természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van
teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele
születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem
igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik.
Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás
közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a
világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése
tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete
ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy
tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy
teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a
Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki
képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság
nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki
hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem
tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább
fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz
az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák
egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.
Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye
nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város
felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló
keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az
én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak.
Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil,
hiszed te azt, a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és
felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.
Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve
mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist;
de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok
rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte
eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni,
hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a
bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt
postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy
megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot
kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy
takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.
Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek
minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt,
panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is
lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre
törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket;
az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő
holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar
ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy
találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az
idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy
siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák
egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit
egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat,
a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a
vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal
tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból
falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba
költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát,
hogy mint kell elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a
foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi,
megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel
különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy
lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az
úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet
rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig
nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki
eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék
az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni
az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól
kielégítve hal meg.[142]
Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is
előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem
fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen
és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves
buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a
vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik
vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig
inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.
Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak
a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az
utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és
mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az
asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a
szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a
kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem
szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, ha nincs
sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy:
élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti.
Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.[143]
Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton
utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja,
kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit
épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra,
megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó
pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas
erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom
az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom
magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a
postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes
útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok
mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes
szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő
feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De
Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet.
Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel
elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a
karjait, hogy a lábai megpihenjenek.
Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato,
Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus,
hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól,
melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem
akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a
különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint
művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke
van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne
vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy
darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag
maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban
tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak
neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban
dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége.
Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az
egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.
Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a
kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a
kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig
álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a
gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel
megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz
közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel
telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha
az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban,
de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.
Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet
megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil
kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a
kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az
arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy
tanulni akarjon.
E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre
haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű:
mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni.
Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és
a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat
feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk
rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre
találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas
étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk
fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára
vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat
találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs
jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor
még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az
egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»
Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond
rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a
környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket.
Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az
övéik leszünk.
A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben:
nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat
vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A
körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan,
de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet
kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a
nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A
házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget,
melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a
nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel
bebocsátanak minket.
Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet
raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van.
Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak
ránk. Mennyire igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily
jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel
nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom
neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen
látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé,
mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése
teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak
az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi
vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre
megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni
vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.
Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a
házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de
jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya
az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is
kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a
házába.
A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket
látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép
be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva
éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a
leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol
van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a
czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja
Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik
fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek
ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.»
«Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A
mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az
Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A
fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a
szemét a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi
zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról
szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az
elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára,
felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben
találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban
élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal
leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett
érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az
evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az
emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az
asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve
megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje
kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv
élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi
jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik
Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja
arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az
összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül,
modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi
tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni,
csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves
ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris
szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha
helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.
Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett,
látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami
tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de
oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki
számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké
siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy
érzékenyebb, mint ők maguk.»
Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly
kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a
nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres?
Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság
bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit
lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga
előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden
taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele
életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és
zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz
szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még
van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek
többé magamhoz.»
Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna
tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják
és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb?
Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy
ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez
elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.
Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan
a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két
fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét;
megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon
felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első
csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha
nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.
Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú
kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél
többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall
egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez
lesüti a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha
Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány
pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen.
Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken,
nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve,
hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ
számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások
megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja
saját diadalát és most élvezi.
No’l mostra già, ben chè in suo cor ne rida.[144]
A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött
szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy
Telemachus meg van találva.
Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe
ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni,
mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba
azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel
kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az
első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt
helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát
nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak
mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns
szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem
szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb
részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a
gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat
tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem
erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban,
hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól hamis
kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha
megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom
kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép
regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az
írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a
kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.
Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy
gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a
szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott
fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez
nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a
szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog
érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása
módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által,
olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.
Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és
Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése
akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a
világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő
számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy
ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember,
vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall
téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.
Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy
meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert
Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a
megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én
tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal
becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne,
hogy meg fogja velem szerettetni.
Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni
fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon
a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a
gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre
gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely
jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.
El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom,
de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek
épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága
raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve,
mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes
tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert
látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb
öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az;
kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem
a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre
nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy
foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be
azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket
megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy
föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit
kitalálja?
Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és
anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak.
Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy
a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem
és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz,
hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik
kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást:
kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság
szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor
engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil
ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme
a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól
semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem
értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a
mit a szülei adtak.
Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a
magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli
szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese
házában aludjék.