teljes egyenletességét, de sokkal szelidebb is, semhogy ez az
érzékenysége nagyon sok alkalmatlanságára váljék másoknak; csak egyedül
neki magának okoz kellemetlenséget. Ha csak egyetlen szót szólnak is, a
mely sérti, nem panaszkodik, hanem a szíve túlárad; igyekszik
elmenekülni, hogy kisírhassa magát. Ha az apja vagy az anyja könnyei
közben előhívja és csak egy szót szól is neki, azonnal előjön játszani
és nevetgélni, ügyesen letörülve szemeit és igyekezve elfojtani
zokogását.
Egyáltalában nem mentes a szeszélytől sem; ha kelleténél jobban átengedi
magát hangulatának, ez lázadássá fajul és ekkor ő könnyen megfeledkezik
magáról. De adjatok neki időt, hogy magához térjen és az a mód, ahogy a
hibáját jóvá teszi, csaknem érdemet csinál belőle. Ha megbüntetik,
tanulékony és megalázkodó és látni rajta, hogy nem annyira a büntetésen,
mint a hibáján szégyenkezik. Ha nem szólnak neki semmit, sohasem
mulasztja el hibáját jóvá tenni és pedig olyan nyiltan és olyan
jóakarattal, hogy lehetetlen haragot tartani vele. Megcsókolná a földet
a legalantasabb cseléd előtt, a nélkül, hogy ez a megalázkodás a
legkevésbbé is nehezére esnék és mihelyt megbocsátottak neki, az öröme
és kedveskedése mutatja, mekkora tehertől könnyebbült meg a szíve.
Szóval békével tűri a másoktól szenvedett igaztalanságokat és örömest
teszi jóvá a magáéit. Ilyen a női nem szeretetreméltó természete, mikor
mi még nem rontottuk meg. A nő arra van teremtve, hogy engedjen a
férfinak és hogy elviselje még az igazságtalanságát is. A fiúkat sohasem
lehet odáig eljuttatni, az ő belső érzésük föltámad és föllázad az
igaztalanság ellen; a természet nem arra alkotta őket, hogy ezt
eltűrjék:
Gravem
Pelidae stomachum cedere nescii.[139]
Zsófiának van vallása, de észszerű és egyszerű vallása, kevés dogmával
és még kevesebb ájtatoskodó gyakorlattal, vagyis inkább nem ismerve
egyéb lényeges gyakorlatot, csak az erkölcsöt, egész életét arra
áldozza, hogy jó cselekedettel szolgálja Istent. Mindazokban a
tanításokban, melyekben szülei erre a tárgyra vonatkozólag
részesítették, tiszteletteljes önalárendeléshez szoktatták, mindig ezt
mondva neki: «Lányom, ezek az ismeretek nem a te korodhoz illők; majd a
férjed fel fog világosítani, ha megjön annak az ideje». Egyébiránt
hosszadalmas kegyeskedő beszédek helyett beérték azzal, hogy a
példájukkal prédikáltak neki és ez a példa bele van vésve a szívébe.
Zsófia szereti az erényt; ez a szeretet vált uralkodó szenvedélyévé.
Szereti, mert semmi sincs olyan szép, mint az erény; szereti, mert az
erény teszi a nő dicsőségét és mert az erényes nő csaknem az angyalokkal
egyenlőnek tűnik fel neki; szereti, mint az igazi boldogság egyetlen
útját és mert a tisztességtelen nő életében nem lát egyebet, csak
nyomorúságot, elhagyatottságot, boldogtalanságot, megrovást és
gyalázatot; szereti végül, mert az erény kedves az ő tiszteletreméltó
apjának s gyöngéd és méltóságteljes anyjának: ők nem érik be azzal, hogy
boldogok erényük által, hanem az ő erénye által is azok akarnak lenni és
az ő saját legfőbb boldogsága az a remény, hogy boldogságot szerezhet
nekik. Mindezek az érzések olyan lelkesedést sugallnak neki, a mely
fölemeli a lelkét és minden apró hajlamát alárendeli ennek a nemes
szenvedélynek. Zsófia tiszta erkölcsű lesz és becsületes utolsó
lehelletéig; erre megesküdött lelke mélyében és pedig olyan időben
esküdött meg, a mikor már érezte mindazt, a mibe egy ilyen eskü
megtartása kerül; akkor esküdött meg, a mikor kötelezettsége alól
fölmenthette volna magát, ha úgy volna alkotva, hogy az érzékei
uralkodjanak fölötte.
Zsófia nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy szeretetreméltó
franczia nő legyen, a ki hideg temperamentumánál és kaczér hiúságánál
fogva inkább ragyogni óhajt, mint tetszeni, a szórakozást keresi s nem a
gyönyört. A szükségérzet, hogy szeressen, fölemészti; ez teszi
szórakozottá és megzavarja a szívét a mulatságokon: elvesztette régi
vidámságát; a bohó játékok többé már nem az ő számára valók; már nem fél
a magány unalmától, hanem ellenkezőleg, keresi, arra gondol, a ki édessé
fogja neki ezt a magányt tenni; minden közömbös ember terhére van; nem
udvarlóra van szüksége, hanem szerelmesre, jobban szeret egyetlenegy
becsütetes embernek tetszeni és annak mindig tetszeni, mint kihívni a
maga számára a világ tetszésnyilvánításait, a melyek egy napig tartanak
és másnap gúnykiáltássá válnak.
A nőknek hamarabb kialakul az ítéletük, mint az embereknek; védelmi
helyzetben lévén csaknem gyermekkoruktól fogva és nehezen megőrizhető
zálog lévén rájuk bízva, szükségképen hamarabb ismerik meg a jót és a
rosszat. Zsófia koraérett mindenben, mert a temperamentuma ráviszi, hogy
az legyen s az ő ítélete is hamarabb kialakul, mint a vele egykorú többi
leányoké. Ebben nincs semmi nagyon rendkívüli; az érettség nem mindenütt
egyenlő ugyanabban az életkorban.
Zsófia ismeri a maga nemének és a miénknek a kötelességeit és a jogait.
Ismeri az emberek hibáit és a nők bűneit, ismeri a jellemző
tulajdonságokat és az ellenkező erényeket és valamennyi bele van vésve
szíve mélyébe. Nem lehet magasabb fogalom a tisztességes asszonyról,
mint a melyet ő alkotott magának róla és ez a fogalom nem riasztja
vissza; de több elégültséggel gondol a tisztességes emberre, az érdemes
emberre; érzi, hogy ennek az embernek van teremtve, hogy méltó hozzá,
hogy viszonozni tudja neki a boldogságot, melyet tőle nyerni fog; érzi,
hogy tudni fogja felismerni: csak arról van szó, hogy megtalálja.
A nők a férfiak érdemének természetes bírái, mint a hogy a férfiak a nők
érdemeiéi: ez az ő kölcsönös joguk és az egyik is, a másik is tudatával
van. Zsófia ismeri ezt a jogot és él vele, de azzal a szerénységgel, a
mely ifjúságához, tapasztalatlanságához, helyzetéhez illik; csak olyan
dolgokról ítél, a melyek fogalma körébe esnek és csak akkor ítél róluk,
a mikor ez az ítélet valami hasznos tanulság kifejtésére szolgál. A
távollevőkről csak a legnagyobb körültekintéssel ítél, különösen a
nőkről. Azt gondolja, hogy a nőket a saját nemükről való beszéd teszi
rossznyelvűekké és gúnyolódókká; a míg a férfiakra szorítkozik a
beszédük, mind csak méltányosak. Zsófia tehát a férfiakra szorítkozik. A
mi a nőket illeti, sohasem szól róluk máskép, minthogy annyi jót
mondjon, a mennyit tud; azt tartja, ezzel a tisztességgel tartozik a
nemének; és azokról, a kikről nem tud semmi jót mondani, nem szól
egyáltalán semmit – és ez is eléggé érthető.
Zsófiának kevés jártassága van a társaságban, de lekötelező, figyelmes
és mindenbe, a mit tesz, bizonyos bájt visz bele. A szerencsés természet
többet tesz nála, mint a sok mesterkedés. Van benne bizonyos
udvariasság, a mely nem ragaszkodik formulákhoz, a mely nincs alávetve
divatoknak, a mely nem változik a divattal, a mely nem tesz semmit
szokásszerüen, hanem a mely a tetszés igazi vágyából ered és tetszik is.
Nem tudja a köznapi bókokat és nem is talál ki válogatottabbakat; nem
mondja, hogy nagyon le van kötelezve, hogy nagyon megtisztelik, hogy
kérem, ne fáradjanak stb. Még kevésbbé jut eszébe frázisokat csinálni. A
figyelmességre, a szokásszerű udvariasságra meghajlással felel vagy
egyszerűen azt mondja: köszönöm, de ez a szó az ő szájában fölér sok
mással. Igazi szolgálatért a szívét szólaltatja meg és ez nem üres
udvarias szólamokat mondat vele. Sohasem engedte, hogy a franczia divat
alávesse a nyegléskedés igájának, mint pl. hogy mikor az egyik szobából
a másikba megy, rátámaszkodjék egy hatvan éves ember karjára, a kit
inkább ő szeretne támogatni. Ha pedig valami beillatszerezett piperkőcz
ajánlja fel neki ezt a tolakodó szolgálatot, a lépcsőn hagyja a
szolgálatkész urat és két lépéssel felszökell szobájába, azt mondva
neki, hogy ő nem sánta. Úgy is van: bár nem épen magas termetű, sohasem
kivánt magassarkú czipőt: elég szép a lába, hogy ellegyen nélküle.
Nemcsak hogy tiszteletteljesen hallgat asszonyok között, hanem még a nős
vagy nálánál sokkal idősebb férfiak között is; mindig csak
engedelmességből foglal helyet fölöttük és a mint csak lehet, alattuk
keres helyet magának, mert tudja, hogy a kor jogai előtte járnak a nem
jogainak; mert a bölcseség föltevése szól mellettük, a melyet mindenek
előtt tiszteletben kell tartani.
A vele egykorú fiatalemberekkel máskép áll a dolog; más hangra van
szüksége, hogy imponáljon nekik és el is tudja találni ezt a hangot, a
nélkül, hogy felhagyna a hozzá illő szerény modorral. Ha azok a
fiatalemberek maguk is szerények és tartózkodók, szívesen megőrzi velük
a szeretetreméltó fiatalos bizalmasságot; ártatlansággal teli
társalkodásuk fecsegő, de illedelmes; ha komolyakká válnak, akkor azt
kívánja, hogy beszédüknek legyen valami hasznos tanulsága; ha
együgyűségekbe fajulnak, hamar abbahagyatja velük, mert mindenek felett
megveti az udvariaskodás üres szólásmódját, mint a mely nagyon sértő
nemére nézve. Jól tudja, hogy az a férfi, a kit ő keres, nem tud ezen a
nyelven és sohasem tűri el szándékosan mástól azt, a mi nem illik ahhoz,
a kinek jellemét szívébe nézve hordja. Az a magas vélemény, melylyel
neme jogairól bír, lelkének büszkesége, melyet érzéseinek tisztasága
szerez neki, erényének annál az erélyénél fogva, melyet magamagában érez
és a mely tiszteletreméltóvá teszi őt a saját szemében, felháborodással
hallgatja azokat az édeskés fecsegéseket, melyekkel mulattatni akarják.
Nem fogadja őket nyilvánvaló haraggal, hanem gúnyos helyesléssel, a mely
zavarba hoz, vagy hideg hanggal, a melyre az illető nincs elkészülve. Ha
egy szép piperkőcz kitálalja előtte udvariaskodásait, elmésen dicsérgeti
elmésségét, szépségét, bájait, annak a boldogságát, a ki neki
tetszhetik, ő képes rá, hogy félbeszakítsa, udvariasan mondva neki:
«Uram, attól félek, nekem mindezt jobban kell tudnom; ha nincs egymásnak
érdekesebb mondanivalónk, azt hiszem, ezzel végét vethetjük
beszélgetésünknek». Ezeket a szavakat mély meghajlással kísérni és aztán
egyszerre csak a faképnél hagyni őt, nála csak egy pillanat műve.
Kérdezzétek meg a fiatal uracskákat, hogy könnyű dolog-e sokáig jártatni
a szájukat egy ilyen félrecsavart eszű lánynyal.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem szereti nagyon, ha dícsérik,
föltéve, hogy ezt őszintén teszik és hogy elhiheti, hogy csakugyan azt
gondolják róla, a mit mondanak neki. Hogy valaki olyannak tünjék fel
előtte, a ki méltányolja az erényeit, ahhoz az kell, hogy az illetőnek
magának is legyenek erényei. A megbecsülésen alapuló hódolat hízeleghet
büszke szívének, de mindenféle gáláns szószátyárkodást már eleve
visszautasít; Zsófia nem arra termett. hogy mindenféle lézengők rajta
gyakorolják apró tehetségeiket.
Az ítéletnek ekkora érettségével és minden tekintetben úgy alakulva,
mint egy húsz éves leány, Zsófiával tizenöt éves korában szülei már nem
fognak gyermekként bánni. Alighogy észreveszik rajta az ifjúság első
nyugtalanságát, mielőtt még elharapóznék, sietni fognak elejét venni;
gyöngéden és okosan fognak vele beszélni. A gyöngéd és okos beszéd
megfelel korának és jellemének. Ha ez a jellem olyan, a milyennek én
képzelem, miért ne szólhatna hozzá az apja körülbelül ilyesformán:
«Zsófia, most már nagy lány vagy, de az ember nem azért lesz azzá, hogy
örökké az maradjon. Mi azt akarjuk, hogy boldog légy; a magunk érdekében
akarjuk, mert a mi boldogságunk a tiédtől függ. A becsületes leány
boldogsága, hogy boldogságára legyen egy becsületes embernek: arra kell
tehát gondolnunk, hogy férjhez adjunk és pedig idejekorán kell arra
gondolnunk, mert a házasságtól függ az élet sorsa és az embernek soha
sincs túlságos sok ideje, hogy erre gondoljon.
Semmi sem nehezebb, mint egy jó férj megválasztása; legfeljebb talán egy
jó asszony megválasztása. Zsófia, te ilyen ritka asszony leszel, te
leszel életünk dicsősége és öreg napjaink boldogsága; de bármily
erényekkel vagy is megáldva, a földön még mindig akadnak férfiak, a
kiknek náladnál is több az erényük. Nincs köztük egy sem, a kinek ne
válnék becsületére, ha az övé vagy és vannak köztük sokan, a kik még
nagyobb becsületedre válnának te neked. Most arról van szó, hogy a közül
a sok közül találni kell egyet, a ki neked megfelel, aztán ezt
megismerni és megismertetni magadat vele.
A házasság legnagyobb boldogsága annyiféle körülmény összetalálkozásától
függ, hogy bolondság ezeket mind egyesíteni akarni. Első sorban a
legfontosabbakat kell, hogy biztosítsa magának az ember; ha aztán megvan
a többi is, az ember hasznára számítja ezeket is; ha hiányzanak,
túlteszi magát rajtuk. A földön nincs tökéletes boldogság; de a
szerencsétlenségek legnagyobbika, melyet azonban mindig ki lehet
kerülni, az, ha az ember saját hibájánál fogva boldogtalan.
Vannak a körülményeknek természetes összetalálkozásai, vannak olyanok, a
melyek az intézményekből folynak és vannak olyanok, melyek csak épen az
előítéletektől függnek. A két utóbbi fajtának megítélésére a szülők
hivatottak, az elsőére egyedül a gyermekek. Azokban a házasságokban,
melyek az apák akarata folytán jönnek létre, csupán csak az
intézményeken és az előítéleteken alapuló körülmények szerint igazodnak;
nem az egyéneket házasítják össze, hanem helyzetüket és vagyonukat; de
minden megváltozhatik, csak az egyéniségek maradnak meg mindig,
mindenhova velük mennek az illetőkkel; akárhogy határoz is a sors,
csakis az egyéni viszonyok által lehet a házasság boldog vagy
boldogtalan.
Anyád előkelő volt, én gazdag voltam; ezek voltak az egyedüli
szempontok, melyek szüleinket arra vitték, hogy összeházasítsanak
bennünket. Én elvesztettem a vagyonomat, anyád elvesztette az előkelő
nevét: most, hogy a családja megfeledkezett róla, mit ér neki, hogy
nagyúri kisasszonynak született? Balszerencsénkben szívünk egyetértése
megvigasztalt minket mindenért; ízlésünk egyformaságánál fogva
választottuk ezt a visszavonult életet; itt boldogan élünk
szegénységünkben, kárpótoljuk egymást mindenért. Zsófia a mi közös
kincsünk, áldjuk az eget, hogy ezt megadta nekünk és hogy a többit vette
el. Lásd, gyermekem, hogy vezetett minket a Gondviselés: azok a
tekintetek, melyeknél fogva összeházasodtunk, eltüntek s csak azoknál
fogva vagyunk boldogok, a melyeket nem is vettünk számításba.
A házasok dolga, hogy összetörődjenek. A kölcsönös hajlam kell, hogy
első kapcsuk legyen: a szemük, a szívük kell, hogy legyen az első
vezetőjük, mert valamint első kötelességük, mikor már egyesülve vannak,
hogy szeressék egymást és mert nem csupán tőlünk függ, hogy szeretjük
vagy nem szeretjük-e egymást, ez a kötelesség szükségszerűen magával hoz
egy másikat s ez az, hogy kezdjük a szereteten, mielőtt egyesülnénk. Ez
a természet joga, a melyet semmi sem vitathat el: azok, a kik annyi
polgári törvénynyel korlátozták, több tekintettel voltak a látszólagos
rendre, mint a házasság boldogságára és a polgárok erkölcsére. Látod,
Zsófiám, hogy nem prédikálunk neked nehéz morált. Nem irányul egyébre,
minthogy a magad urává tegyen és hogy a férjed megválasztása mirólunk
terád háruljon át.
Miután megmondtuk az okainkat, hogy miért hagyjuk meg teljes
szabadságodat, illő, hogy a te okaidról is szóljunk, hogy okosan élj
velük. Lányom, te jó és okos vagy, van benned egyenesség és jámborság,
megvannak azok a tehetségeid, melyek a tisztességes asszonyhoz illenek
és nem vagy kellemességek nélkül való sem; de szegény vagy. Megvannak a
legtöbb becsülésre méltó javaid, de nincsenek meg azok, melyeket a
legnagyobbra szoktak becsülni. Az után kívánkozz csak tehát, a mit
elérhetsz és becsvágyadat ne a magad ítéletéhez, sem a miénkhez
igazítsd, hanem az emberek véleményéhez. Ha nem volna másról szó, csak
az érdemek egyenlőségéről, nem tudnám, hol szabjunk határt reményeidnek.
De ne táplálj társaidnál magasabb reményeket és ne felejtsd el, hogy
sorsod a legalsó rangban van. Hozzád méltó férfi nem veszi ugyan
akadályszámba ezt az egyenlőtlenséget, de akkor neked kell megtenned, a
mit ő nem tesz meg. Zsófiának az anyja példáját kell követnie és csak
olyan családba szabad belépnie, a mely megtisztelésszámba veszi őt. Te
nem láttad gazdagságunkat, szegénységünk idején születtél; édessé tetted
nekünk ezt a szegénységet és panasz nélkül osztottad meg velünk. Hidd
meg nekem, Zsófia, ne keresd azokat a javakat, a melyekért áldjuk az
eget, hogy megszabadított minket; csak akkor élveztük a boldogságot,
mikor elvesztettük a gazdagságot.
Sokkal szeretetreméltóbb vagy, semhogy meg ne tessél senkinek és a
szegénységed nem olyan, hogy egy becsületes embernek terhére válj. Járni
fognak utánad és pedig talán olyan emberek is, a kik nem méltók hozzád.
Ha olyanoknak mutatják magukat előtted, a milyenek, meg fogod ítélni,
hogy mit érnek; minden nagyzolásuk nem soká lesz rád benyomással, de ha
jó is az ítéleted és ha fel tudod is ismerni az érdemet, nincs elegendő
tapasztalatod és nem tudod, mennyire képmutatók tudnak lenni az emberek.
Egy ügyes gazember kitanulmányozhatja az ízlésedet, hogy elcsábítson és
olyan erényeket tetethet előtted, a melyek nincsenek meg benne.
Vesztedre lesz, Zsófia, mielőtt észrevennéd és csak azért fogod
felismerni tévedésedet, hogy megsirasd. Minden csapdák
legveszedelmesebbike és az egyedüli, melyet az ész nem tud kikerülni, az
érzékek csapdája; ha valaha oly szerencsétlen lessz, hogy beleesel, nem
fogsz többé csak illuziókat és agyrémeket látni, szemed megigéződik,
ítéleted megzavarodik, akaratod megbomlik, még a tévedése is kedves lesz
neked és ha fel tudnád is ismerni, nem fogsz akarni szabadulni tőle.
Lányom, átengedlek Zsófia okos belátásának, de nem engedlek át szíve
hajlamának. A míg hidegvérű maradsz, maradj a magad ura de a mint
szerelembe esel, engedd át anyádnak a rólad való gondoskodást.
Olyan megegyezést ajánlok neked, a mely mértéke becsülésünknek és
helyreállítja köztünk a természetes rendet. A szokás az, hogy a szülők
választják ki a leány férjét és csak a forma kedvéért kérdezik meg őt.
Mi magunk közt az ellenkezőjét fogjuk tenni; te fogsz választani és
tőlünk kérsz tanácsot. Használd jogodat, Zsófia, használd szabadon és
okosan. A férjnek, a ki neked megfelel, a te választásod s nem a miénk
szerintinek kell lennie, de a mi dolgunk megítélni, hogy nem tévedsz-e a
körülmények dolgában és hogy nem teszed-e, a nélkül, hogy tudnád, az
ellenkezőjét annak, a mit akarsz. A születés, a vagyon, a rang és a
közvélemény nem fognak szerepet játszani okaink között. Válassz
becsületes embert, a kinek egyénisége tetszik neked és a kinek jelleme
megfelel neked; bárki legyen is máskülönben, elfogadjuk vőünkül. Vagyona
mindig elegendő nagy lesz, ha van karja, jó erkölcse és ha szereti a
családját. Rangja mindig elég fényes lesz, ha erénynyel nemesíti meg.
Mit bánjuk, ha megró is az egész világ? Mi nem a közvélemény helyeslését
keressük, nekünk elég a te boldogságod.»
Olvasóim, én nem tudom, milyen hatást tenne az ilyen beszéd a ti módotok
szerint nevelt lányokra. A mi Zsófiát illeti, ő nem tud rá szavakkal
felelni; a szégyenkezés és a meghatottság nem engedi, hogy könnyen ki
tudja magát fejezni, de abban biztos vagyok, hogy ez a beszéd szívébe
bevésve marad egész életén át és ha egyáltalán lehet számítani emberi
elhatározásra, akkor bizton számítani lehet arra, a melyet ez a beszéd
fogantat meg benne: hogy méltó lesz szülei becsülésére.
Vegyük fel a legrosszabb eshetőséget és tulajdonítsunk neki forró
véralkatot, a mely kinossá teszi neki a hosszú várakozást; azt mondom,
hogy ítélete, ismeretei, ízlése, gyöngédsége és mindenek fölött azok az
érzések, melyekből szíve gyermekkorától fogva táplálkozott, szembe
fognak állítani az érzékek hevességével egy olyan ellensúlyt, a mely
elegendő lesz arra, hogy az érzékeket legyőzze vagy legalább hogy sokáig
ellenálljon nekik. Inkább meghalna helyzete martirjául, minthogy
boldogtalanná tegye szülőit s érdemetlen emberhez menjen nőül és kitegye
magát a szerencsétlen házasságnak. Maga az a szabadság, melyet kapott,
sem lesz egyébre való, mint hogy újabb lendületet adjon szívének és
aggodalmaskodóbbá tegye ura megválasztásában. Egy olasz nő
temperamentuma és egy angol nő érzékenysége mellett, hogy féken tartsa
szívét és érzékeit, megvan benne egy spanyol nő büszkesége, a ki még
mikor szeretőt keres is, nem találja meg olyan egykönnyen azt, a kit
magához méltónak ítél.
Nem mindenki tudja megérezni, mekkora lendületet tud adni a becsületes
dolgok szeretete a léleknek és mekkora erőt találhat az ember
magamagában, mikor őszintén erényes akar lenni. Vannak emberek, a kiknek
minden, a mi nagy, agyrémnek tünik fel és a kik alacsony és hitvány
eszükjárásával sohasem fogják megérteni, hogy mire képes az emberi
szenvedélyek fölött az erénynek még a bolond túlzása is. Az ilyen
emberekkel csak példákban kell beszélni; annál rosszabb rájuk nézve, ha
ragaszkodnak hozzá, hogy tagadják őket. Ha ezeknek azt mondanám, hogy
Zsófia nem képzeletbeli alak, hogy csak a neve az én leleményem, hogy
nevelése, erkölcsei, jelleme, még a külseje is valóságban létezett és
hogy emlékezete még ma is könnyeibe kerül egy egész tiszteletreméltó
családnak, kétségkívül nem hinnék el; de elvégre mit koczkáztatok vele,
ha kitérések nélkül folytatom egy Zsófiához annyira hasonló leány
történetét, hogy ez a történet az övé lehetne, a nélkül, hogy meg
kellene lepődni rajta? Akár igaznak tartják ezt a történetet, akár nem,
az nem sokat számit; ha úgy tetszik, képzelt dolgokat meséltem, de
mindenesetre megmagyaráztam módszeremet és mindenesetre közelebb
jutottam czélomhoz.
A fiatal leányban, olyan temperamentum mellett, mint a milyennel Zsófiát
felruháztam, megvoltak egyébiránt mindazok az egyező tulajdonságok, a
melyek révén megérdemelhette volna ezt a nevet, a melyet meg is hagyok
neki. Azután a beszélgetés után, melyet az imént elmondtam, apja és
anyja, abban a véleményben lévén, hogy aligha akadhat házassági alkalom
abban a faluban, a melyben laknak, elküldték őt télire a városba egy
nagynénjéhez, a kit titokban beavattak ennek az utazásnak a czéljába;
mert a büszke Zsófia lelke mélyén azt a nemes büszkeséget hordta
magában, hogy győzedelmeskedni tud önmagán és bármi szüksége van férjre,
inkább leányfővel hal meg, semhogy elszánja magát, hogy elmegy férjet
keresni.
Nagynénje, hogy eleget tegyen a szülők óhajtásának, bemutatta a leányt a
családokban, elvitte társaságokba, mulatságokra, megmutatta neki a
világot, vagyis jobban mondva, a világnak őt, mert Zsófia keveset
törődött mindezzel a zenebonával. Mégis észre lehetett venni, hogy nem
kerüli a kellemes formájú fiatalembereket, ha illedelmeseknek és
szerényeknek látszanak. Sőt a tartózkodásában volt valami művészet, a
melylyel magához vonzotta őket s a mely meglehetősen hasonlított a
kaczérsághoz; de miután kétszer-háromszor mulatott velük, visszahúzódott
tőlük. Annak a fölényes modornak, a mely úgy tünt fel, hogy elfogadja a
hódolatokat, alázatosabb magatartást és elriasztóbb udvariasságot tett
azonnal a helyébe. Mindig résen állott s nem adta nekik többé a
legcsekélyebb alkalmat, hogy bármi csekély szolgálatot tegyenek neki.
Ezzel eléggé megmondta nekik, hogy nem akar választottjuk lenni.
Az érzékeny szívek sohasem szerették a zajos szórakozásokat, azoknak az
embereknek üres és meddő boldogságát, a kik nem éreznek semmit és azt
hiszik, hogy ha elkápráztatják az életüket, ez annyit tesz, hogy
élvezik. Zsófia nem találva meg azt, a mit keresett és elcsüggedve, hogy
így megtalálhassa, megunta a várost. Gyöngéden szerette szüleit, semmi
sem kárpótolta őt értük, semmi sem tudta őket elfeledtetni, jóval a
hazatérésére megállapított idő előtt ment haza hozzájuk.