hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha
növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden
időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod
kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal
embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell
attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A
nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik,
az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le
kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor
mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz
felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más
gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra
tér át?
Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az
emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az
erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a
változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink
egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az
ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket,
összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék
szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt
megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap
megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más
állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember
mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el
a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.
Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék
megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat
véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a
mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor
mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert a
legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A
mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak
nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk;
ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé
vissza.
Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a
fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak
erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát
csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli
meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy
csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő
gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor
férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát
a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a
testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem
tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő
életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni,
erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a
kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában
lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a
fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel
oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni.
Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott,
látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek
vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek,
melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz;
alávetettem őt az emberi állapotnak.
Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az
érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti
szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát
Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: az
igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a
nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az
erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket.
Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az
legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.
Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi
figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben
van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon
véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak
neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt
feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy
megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a
helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil
szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi
fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt?
Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan
erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a
fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.
Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben;
ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában
laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg,
kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni
Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a
sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni
részleteiben eljárásom módját.
Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy
gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az
ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint
mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a
szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról,
elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a
szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak érzi magát, elvágtat a mezőn
át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem.
Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil
se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget
okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a
lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul
előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát,
nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és
fél úton elénkbe szalad.
A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle.
Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja
ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen
tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz,
felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A
gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a
szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja
Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad
fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy
tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval
csinálják.
Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi
alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy
drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a
világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.
Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az
estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk
is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk
már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az
anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a
gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de
a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk.
Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig
akaratlanul is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a
gondolatra jött.
Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A
Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal;
néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy
férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna,
ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én
megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el
zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az
érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik,
hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha
olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket.
Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és
tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset,
hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban
sugallok neki.
Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az
este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem,
visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé
lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére
jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te
kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek,
őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő
kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő
műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a
nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni,
hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette
tettünk.
Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében
azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és
megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani
visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így
leplezi le előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha
kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb,
csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé
rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.
Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól,
hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor
akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és
látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a
másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja
vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még
abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt
mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz,
tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják
szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.
Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe.
Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg.
Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a
természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket,
művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer,
keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok
előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb
formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján;
ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a
környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind
elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint
ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben
vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal
volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti
buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és
általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a
földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik
számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről,
kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról stb. Pénzt
keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga
határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még
akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik
a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra
fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja
földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak
tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult
helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy
egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;[148]
egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép
érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik
összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét,
meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti
meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran
azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad
meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek
barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig
épen annyi jót tesz, mint pénzével.
Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban
megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil
azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan
benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az
önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki
megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy
véletlenül nyerje meg azt, a mit csak Zsófiától kaphat. Viszont örömest
bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a
fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő
kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd
tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre
térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt
kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és
szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem
is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely
alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan
nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből
és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy
elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a
kanalát.
A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait.
Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek
rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem
is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon
szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja,
hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal
legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban
utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra.
Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors
Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még
nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia
kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes
legyőzötteket.
A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és
azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik
versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi
kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil
szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég
rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe az anyának. Ez mosolyog
és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott
meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.
A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék
őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az
egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított
könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen
szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás
nélkül.
Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja
érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy
indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs
szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan
sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát,
épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt
látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát
zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden
köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az
édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a
czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és
legyőzöttnek vallja magát.
Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet
tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az
idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk
dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan
emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem
Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal,
mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el
feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a
fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember
helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a
beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka
közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, hogy észrevétetnének valamit és
miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek
és azon a napon bejönnek a városba.
Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra
vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van
foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int
az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban,
épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik
darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg
Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony,
tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál
téged. Ime, a férfi.
Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil
ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és
örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának,
leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni;
élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja
a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és
aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis
bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a
gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy
Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám
örömkiáltását: _Herkules meg van boszúlva!_
Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a
legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de
ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze
földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s
meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a
szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel
öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!
Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy elvontak volna a
munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk
magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja
neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon
felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a
mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van,
úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az
urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők
elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a
munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja,
hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az
anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója?
Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom
kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri
őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér
munkájához.
Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa
magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a
mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember,
aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő
alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy
hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy
személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül
szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen
kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő
elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak,
hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt
higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a
gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt
hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az
én kedvemért maradt, láttam a szemén.
Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai
iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és követelőző; azt akarja, hogy
inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az
önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar
tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy
olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne
ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan
szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné
elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más
törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem
torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította
őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.
De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi
a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket
tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja
ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem
hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen.
Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi,
mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg
kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s
csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni,
ha mit vétett.