hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni.
Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy
többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja
tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog
semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot,
mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni,
elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak
rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a
társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni
emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket
járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba,
Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így
csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.
Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez
tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók,
Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A
mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad
ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a
dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az
egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb
emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető
országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az
embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra
van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni
az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.
Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az
országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak
czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni
akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg
majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók
megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá
ideje.
Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan,
azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát,
ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg
csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik
elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a
nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a
nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába
tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az
embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi
egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint
jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul
nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik
azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok
közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a
kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és
a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és
okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én
Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek
kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete
virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán
erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely
megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.[154]
Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek.
Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell
hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember,
annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni
is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott
czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal
embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás
módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet
alkalmazni igyekeztem.
Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi
emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még,
hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát.
Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a
kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak
tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki
benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el,
minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak
is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a
közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség
fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva
hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak.
Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai
örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a
maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint
minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol
születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy
megszerezze az általuk való védelemre való jogot.
Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél,
nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De
közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a
vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül
fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még
örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék
dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt
megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod
életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a
magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá
tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének
akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok
szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani,
a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek,
hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?
Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát
hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben
és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna
koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne
kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és
előítéletei szerint szabja meg.
«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember
felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom
áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem
tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek
előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi
másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól,
csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a
becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik
rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül
divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi
foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek
sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.
«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó
sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt
ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll
mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető
legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is
kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna
minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a
többiek a toilette-asztalnál teljesítik.
Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak
kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem
ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem
tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az
emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint
hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint
hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve
munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek,
melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint
egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba
vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia
és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»
«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az
övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a
hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.
«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki?
A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a
darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken
könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság
nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy
az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy
félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű
megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek
lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes
kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor
megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga
földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a
föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog
földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet
keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás,
visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók
elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök
elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor
igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási
biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos
szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged
megkínozni, ha elhanyagolod őket.
«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől;
gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével.
Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít
kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját
valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét
kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt
látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig
befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor
ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem
kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást;
az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.
«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom
terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá
tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked
egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig
megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy
menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a
veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor
megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul
kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz
egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és
aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»
Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az
így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér
vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan
a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor
vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.
A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni,
hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink
mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor
azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják,
akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az
igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában
különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik,
Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.
Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan
tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a
politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok
pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint
ez a két tanulmány.
Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a
hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek
lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb
nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell
kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két
kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe
juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.
A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az
elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából,
a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak
a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem
osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el
lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy
intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy
tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja
a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha
valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem
ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.
Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem
akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja
vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem
annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és
az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit
egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az
alkalom rá, vagy soha.
Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése
szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani
lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a
mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.
Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók
lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk
közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek
megoldva.
A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon
az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy
függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a
hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az
első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom
túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt
mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt
lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes
király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom
elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a
másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a
mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól,
a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok
hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.
Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség
Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.
Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy
odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli,
még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet
kezében tart, szintén hatalom.
Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a
jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom,
melyekből ered?
Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti
jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom
alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét,
mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek
haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha
tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga
lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a
fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más
embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti
magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.
Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy
más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk
és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az
egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk,
hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön
több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.
Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk
különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így
alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem
mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen
társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés
jellegét.
Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon
elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak,
megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy
lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben
nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála
előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra,
lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell
tennie és mitől kell tartózkodnia.
Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és
megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi
szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a
minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,[155] saját bírája marad a
szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a
tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a
szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.
Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának,
hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha
a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne
maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?
Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép»
kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához
szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az
általunk föltételezettet megelőzi.
Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának,
mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi
szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az
aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a
természetét, mely belőle alakul.
Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e
nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk
közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét,
életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az
egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»
Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre
szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön
személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv
testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a
gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a _politikai testület_ nevét
viseli, melyet tagjai _állam_nak hívnak, mikor passziv, _szuverén_nek,
mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A
tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a _nép_ nevet viselik,
külön-külön _polgárok_nak neveztetnek, mint a _polgárság_ tagjai vagy a
szuverén hatóság részesei és _alattvalók_nak, mint ugyanazon hatóság
alárendeltjei.
Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában
foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy
minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős
viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az
egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.
Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan
kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a
közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben
a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük
tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből
kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy
pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti
azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti
magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű
lénynyé, egyénné válik.
A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös
följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk,
hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy
tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.
Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután
a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános
akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint
általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az
egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a
többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert
ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi
szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem
mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem
szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.