egyesítette az egész nemzetet; koldust nem is lehetett látni
köztük. A törökök között sem látni koldust, mert kegyes alapítványaik
megszámlálhatatlanok; vallási elvükből kifolyólag vendégszeretők, még
vallásuk ellenségei iránt is.
«A mohamedánok azt mondják, Chardin szerint, hogy a vizsgálat után, a
mely az általános föltámadásra következik, az összes testeknek egy
Poul-Serrho nevű hidon kell átmenniök, a mely az örök tűz fölé van
építve; azt mondják, ezt a hidat lehet a harmadik és utolsó vizsgálatnak
és az igazi végitéletnek nevezni, mert rajta megy végbe a jók
elválasztása a gonoszoktól.»
«A perzsák – folytatja Chardin – nagyon nagyra tartják ezt a hidat és ha
valaki valami igazságtalanságot szenved, a melynek jóvátételét semmiféle
úton-módon és semmikor sem érheti el, utolsó vigasztalása, hogy ezt
mondja: jól van, az élő istenre mondom, kétszeresen meg fogsz te nekem
azért fizetni az itélet napján; nem fogsz addig keresztülmenni a
Poul-Serrhon, a míg engem ki nem elégítesz; majd belekapaszkodom én a
köntösöd szélébe és lábaid elé vetem magamat. Sok kiváló embert láttam,
mindenféle foglalkozásut, a kik attól tartva, hogy ezen a félelmetes
hidon való áthaladásukkor megálljt kiáltanak nekik, bocsánatot
könyörögtek azoktól, a kiknek panaszuk volt ellenük; megesett ez
százszor magammal is. Előkelő állású emberek, a kik tolakodásukkal olyan
lépésekre kényszerítettek, a melyeket nem volt szándékom megtenni,
bizonyos idő mulva, a mikor azt hitték, hogy e miatti bosszúságom már
elmúlt, eljöttek hozzám és így szóltak: _kérlek halal becou antehisra_,
a mi annyit jelent, hogy: tedd ezt a dolgot számomra helyessé, vagy
igazságossá, némelyek még meg is ajándékoztak és szolgálatokat tettek
nekem, hogy bocsássak meg nekik és jelentsem ki, hogy jó szívvel
bocsájtok meg. Ennek oka nem egyéb, mint az a hit, hogy csak akkor mehet
át az ember a pokol hídján, ha azoknak, a kiket elnyomott, visszaad
mindent az utolsó fillérig.»
El lehet-e hinni, hogy ennek a hidnak a gondolata, a mely annyi
méltatlanságot tesz jóvá, soha nem akadályozza meg a méltatlanságok
elkövetését? Ha elvennék a perzsáktól ezt a gondolatot és arról győznék
meg őket, hogy nincs sem Poul-Serrho, sem más valami hasonló dolog, a
hol az elnyomottak bosszút vehetnek zsarnokaikon a halál után, nem
nyilvánvaló-e, hogy ez nagyon megkönnyebbítené a zsarnokok dolgát és
fölmentené őket attól, hogy ezeket a szerencsétleneket igyekezzenek
megengesztelni?
Filozófus, a te erkölcsi törvényeid nagyon szépek, de kérlek, mutasd meg
a sanctiójukat. Hagyd egy pillanatra a kifogásokat és mondd meg nyiltan,
mit tudsz a Poul-Serrho helyébe tenni.]
[Footnote 114: Senki sem néz a gyermekkorra olyan megvetéssel, mint a
kik ép most léptek ki belőle, mint a hogy nincs ország, a hol
aggodalmasabban vigyáznának a rangkülönbségekre, mint a hol az
egyenlőtlenség nem nagy és a hol mindenki attól fél, hogy összetévesztik
az alatta állóval.]
[Footnote 115: Aventures du sieur le Beau, avocat au parlament, II.
kötet, 70. lap.]
[Footnote 116: A római papság nagyon ügyesen megtartotta ezeket a
jelvényeket, példáját követte némely köztársaság is, többek közt
Velencze. A velenczei kormány az állam bukása daczára is élvezi még ma
is régi méltóságának pompája révén a nép egész szeretetét, egész
tiszteletét és a tiarával ékeskedő római pápa után nincs se király, sem
nagyúr, senki a világon, a ki oly tekintélyben állana, mint a velenczei
doge, a kinek nincs hatalma, nincs tekintélye, de szentté teszi a
pompája és a ki herczegi süvege alatt női hajdíszt hord. A Bucentaurus
szertartása, melyen annyit nevetnek az ostobák, Velencze lakosságával
vérét onttatta zsarnoki kormányuk fentartásáért.]
[Footnote 117: Helvetius De l’Esprit, II. rész, I. fej.]
[Footnote 118: Mintha volnának polgárok, a kik nem tagjai a városi
hatóságnak és a kiknek ne volna, mint azoknak, részük a souverain
hatalomban! De a francziák, miután alkalmasnak találták a polgár
tiszteletreméltó nevét bitorolni, a mely egykor a gall városok tagjait
illette, annyira eltorzították ezt a fogalmat, hogy most nem lehet rajta
semmit sem érteni. Egy ember, a ki sok butaságot írt a _Nouvelle
Héloïse_ ellen, feldíszítette aláírását _Paimboeuf polgára_ czímmel és
azt hitte, valami kitünő élczet csinál ellenem.]
[Footnote 119: Elmélkedések korunk erkölcseiről. Duclos műve.]
[Footnote 120: Ez be van bizonyítva _Tanulmány a nyelvek eredetéről_
czímű munkámban, a mely irataim gyüjteményében található.]