érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek
izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi,
meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este
küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel
híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg
hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később
megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit,
vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta,
hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.
Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; maradnia
kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett
magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön
és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik
nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia
a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele,
felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a
munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba
jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először;
megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény
fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján,
beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is
megneheztel.
Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom
emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan
ejtve ki, hogy: _uram_, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal
leleplezi Emil szemében.
Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán
erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik.
Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett
egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül
engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől
fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy
jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban
felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve
még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy
szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan
volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta
viselni haragját.
Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk,
visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza,
mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves
Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket
elitélni a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem
felel, én pedig így szólok.
«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára
érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy
útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk,
mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi
távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a
segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki
kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról,
hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt;
próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb
mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk
tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat
csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően
vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az
út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól
kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már
ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal
hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a
napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig
voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.
«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a
harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta
hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte
gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban,
a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy
megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a
városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem
tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával,
miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora
zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a
házban mindent, a miről gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük
segítségére.
A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél
után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé
megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének
óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»
Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna,
Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem
volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja.
Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem
feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga
jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.
Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti,
csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így
szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a
férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.
Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva:
«Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a
másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind
attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti
szégyenkezéstől lángoló arczát.
Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd
után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze
laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog.
Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat.
Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott
róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a
kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia
kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a
férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik
és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is
könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, hogy eltalálja, mi fáj
nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a
kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat
is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a
betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a
világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy
férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a
sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson
fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly
könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi
magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a
feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza
őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit
Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága,
a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd
az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez
az asszony.
Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre
azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal.
Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is
volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én
aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek
megvan a maga ideje.
Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil
szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá:
«Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil
nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült
tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a
nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól,
lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így
szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben
nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom
neki mosolyogva – ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak
minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».
A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt,
elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a
révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa
oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan
biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.
«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek;
ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely
nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi
és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük
és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor
születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt
ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid
boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem
magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek,
bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az
üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.
«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy
tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek
legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni.
Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint
kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező
úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek
tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban,
melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a
kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk
azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.
«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a
hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek
egyetlen haszontalan lépést és megakadályozom, hogy te se tegyél. A
természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság
útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor
követtem.
«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első
éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni;
élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok
közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg
tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok
ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy
nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad
és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn
elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor
boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig!
Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül,
hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.
«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek
előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a
szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a
belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és
mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem,
hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna
mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál
meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te
magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni
a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai
ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi
sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál
magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted
magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi
bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom
támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. a nélkül, hogy beteg
lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság,
egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.
«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső
kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot,
jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel
kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál
ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon,
olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit
kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák,
melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra
ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég
boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény
hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad
iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.
«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a
fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és
szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint
szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi.
Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ
semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának,
annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a
földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy
ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület
Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog
élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és
talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A
természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed
magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer
fogsz meghalni.
«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni
való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom;
sohasem élvezheted, a mid megmaradt. A félelem, hogy mindent
elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a
szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni.
Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult
leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más
törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan
nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád
feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni
szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a
ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el
akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve
meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik
is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem,
akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják
tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg
nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének
vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?
«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs
küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja
minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely
természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az
igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük
erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen.
Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt
az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény
gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a
szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már
beállott.
«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy
keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a
bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem
annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább
haszontalanná; nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek,
a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább
jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad
az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az
emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak
jó, csak a maga számára az.
«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert
akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend
állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag
voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát
élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad,
tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes
leszel.
«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az
első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró
vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra
vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket;
enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan
fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt
pirulnunk kellett volna.
«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha
férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind
leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény
szenvedélyének.
«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek,
melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog
szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem
varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija
okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint
őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged?
Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan,
elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet;
mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt
gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba
már teljesen előkészülve megyünk.
Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani
fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa.
Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat
nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük,
mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk
elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe
essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk
függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ,
hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s
minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért,
hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a
kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga
feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.
«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked
adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet
helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a
korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg
közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is
az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi
nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy
képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a
maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik,
azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló
lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem
kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a
király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.
«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság
szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem
izgatódik, hogy kiléphessen belőle, nem használja el hasztalanul erőit,
hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét
arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival
hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi.
Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a
földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap
el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg
belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja,
mikor fosztatom meg tőled?
«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet
máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted
szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint
hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra;
tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni
mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek,
felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni
a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni
kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors
ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak
birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud
megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni
fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud
elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem
lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz
nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és
ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le
fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek.
Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni;
tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják
rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva
semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz
életének vége és az igaz életének kezdete.»
Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú
következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki
annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni
ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a
seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de
egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.