Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság
örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent
igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek,
aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes
elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül
adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik
mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják
be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi
bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket
össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy
összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni
az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek
bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár
egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és
az erény?
Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a
kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret
énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és
könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja
tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó
jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a
szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van
neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.
Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és
felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen
asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak
segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői
fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is
belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik
nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s
követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden
tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja
visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk
körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a
szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által,
költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek,
melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak
összegyűjteni.
Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan
kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a
kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind
újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy
tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy
új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete
gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga
helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és
nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani
mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire
tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki
mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak
meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli
magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni;
haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia
szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a
leány nem tud.
Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából,
történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik
buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét
előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az
ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve
még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a
tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az
őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a
leczke jobban.
A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat
csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg
emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés
dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a
világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a
természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák
alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen
árasztják ki előtte szívüket.
Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas
együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy
felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos?
Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek
elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást,
lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az
áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává,
elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják
könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük
varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha
tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik
önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek,
egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben
sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták
maguktól.
Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más
véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a
szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen
elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat
megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig
előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első
összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben
tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de
mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában
az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni
akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele
tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy
nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.
Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni,
hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg
neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább
lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga
az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog
elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a
legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és
ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy,
melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez
szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg
merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a
leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé
nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz
néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság
néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap
többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.
Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el
előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely
eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja
megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.
Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia
anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil
tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya
üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon
kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért
nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem
csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel
vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem
tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le
olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban
kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már
azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne.
Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre
kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja
ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen
megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve
magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt
és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a
beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét
vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és
hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem
éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem
az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran
fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a
föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.
Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az
anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s
meglehetős komoly hangon mondja neki.
– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember,
mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel
viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én
nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell
megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem
előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége
dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok
közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a
szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg
magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő
szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a
leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg
mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie;
meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember,
kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni
egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a
szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni,
hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll
meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei
egyedüli birájává.
Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint
növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka
okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a
leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha
elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi
becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb
a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a
magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.
A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a
kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új
megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik
Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének:
nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek,
csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát.
Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi
magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem
büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt
a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket
használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában,
kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk,
melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el
türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen
máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg
nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és
ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még
beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről
nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.
Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és
kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a
ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a
függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával
kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb,
mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is
keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem
kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben
vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a
rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült.
Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt;
kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig
elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik
sohasem fognak neki semmit jelenteni.
Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy
ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük
viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve
be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a
beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a
szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani,
hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé
teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer
tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal
is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a
becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék
ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és
megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is,
soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak
szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet
elég erősen hozzá lánczolva.
De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e?
vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések
is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.
Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az
ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A
szerelemben azonban ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros
kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni,
hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a
tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná
meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a
kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy
agyondöfködjék egymást?
Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza
élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az
a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor
ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű
képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet
természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.
Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam _Értekezés_-emben
_az egyenlőtlenségről_ és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a
vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak
azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az
írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered,
nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a
hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára
ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet
máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a
fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött,
csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak
ezek között.
Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a
párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a
nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett
magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig,
hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly
kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben
a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a
természet ama törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet
meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az
apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.
Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében,
könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből,
hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel.
Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk
alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál,
melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel.
És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy
nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a
gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk
csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a
gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.
Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a
hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem
lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok
kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a
tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága
és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a
kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.
Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé
játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és
gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a
társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A
gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli
vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy
nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az
eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved
benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan
képmutatókká tették a nőket[147] és annyira felcsigázták étvágyukat,
hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy
már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek
megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.
Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban
megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy
gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes
megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a
között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó
tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez
a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak
annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt
semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a
mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés.
Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a
mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem
nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt
szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat
a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.
Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani,
minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek
megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés
határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos,
rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz
ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni
szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; elhárítaná, ha lehetne, mint
valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig
gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre
igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy
elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon,
hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga
egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben
rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és
ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor
felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az
ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a
kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.
De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled?
Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol
az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás
viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét
pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az
előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki
csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének
alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik
a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal
leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!
Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga
rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a
sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves
korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves
korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni?
Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van
annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök,
maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a
kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember.