letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek
tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, –
mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély!
Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen!
Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit
mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból
jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy
erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a
szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a
boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló
beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te
magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én,
hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én
vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá.
Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja
iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem,
szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj
meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét
a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek
egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak
és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad szempontjából megveted
az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a
szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé
másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét
és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az
okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.
Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem
vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná
venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem
ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak
kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok
közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem
tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a
melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol
az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a
becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen
nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?
A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé
állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem
lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy
mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki
valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak
becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont,
mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első
gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra,
hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.
Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet
találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire
van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi
falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú
szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig
jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező szenvedélyét lassankint a
fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé
hajlítom összes hajlamait.
Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy
nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem
marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a
művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet
bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot,
hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni
azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden
életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg
talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra
való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a
mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a
mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a
melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved,
nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az
élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő
magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.
Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg
és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes,
észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az
ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek
uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség
törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos
tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal,
mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz
kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől;
szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök
és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret
és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és
várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek
találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első
hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie.
Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb
mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden
más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése
elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek,
keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne
hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel
egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá;
olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek
meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az
élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit
adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára
juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát.
Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban
élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress
és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a
szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt
a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább
fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis
véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit
legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy
sohase bánd meg, hogy megízlelted.
Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik
készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már
elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a
szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem
vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.
Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen
járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés
nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az
utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg
vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem
lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak,
melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség
csapásai ellen.
Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és
lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil
és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak
egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár
salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a
kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park
helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos
patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily
szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben
égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki
az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra
királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy
beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.[145]
Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy
idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára
lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a
nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek
kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal
herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek,
mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy
ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes
félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész
fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna[146]
és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai
közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni
nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek
megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát,
kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi
köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem
mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a
tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.
Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha
el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle
semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb
mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához;
észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé
kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia
figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a
társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk
és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni
rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad,
a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és
megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő
arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis
nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a
melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan
elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy
szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így
minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben.
Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki,
a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná
kelteni, hogy már régóta itt van.
A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára
van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg
fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a
tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia
szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer
néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem
nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja
szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban
tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz
engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy
megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én
becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne
mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy
van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség
van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!…
Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott
nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő
barátsága mindent megtérített nekem.
A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak
lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében
tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást
Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész
szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó
szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a
gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt
kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én
beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá
nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy
őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni
Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet
haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem
legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.
Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák
meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb,
semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más
valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek
tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire
szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy
eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az
akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy
erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e
nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem
pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását,
szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a
pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.
Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának
tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát?
Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot.
Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó
bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő
vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a
szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem
bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné
ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi
és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.
Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen
hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült
szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily
áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs
semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem;
mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel
fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki;
megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis
visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem
beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót
szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja,
az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te,
a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki,
szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne
engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled
van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!
Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a
melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az
engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is
használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem
tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja
képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és
az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az
előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak
akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen
az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy
férje legyen.
«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar
ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem
tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen
tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még
hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel
több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha
mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy
az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az
utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki,
hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy
szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy
meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos
az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel
akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod
által úgyis elvesztenél.
Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy
ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek
szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság
tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait
fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember
többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a
pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek
sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik
nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a
kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd
félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt.
Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet
egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre
részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és
fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat.
Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó
szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és
futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett
kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon
megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre
becsült érdemnél.»
Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a
fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire
boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell
tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő
nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét,
bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.
Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője!
Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem
tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira
megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig
megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban,
megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig
attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira
tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem
engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok
magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért,
melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a
melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig,
a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle,
hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja
tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte.
Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem
szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér
minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és
kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit
egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia,
mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral
úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal
engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik!
Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily
megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe!
Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor
türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily
bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy
jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat
meríts arra, hogy szeresd!
Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott
szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög,
tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem
sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság
nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves
jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki
kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza
látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos
napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem
játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket
a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a
szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány,
ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel
tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem.
A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája
büszkélkedésén.