hogy bár magaviselete nem változott, egészen más lett a kedélyhangulata.
Szórakozott lett és türelmetlen, szomorú volt és álmadozó,
el-elrejtőzött, hogy kisírja magát. Eleinte azt hitték, hogy szerelmes
és e miatt szégyenkezik; szóvá tették a dolgot előtte, de tiltakozott a
föltevés ellen. Fogadkozott, hogy nem ismerkedett meg senkivel, a ki a
szívét megillethette volna. Zsófia pedig nem szokott hazudni.
Mindazáltal lankadtsága folyton fokozódott és az egészsége is kezdett
hanyatlani. Anyja, nyugtalankodva e miatt a változás miatt, végre
elhatározta, hogy végére jár az okának. Négyszemközt beszélt vele és
kiárasztotta rá azokat a kedveskedő szavakat és ellenállhatatlan
beczézgetéseket, melyeket egyedül csak az anyai gyöngédség tud
alkalmazni. «Édes lányom, te, a kit a szívem alatt hordoztam és a kit
szüntelenül a szívemben hordozok most is, öntsd bele szíved titkait
anyád ölébe. Micsoda titkok azok, melyeket egy anya ne tudhatna? Kinek
fájnak a te fájdalmaid, ki osztozik bennük, ki akarja őket enyhíteni, ha
nem az apád és én? Ah, gyermekem, azt akarod, hogy belehaljak a te
fájdalmadba, a nélkül, hogy ismerném?» A fiatal leány egyáltalán nem
rejtegette bánatát anyja előtt s nem is kívánt jobbat, mint hogy
vigasztalóját és bizalmasát találja benne, de a szégyenkezés nem engedte
beszélni és a szerénysége nem talált szavakat egy ilyen hozzá annyira
méltatlan állapot leírására, mint a milyen az a felindulás, a mely
megzavarta érzékeit, akárhogy küzdött ellene. Végre a szégyenkezése lett
az árulója az anyja előtt, a ki erre kicsikarta belőle a megalázó
vallomást. Egyáltalán nem halmozta el igazságtalan szemrehányásokkal,
sőt vigasztalta, bánkódott miatta és megsiratta. Sokkal okosabb volt,
semhogy bűnéül rótta volna fel azt a bajt, melyet épen az erénye tett
olyan keservessé. De minek szükségtelenül elviselni egy bajt, a melynek
orvoslása olyan könnyű és jogosult? Mért nem élt azzal a szabadsággal,
melyet adtak neki? Mért nem fogadott el valakit férjéül? Mért nem
választott? Nem tudta-e, hogy a sorsa csak tőle magától függ és hogy
bármilyen is a választása, helyben fogják hagyni, miután nem is képes
mást, mint tisztességes embert választani. Beküldték a városba, nem
akart ott maradni; több kérője kinálkozott, visszautasította
valamennyit. Mire vár tehát? Mit akar? Micsoda megmagyarázhatatlan
ellenmondás!
A válasz egyszerű volt. Ha nem volna egyébről szó, hogy támasza legyen,
a míg fiatal, a választás azonnal megvolna; de egész életre való urát
nem olyan könnyű megválasztani és miután ezt a két választást nem lehet
elkülöníteni, tehát várakozni kell és gyakran elvesztegetni ifjúságát,
mielőtt megtalálná azt a férfit, a kivel el akarja tölteni életét. Ebben
a helyzetben volt Zsófia; szüksége volt szerelmesre, de ennek a
szerelmesnek férjnek kell lennie és olyan szívnek, a milyen az ő
szívének kell; az egyiket ép oly nehéz megtalálni, mint a másikat.
Mindazok a fiatal emberek, bármily csinosak, nem egyeztek meg vele semmi
egyébben, mint életkorban, a többi megegyezések mindig hiányoztak
belőlük; felületes szellemük, hiúságuk, beszédmódjuk, mértéktelen
erkölcseik, léha majmolásuk elvette tőlük a kedvét. Férfit keresett és
csak majmokat talált; lelket keresett és nem talált.
Mily boldogtalan vagyok! mondta anyjának; szükségem van szerelemre és
nem látok semmit, a mi tetszenék nekem! A szívem visszautasítja
mindazokat, a kik az érzékeimet vonzzák. Nem látok köztük egyet sem, a
ki ne keltene bennem vágyakat és egyet sem, a ki vissza ne taszítaná
vágyaimat: a becsülés nélküli vonzalom nem lehet tartós. Oh, nem ez az
az ember, a ki Zsófiádnak kell! Ennek kedves mintaképe nagyon is bele
van vésve jó előre a lelkébe. Csak ezt tudja szeretni, csak őt tudná
boldoggá tenni, csak egyedül vele tudna boldog lenni. Inkább eleped és
örökké kínlódik magával, inkább boldogtalanul és hajadonul hal meg, mint
kétségbeesve olyan férfi mellett, a kit nem szeret és a kit szintén
boldogtalanná tenne; jobb nem lenni, mint csak azért lenni, hogy
szenvedjen az ember.
Anyját meglepték ezek a különösségek és sokkal bizarrabbaknak találta
őket, semhogy valami rejtelmességet ne keresett volna bennük. Zsófia nem
volt sem szenvelgő, sem nevetséges. Hogy juthatott hozzá ez a túlzott
kényeskedés, ő hozzá, a kit semmire sem tanítottak jobban gyermekkorától
fogva, mint arra, hogy alkalmazkodjék azokhoz az emberekhez, a kikkel
élnie kell és hogy erényt csináljon a szükségességből? A szeretetreméltó
embernek az a mintaképe, a mely annyira megbűvölte és a mely oly gyakran
visszatért beszélgetéseiben, arra a föltevésre vezette az anyját, hogy
ennek a szeszélynek van valami más alapja, melyet ő még nem tud és hogy
Zsófia nem mondott el neki mindent. A boldogtalan leányban túláradt a
titkos bánat és nem kívánt egyebet, mint hogy könnyítsen a szívén. Az
anyja faggatta; ő habozott, végre megadta magát és szó nélkül kimenve
egy pillanat múlva egy könyvvel a kezében tért vissza. «Sirasd meg a
lányodat, a bánatára nincs ír, könnyeit nem lehet fölszárítani. Ha tudni
akarod az okát, itt van» – mondta a könyvet az asztalra vetve. Az anya
fogta a könyvet és felütötte: Telemachus kalandjai voltak.[140]
Kezdetben nem értett semmit ebből a rejtélyből; kérdések és homályos
feleletek nyomán végre rájött, könnyen képzelhető meglepetéssel, hogy
leánya Eucharisnak a vetélytársa.
Zsófia szerelmes volt Telemachusba és olyan szenvedélylyel szerette,
melyből semmi sem birta kigyógyítani. Az apja és az anyja, a mint
megtudták rajongását, nevettek rajta és azt hitték, okos intelmekkel el
tudják tőle téríteni. Tévedtek: az okosság nem volt teljesen az ő
részükön; Zsófiának is megvolt a maga esze és tudta is érvényesíteni.
Hányszor elhallgattatta őket, a saját érveiket fordítva ellenük,
megmutatva neki, hogy az egész bajt ők idézték elő, hogy nem az ő
korából való férfiú számára valónak formálták őt; neki szükségszerűen
vagy magára kell öltenie férje gondolkodása módját vagy ő bele oltani a
magáét; hogy az első módot lehetetlenné tették számára azzal a
módszerrel, a hogy nevelték, a másik pedig épen az, a melyet keres.
Adjatok nekem – mondotta – az én elveimmel eltelt férfit, vagy olyat, a
kit én vezethetek s akkor hozzámegyek nőül. De addig miért korholtok?
