mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges,
önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik,
vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint
alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész
szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá,
észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül
képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek
volnának.
Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság
nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember,
mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és
hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti
állapotban.
Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a
polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a
javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az
egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén
hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább
tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig
egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá
van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így
a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy
többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint
a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az
adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.
Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános
akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről
lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi
jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak
ezután kell megcsinálni.
Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy
több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan
viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek
egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész,
a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll,
nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.
Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát
veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a
bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más
szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül.
Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely
határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta
aktus, a mely a törvény nevét viselheti.
Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az
általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet,
ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is
határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve
mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni
fogjuk, hogy történhetik ez.
A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá
szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat
ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig
ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely
által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és
az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép
megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.
Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe
vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket
mint szuverén hozott.[156]
Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát
szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a
választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén
maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy
jogot, a melylyel nem bír.
Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni
be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges
akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre
feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig
kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az
összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű
és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.
Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép
főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek,
mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával;
vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással
közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a
törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.
Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra
bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának
képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.
Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk,
hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen;
vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy
nagy nép a maga törvényhozója legyen;
vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;
vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.
Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy
közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő
testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a
közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai
szabadság fentartásával.
Ennek a testületnek a tagjai _hivatalnokoknak_ vagy _királyoknak_
neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az
embereket, a kikből áll, _fejedelemnek_ és tekintetbe véve
tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.
Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis
az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában,
ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk,
melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a
rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve,
hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok
hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon
pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a
nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni
akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló
megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és
az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.
Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak
kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek,
mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén
úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam
minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred
része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer
emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre
mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy
százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények
megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya
ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy
mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.
Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a
közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a
korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a
köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a
visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására,
annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat
fékentartására.
Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a
nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam
természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike,
t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy
csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a
mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag.
Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és
változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző,
kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.
Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél
kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló
analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a
hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.
Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot
fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén
saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a
hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára
vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és
a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig,
melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a
népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek
tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett
kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és
egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat
közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és
szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint
ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél
jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a
testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van
valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság
és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a
társadalmi rend megkíván.
Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében
van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen
egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut,
a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom
gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a
népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok
leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.
Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a
szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a
testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz
hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön
akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett
hatékonyságának minimumára jut.
Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére
szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk
közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön
akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem
mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel,
holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem
bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a
reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az
állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a
kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam
hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy
ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül,
hogy a hatalma növekedni tudna.
Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a
hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban
kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt
következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított
arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való
viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban
kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép
szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.
Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel
fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén
átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb
részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű
magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.
Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az
egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia
nevet.
Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen
tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának
vagy királyi kormányzatnak neveztetik.
Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két
előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt
engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a
felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről
meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a
királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér
közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római
birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani,
hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden
formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a
kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az
államnak.
Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző
részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik
amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák
sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű
formákkal.
Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak
megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb,
más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző
államokban a hatóságok száma[157] fordított arányban kell hogy legyen a
polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a
demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a
középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.
E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a
polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az
utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg
mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.
Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját
magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük
különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős,
a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és
ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek
nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna
első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi
intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az
embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt
a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot
bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e
jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy
többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz
mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat _per quem
neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace
securum?_[158] Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a
zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség
legnagyobb ostorai-e?
Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket
ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek
befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak
minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ
társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet
kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.
Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy
fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük
ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy
tartós lesz?[159] Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon
kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog
kérdéseit.
Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk
vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.
Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én
fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt
mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig
emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van,
barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi
szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva
megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink
meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és
szép dolgokat fogsz látni!
Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján;
megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa
tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest
egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan.
De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk
Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó
alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve
ellenére hajt végre.
Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk
azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a
mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a
maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki
elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes
szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot.
Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik
tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha
királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak
volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy
vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni
kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és
azokká lennénk, a mik most vagyunk.
Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ
számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy
végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk
mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba,
palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és
íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban
szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek
között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal
foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy
mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal
foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna
valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból,
a mi hasznos lehet nekik.
Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük;
nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én
szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző
előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak
és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az
embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily
erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra
halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer
lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik
benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem
érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.
A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol
kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek,
kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell
tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában
a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak
a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint
Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban.
Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet
vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat
jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek
méretei pontosabbak.
Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van
kifejezve a _törvények szelleméről_ szóló könyvben, hogy nem lehet
jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok
tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és
egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a
népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás
felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a
legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.[160]
Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök
természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy
más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által
csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség
ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A
kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig
törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján
történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd,
kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az
erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által
történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék
Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny
gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament
volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre
lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden
fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér
anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak
vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is
meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.