népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség
eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek
számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a
kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva
a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely
következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok
merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet
produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés
eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal
Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több
tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a
vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog
és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a
királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még
senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb
volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz
eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés,
annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul
berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát
és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon,
hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem,
mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül
abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.
Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni.
Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és
a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét
eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden
fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen
fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket
mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok
mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a
másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy
megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban
lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta,
mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve.
Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.
A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük
észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az
emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy
minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél
jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság
jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén
megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és
veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.
Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy
új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy
városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve
annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos
társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket,
becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell
félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó
intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat,
mely a szívében van.
Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira
vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják
őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig
kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert
fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen
élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi
embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát.
Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a
valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak
volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.
Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én
leleményem, a következő eset sugallta nekem.
Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt,
a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával.
Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének.
Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam,
hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket
viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja,
hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az
arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a
szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél,
nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A
népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban.
Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke
meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá:
«Szabad tudnom, mit jelent ez?»
A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett
arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését,
megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.
«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló
hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van
igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és
a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és
le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt
okozta, a melynek ön tanuja volt:
«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a
tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a
munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam,
mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti
mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán
egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»
John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így
szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon
igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön
által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő –
a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást.
Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»
Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra
való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.
Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt
Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal
felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza
magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket
minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az
ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami
érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az
ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és
mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez
kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész
életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi
sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos
emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a
kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel
küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül
szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem
megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az
első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország
iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy
kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb
szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon
szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az
országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy
és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet,
miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár
kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a
türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor
ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára;
láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon
nekem:
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még
lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám.
Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban
látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni,
rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan
erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen
engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra;
aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak,
hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni,
hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad.
Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy
megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés
nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom
semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben,
találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de
mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent
jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást
rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a
földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a
földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és
szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a
nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»
Hoc erat in votis, modus agri non ita magnus.
«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan
bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat
és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és
igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy
vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a
természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a
szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle;
meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem,
megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem
fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen.
Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban,
egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el
van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a
kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom
halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak
maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul
még a rabszolgaságért is?»
«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt,
a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek,
magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a
melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul
elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a
szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a
halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely
időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy
éltem.»
«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim,
embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt
akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak
egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel
dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»
«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és
látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon
tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és
te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie
kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha
közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a
bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az
ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak
törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt
csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a
természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs
számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az
ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga,
a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs
meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van,
mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a
szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz
Párisban is.»
«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna,
hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál
volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való
valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai,
a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az
közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a
közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a
magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele
azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették
meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a
ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik
neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek
erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében
születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit
leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett
volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek
már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A
közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális
indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga
érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a
törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a
gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították
uralkodni önmagán.»
«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked,
hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e
kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid
oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél.
Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos
lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol
keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az
ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája
kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás
nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is
kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja
ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú
feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük,
ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te
példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a
jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden
hiábavaló beszédünk.»
«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni;
ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy
adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső
életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak
számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország,
a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az
az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a
hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint
intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a
semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide,
csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be
kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a
nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a
társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú.
Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az
eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra
gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk
körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a
vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt
buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők
termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség
ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek
a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket
megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is
megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy
visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá,
hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy
szeressék.»
«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem
is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves
Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves
kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a
rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem
vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a
neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a
hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy
megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják
meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher
kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak
keresni az állam szolgálatára.»
Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és
szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek,
mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig
tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek
nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az
érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is
az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de
nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket
engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom
végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki
van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is
abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne
hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.
Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb
napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A
méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük
megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak.
Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak,
hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart
feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás!
Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég
erős, hogy elviselje.
Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a
fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes
tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén
való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak
magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs
nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket
tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal,
melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész
bizonyosan terhükre vannak.
Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a
mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a
ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy
ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és
élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket
a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni
valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról
beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és
jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.
«Gyermekeim, mondom nekik, mindkettejüket megfogva a kezénél, három éve
már, hogy fellobbanni láttam ezt az élénk és tiszta lángot, a mely ma
boldogságotokat teszi. Szüntelenül mind csak növekedett; látom
szemetekről, hogy hevességének legfelsőbb fokán van, most már csak
gyöngülhet.» Olvasóim, nem látjátok-e Emil fellobbanását, magából
kikelését, esküdözését, a felháborodott modort, melylyel Zsófia kivonja
kezét az enyémből és a gyöngéd tiltakozásokat, melyeket szemünk
kölcsönösen kifejez, hogy imádni fogják egymást utolsó lehelletükig?
Hagyom őket és aztán folytatom.
«Gyakran gondoltam arra, hogy ha meg lehetne hosszabbítani a szerelmet a
házasságban, a földi paradicsom volna. Mindmáig az még nem fordult elő.
De ha a dolog nem egyáltalán lehetetlen, ti nagyon méltók vagytok
mindketten, hogy példát adjatok, a milyet senkitől sem kaptatok és a
melyet kevés házaspár tudna utánozni. Akarjátok-e, gyermekeim, hogy
mondjak nektek egy erre való módot, a melyet az egyedüli lehetséges
módnak gondolok?»
Mosolyogva néznek egymásra és gúnyolódnak együgyűségemen. Emil
egyszerűen megköszöni a reczeptemet s azt mondja, véleménye szerint
Zsófiának különb reczeptje van s neki a maga részéről ez elegendő lesz.
Zsófia helyesli és ép oly bizakodónak látszik. Mindazáltal gúnyolódó
arczkifejezésébe mintha egy kis kíváncsiság vegyülne. Megnézem Emilt;
égő szeme majd elnyeli felesége bájait; ez az egyedüli dolog, a mire
kíváncsi és nem sokat törődik beszédemmel. Mosolygok a magam részéről,
ezt mondom magamban: Hamar figyelmessé foglak tenni.