Sajnáljatok. Boldogtalan vagyok, nem pedig bolond. Vajjon az akarattól
függ-e a szív? Nem maga apám mondotta-e ezt? Az én hibám-e, ha olyat
szeretek, a ki nincs? Nem vagyok álomlátó; nekem nem herczeg kell, nem
is Telemachust keresem, tudom, hogy ő csak képzelet műve. Olyasvalakit
keresek, a ki hozzája hasonlít. És miért ne létezhetnék ez a valaki,
mikor én létezem, én, a ki az övéhez annyira hasonló szívűnek érzem
magam? Nem, ne alacsonyítsuk le ennyire az emberiséget, ne gondoljuk,
hogy a szeretetreméltó és erélyes ember csak agyrém. Van, él, talán
keres is engem, keres egy lelket, a mely őt szeretni tudná. De ki ő? Hol
van? Nem tudom; egyik sem ő azok közül, a kiket ismerek és kétségkívül
egyik sem azok közül, a kiket ismerni fogok. Oh anyám, mért tetted
számomra túlságosan szeretetreméltóvá az erényt! Ha csak az erényt tudom
szeretni, ez inkább a te hibád, mint az enyém.
Elmondjam-e ezt a szomorú dolgot a katasztrófáig? Szóljak-e a hosszú
vitákról, melyek a katasztrófát megelőzték? Leírjam-e a sodrából
kihozott anyát, a ki szigorúsággá változtatta előbbi beczézgetését?
Megmutassam-e a fölingerült apát, a ki megfeledkezett előbbi igéreteiről
és a legerényesebb leánynyal úgy bánt, mint valami bolonddal?
Rajzoljam-e végül a boldogtalan leányt, a ki csak annál jobban
ragaszkodott agyréméhez, mert üldözéseket kellett miatta szenvednie s
lassú lépésekkel halad a halál felé és abban a pillanatban száll
sírjába, mikor azt hiszik, az oltárhoz vonszolhatják? Nem, ezt a gyászos
tárgyat mellőzöm. Nem szükséges olyan messzire mennem, hogy – azt hiszem
– elég meggyőző példával mutassam meg, hogy azoknak az előitéleteknek
ellenére, melyek a kor erkölcseiből erednek, a becsületesség és szépség
lelkesedése semmivel sem idegenebb a nőktől, mint a férfiaktól és hogy
nincs semmi, a mit a természet vezetése alatt el ne érhetnénk náluk ép
úgy, mint nálunk.
Itt most félbeszakítanak és megkérdik tőlem, vajjon a természet írja-e
nekünk elő, hogy annyi mértéktelen vágyunkat elfojtsuk. Én azt felelem,
hogy nem, de nem is a természet olt belénk annyi mértéktelen vágyat.
Mert mindaz, a mi nem a természettől való, ellene való; ezt már ezerszer
bebizonyítottam.
Adjuk oda Emilünknek Zsófiáját; támaszszuk fel ezt a szeretetreméltó
leányt, hogy kevésbbé élénk képzelődést és boldogabb végzetet adjunk
neki. Mindennapi nőt akartam festeni, de fenkölt lelket igyekezve neki
adni, megzavartam az elméjét; magam vezettem magamat tévútra. Térjünk
vissza ösvényünkre. Zsófiának csak jó természete van mindennapi
lélekben; mindaz, a mivel többje van a többi nőknél, a nevelés
eredménye.
Föltettem magamban, hogy ebben a könyvben megmondok mindent, a mit tenni
lehet, mindenkinek választást engedve arra nézve, a mi neki való, abból,
a mi hasznosat mondtam. Kezdetben az volt a szándékom, hogy eleitől
fogva nevelek Emilnek hitestársat s az egyiket a másik számára s
mindkettőt együtt nevelem fel. De gondolkodva a dolgon azt találtam,
hogy mindezek az időnek előtte való rendelkezések czéljuk tévesztettek
és hogy képtelen dolog két gyermeket egyesíteni, mielőtt tudhatná az
ember, hogy ez az egyesülés a természet rendjén alapszik-e és hogy
megvan-e köztük a körülményeknek az az egyezése, a mely ehhez az
egyesüléshez szükséges. Nem szabad összeelegyíteni azt, a mi a vad
állapotban természetes, azzal, a mi a társadalmi állapotban természetes.
Az előbbi állapotban minden nő megfelel minden férfinak, mert az
egyiknek is, a másiknak is még csak kezdetleges és közös az alkata; az
utóbbiban minden jellem a társadalmi intézmények által lévén
kifejlesztve és minden szellemnek meglévén a maga saját és meghatározott
formája, nemcsak a nevelés által, hanem a természetesnek és a nevelésnek
jól vagy rosszúl elrendezett egyezése által, csak akkor lehet őket
összekapcsolni, ha egymás mellé állítjuk őket, hogy meglássuk,
megfelelnek-e egymásnak minden tekintetben vagy legalább is, hogy előnyt
adjunk annak a választásnak, a mely a legtöbb ilyen kapcsolatot adja.
A baj az, hogy a jellemek kifejlődése közben a társadalmi helyzet
elválasztja a rangokat és hogy ezek a meghatározások nem lévén egymáshoz
hasonlók, mennél jobban elválasztjuk az életbeli helyzeteket, annál
jobban összeelegyítjük a jellemeket. Abból származnak a balul sikerült
házasságok és mindazok a rendellenességek, melyek ebből erednek; ebből
látni, nyilvánvaló következtetés útján, hogy mennél jobban távolodunk az
egyenlőségtől, annál jobban megváltoznak a természetes érzések; mennél
jobban megnövekszik a nagyok távolsága a kicsinyektől, annál jobban
meglazul a házassági kötelék; mennél inkább vannak gazdagok és
szegények, annál kevésbbé vannak apák és férjek. Sem az úrnak és sem a
szolgának nincs többé családja; mindegyikük csak a maga helyzetét látja.
Ha elejét akarjátok venni a visszaéléseknek és boldogokká tenni a
házasságokat, akkor fojtsátok el az előitéleteket, felejtsétek el az
emberi intézményeket és kérjetek a természettől tanácsot. Ne
kapcsoljatok össze olyan embereket, a kik csak egy adott életbeli
helyzetben illenek össze és ha ez a helyzet megváltozik, már nem fognak
összeilleni, hanem olyan embereket, a kik minden helyzetben, a melybe
jutnak, minden országban, melyben laknak, minden rangban, a melybe
belejutnak, összeillenek. Nem mondom, hogy a konvenczionális kapcsolatok
közömbösek a házasságban, hanem azt mondom, hogy a természetes
kapcsolatok befolyása annyira fontosabb ezeknél, hogy ez dönti el az
élet sorsát és hogy úgy az ízléseknek, kedélyeknek, érzéseknek,
jellemeknek olyan megegyezése, a mely arra kellene, hogy késztessen egy
okos apát, akár herczeg, akár uralkodó, hogy habozás nélkül adja oda
fiának azt a leányt, a kivel mindebben megegyezik, akár ha becstelen
családból származik is, akár ha a hóhér leánya is. Igen, azt vitatom,
hogy minden képzelhető balszerencse rázúdulhat két összevaló házaspárra,
mégis igazabb boldogságot élvezhetnek, ha együtt sírnak, mintha a világ
minden szerencséjében élnének, megmérgezve a szívük meghasonlása által.
A helyett tehát, hogy már gyermekkorában feleségül szántam volna valakit
Emilemnek, megvártam, hogy megismerje azt, a ki neki megfelel. Nem én
teszem ezt a meghatározást, hanem a természet; az én dolgom fölismerni
azt a választást, melyet a természet tett. Mondom, az én dolgom, nem
pedig az apáé, mert a mikor rám bízta a fiát, átengedte nekem a helyét,
az én jogomat tette az övé helyébe; én vagyok Emil igazi apja, én tettem
őt férfivá. Nem vállaltam volna el a nevelését, ha nem az én feladatom
lett volna őt saját választása, azaz hogy az enyém szerint
megházasítani. Csak az a gyönyör, hogy boldog embert csináltunk,
kárpótol azért, a mibe kerül egy embert abba a helyzetbe hozni, hogy
boldog lehessen.
De ne higyjék, hogy Emil hitvesének kiválasztásával addig vártam, amíg
őt magát elküldhettem, hogy keresse meg. Ez az állítólagos keresés csak
ürügy arra, hogy megismertessem vele a nőket, hogy megérezze annak
becsét, a ki neki megfelel. Zsófia rég meg van már találva; Emil talán
már látta is, de csak akkor fog vele találkozni, mikor megjön annak az
ideje.
Ha a társadalmi helyzetek egyenlősége nem szükséges is a házassághoz, ha
ez az egyenlőség hozzájárul a többi megegyezésekhez, ezeknek fokozza az
értékét; nem mérhető össze egyikkel sem, de megbillenti a mérleget,
mikor a többi mind egyenlő.
A férfi, hacsak nem legalább is uralkodó, nem kereshet bármely
társadalmi helyzetből való feleséget; mert azokat az előitéleteket,
melyek benne nincsenek meg, megtalálja a többi emberekben és nem egy
leány megfelelhet neki, de nem kapná meg. Vannak tehát okossági
szabályok, melyek korlátokat vetnek az okos apa keresgélése elé. Nem
szabad, hogy növendékének rangján fölül való elhelyezést akarjon adni,
mert ez nem tőle függ. Ha módjában állana, még akkor sem volna szabad
akarnia; mert minek a rang a fiatal embernek, kivált az enyémnek? És
mégis, mikor feljebb kapaszkodik, ezer tényleges bajnak teszi ki magát,
melyeket egész életén át érezni fog. Sőt azt is mondom, hogy ne akarjon
kiegyenlíteni különböző természetű javakat, például az előkelő
származást és a pénzt, mert a kettő mindegyike kevesebbel fokozza a
másiknak értékét, mint a mennyivel maga csorbul; mert továbbá az emberek
sohasem egyeznek meg a közös értékbecslésben és mert végül az előnyt,
melyet mindegyik fél annak tulajdonít, a mit ő hozott, előkészítője lesz
az egyenetlenségeknek a két család között és gyakran a két házasfél
között is.
Nagy különbséget tesz továbbá a házasság rendjében, hogy a férfi rangján
felül vagy alul köt-e házasságot. Az első eset teljesen észszerűtlen, az
utóbbi észszerűbb. Miután a család csak a feje által függ össze a
társadalommal, ennek a családfának a helyzete szabályozza az egész
család helyzetét. Ha a férfi rangján alul nősül, nem száll alább, hanem
följebb emeli a nejét; ellenkezőleg, ha magán fölül való feleséget vesz,
alászállítja őt anélkül, hogy magamagát feljebb emelné. Így az első
esetben megvan a haszon kár nélkül, az utóbbiban csak a kár haszon
nélkül. A természet rendjéből folyik továbbá, hogy az asszony
engedelmeskedjék férjének. Mikor tehát alacsonyabb rangból választja
feleségét, a természetes rend és a társadalmi rend egybehangzik és
minden jól megy. Az ellenkező eset áll be akkor, a mikor a férfi rangján
felül nősülve abba az alternativába bonyolódik, hogy vagy a jogát sérti
meg, vagy a háladatosságot és hogy vagy hálátlan lesz, vagy
lebecsültetik. Akkor aztán az asszony az uralmat követelve magának,
urának zsarnokává lesz és az úr rabszolgává válva a legnevetségesebb és
legszánalmasabb teremtéssé válik. Ilyenek azok a szerencsétlen
kegyenczek, a kiket az ázsiai királyok megtisztelnek és megkínoznak
sógorságukkal és a kik, úgy mondják, csak lábtól mernek az ágyba
belépni, mikor a feleségükkel akarnak hálni.
El vagyok rá készülve, hogy számos olvasómnak eszébe jut, hogy én a
nőnek természetes tehetséget tulajdonítottam a férfi kormányzására s
ezek következetlenséggel fognak vádolni. Csakhogy tévednek. Nagy
különbség van a között, hogy valaki arrogálja-e magának a parancsolás
jogát, vagy hogy kormányoz valakit, a ki parancsol. Az asszony uralma a
szelidség uralma, az ügyességé és engedékenységé; parancsai a
dédelgetések, fenyegetései a könnyek. Úgy kell uralkodnia a házban, mint
a miniszternek az államban: hogy megparancsoltatja magának, a mit tenni
akar. Ebben az értelemben áll az, hogy a legjobb házasságok azok, a
melyekben az asszonynak legnagyobb a tekintélye. De mikor félreismeri a
családfő hangját, ha az ő jogait akarja bitorolni és maga akar
parancsolni, ebből a rendellenességből sohasem következik egyéb, mint
nyomorúság, botrány és becstelenség.
Így tehát a vele egyenlők és az alatta állók közti választás marad meg
és én azt hiszem, hogy az utóbbiakra nézve kell még egy megszorítást
tenni; mert nehéz dolog a nép salakjában olyan feleséget találni, a ki
képes boldogságára lenni egy tisztességes embernek. Nem mintha az
emberek bűnösebbek volnának a legalacsonyabb néposztályokban, mint a
legmagasabbakban, hanem mert az előbbiekben kevés fogalmuk van arról, a
mi szép és tisztességes és mert a többi osztályok igazságtalansága miatt
még a bűneikben is csak igazságtételt látnak.
Az ember természettől fogva nem igen gondolkozik. A gondolkozás olyan
művészet, melyet csak úgy megtanul, mint a többit, sőt még sokkal
nehezebben. A két nemre nézve csak két ténylegesen különálló osztályt
ismerek, az egyik a gondolkozó embereké, a másik azoké, a kik nem
gondolkoznak. Ez a különbség pedig csaknem kizárólag a nevelésből
folyik. A két osztály elsejéből való férfinak nem szabad a másikkal
összeházasodni, mert a társaság legnagyobb varázsa megszünik rá nézve, a
mint arra kell szorítkoznia, hogy bár van felesége, egyedül kell
gondolkoznia. Azoknak az embereknek, a kik egész életüket csakis azzal
töltik, hogy dolgoznak az életük fentartásáért, nincs más gondolatuk,
mint a munkájuk meg az érdekük és egész szellemük mintha a karjaikban
volna. Ez a tudatlanság nem árt sem a derékségnek, sem az erkölcsöknek;
sőt gyakran javukra válik; gyakran az ember kiegyezik kötelességeivel
azáltal, hogy gondolkozik róluk és a végén az lesz belőle, hogy a tények
helyébe merő szavak kerülnek. A lelkiismeret a legfelvilágosultabb
filozófia; hogy az ember jóravaló ember legyen, ahhoz nem kell ismernie
Cicero könyvét a kötelességekről és a legtisztességesebb nagyvilági nő
tudja talán legkevésbbé, hogy mi a tisztesség. De nem kevésbbé igaz,
hogy csak a művelt szellem teszi a társalkodást kellemessé és szomorú
dolog a családapára nézve, a ki szereti otthonát, ha kénytelen
bezárkózni önmagába és nem értetheti meg magát odahaza senkivel.
Másrészt hogy nevelhetné fel gyermekeit az olyan asszony, a ki
egyáltalán nem szokta meg a gondolkodást? Hogy tudná megállapítani, hogy
mi való nekik? Hogy tudná őket eltölteni azokkal az erényekkel, melyeket
nem ismer, az előnyökkel, melyekről fogalma sincsen? Nem tudna egyebet,
mint kényeztetni vagy fenyegetni őket, szemtelenekké vagy félénkekké
tenni őket; vagy modoros majmokat csinálna belőlük, vagy hebehurgya
tökfilkókat, nem pedig jóravaló szellemeket vagy szeretetreméltó
gyermekeket.
Nem való tehát a jól nevelt embernek olyan feleséget venni, a kinek
nincs nevelése; következőleg olyan társadalmi osztályból valót sem, a
melyben nem is lehet nevelése. De még mindig százszor jobban szeretnék
egy egyszerű és kezdetlegesen nevelt leányt, mint olyan tudós nőt vagy
szép szellemet, a ki a házamban irodalmi biróságot akarna felállítani,
melynek ő lenne az elnöke. A tudóskodó nő férjének, gyermekeinek,
barátainak, a cselédeinek, az egész világnak ostora. Szép szellemének
fenkölt magaslatáról lenézi minden asszonyi kötelességét és mindig azon
kezdi, hogy férfit csinál magából, mint de Lenclos kisasszony. A házon
kívül mindig nevetséges és jogosan is kritizálják, mert nem kerülheti el
az ember a kritikát, ha kilép életbeli helyzetének köréből és ha nem
annak a helyzetnek a számára van teremtve, a melyet el akar foglalni.
Mindezek a nagytehetségű asszonyok csak az ostobáknak imponálnak. Mindig
tudni, ki az a művész vagy jóbarát, a ki a tollat vagy az ecsetet
tartja, mikor dolgoznak; tudni, ki az a diszkrét íróember, a ki titokban
diktálja nekik az orakulumaikat. Mindez a szélhámoskodás méltatlan egy
becsületes asszonyhoz. Ha igazi tehetsége volna is, alászállítja a
becsvágyával. Az ő méltósága az, hogy nem ismerik, az ő dicsősége a
férje becsülése, az ő gyönyörei a családja boldogságában rejlenek. Terád
magadra hivatkozom, olvasóm, légy őszinte: mi kelt benned jobb véleményt
egy asszonyról, mikor a szobájába belépsz, melyik tölt el több
tisztelettel: ha neméhez illő dolgokkal látod elfoglalva, háztartása
gondjaival, körülvéve gyermekei ruháitól, vagy ha a toilette-asztalánál
találod verseket írva, mindenféle röpiratokkal és mindenféle színű
levélkékkel körülvéve? Minden irodalmár leány élete fogytáig leány
maradna, ha csupa eszes férfi volna a földön:
Quæris cur nolim te ducere, Galia? diserta es.[141]
Ezek után a megfontolások után következik a nő külseje; ez tünik
szemünkbe legelőször és utolsónak kell tekintetbe venni, de ezt sem
szabad semmibe venni. A nagy szépséget szerintem inkább kerülni kell,
mint keresni a házasságban. A szépség már azáltal is, hogy megvan,
elhasználódik; hat hét múlva már nem ér semmit birtoklójának, a
veszedelmei azonban addig tartanak, a míg ő. Ha csak nem angyal a szép
nő, a férje a legszerencsétlenebb ember a világon; és ha még angyal
volna is, hogy akadályozhatná meg, hogy ne legyen szüntelenül
ellenségektől körülvéve? Ha a legnagyobb csunyaság nem volna undorító,
előnyt adnék neki a legnagyobb szépség fölött; mert a férjre nézve az
egyik is, a másik is kevés idő múlva semmivé lesz s ekkor a szépség
bájjá válik, a csúnyaság pedig előnynyé. De a csunyaság, a mely undort
kelt, a legnagyobb szerencsétlenség; ez az érzés, a helyett, hogy
elmúlna, szüntelenül fokozódik és gyűlöletté válik. Az ilyen házasság
pokol; jobb meghalni, mint így megházasodni.
Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt
kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, a mely nem szerelmet, hanem
jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az
előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint
a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes
asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik
a férjének, mint az első nap.