foghassanak, a kik magukviselete alapján elveszik őket. De
tanulmányozzátok csak egy pillanatig ezeket a fiatal nőket: a feszes
modorral csak rosszul leplezik a sóvárságot, mely emészti őket és már a
szemükből ki lehet olvasni az égő vágyat, hogy anyáikat utánozhassák.
Nem a férj az, a mire sóvárognak, hanem a házasélet szabadossága. Mi
szükség van a férjre, mikor annyi módjuk van rá, hogy ellehessenek
nélküle? De azért van szükségük férjre, hogy ezeket a módokat
elleplezhessék. Arczukon a szerénység és a féktelenség a szívük
mélyében: maga ez a tettetett szerénység is ennek a jele; csak azért
szenvelgik, hogy annál hamarább megszabadulhassanak tőle. Párisi és
londoni nők, kérlek benneteket, bocsássatok meg nekem. Egy hely sem
zárja ki a csodákat; én azonban a magam részéről nem ismerek csodát és
ha csak egy is köztetek igazán becsületes lelkű, akkor én nem értek a mi
intézményeinkhez.
Mindezek a különböző nevelések egyformán kiszolgáltatják a fiatal
teremtéseket a nagyvilági élvezetek kedvelésének és azoknak a
szenvedélyeknek, a melyek hamarosan kikelnek ebből. A nagy városokban a
romlás az élettel együtt kezdődik, a kis városokban pedig az észszel
együtt. A fiatal vidéki nők megtanulják megvetni erkölcseiknek boldog
egyszerűségét és sietnek Párisba, hogy részesedjenek a mi erkölcseink
romlottságában; a bűnök, feldíszítve a tehetségek szép nevével, utazásuk
egyedüli czéljai és szégyenkezve megérkezésükkor, hogy oly messze vannak
az idevaló nők nemes féktelenségétől, sietnek szintén fővárosiakká
válni. Hol kezdődik a baj nézetetek szerint? Azokon a helyeken-e, a hol
kitalálják vagy azokon, a hol gyakorolják?
Azt tartom tehát, hogy okos anya ne vezesse a vidékről Párisba a
leányát, megmutatni neki ezeket a másokra oly veszedelmes képeket; de
azt is mondom, hogy ha ez megtörténik, akkor vagy rosszul van nevelve a
leány, vagy ezek a képek kevéssé veszedelmesek reá nézve. Izléssel,
észszel, a becsületes dolgok szeretetével nem találja őket olyan
vonzóknak, mint a milyenek azok számára, a kik meghagyják magukat tőlük
babonázni. Látni Párisban esztelen fiatal nőket, a kik sietnek
elsajátítani az ottani hangot és magukra veszik hat hónapra a divatot,
hogy aztán életük fogytáig kigúnyoltassák magukat, de ki veszi észre
azokat, a kik elriasztva mindettől az összevisszaságtól, visszatérnek
vidékükre, megelégedve sorsukkal, miután összehasonlították azzal, a
melyet a többiek irigyelnek? Hány fiatal nőt láttam, a kiket engedékeny
férjük elvitt Párisba és a kiknek módjukban lett volna, hogy itt
letelepedjenek, de maguk fordultak el tőle és szívesebben tértek vissza,
mint a hogy jöttek és ellágyulva mondják elutazásuk előtt való nap: «Ah,
térjünk vissza kunyhónkba, ott boldogabban él az ember, mint itt, ebben
a palotában!» Nem tudni, hány jó ember marad még, a ki nem hajtott
térdet a bálvány előtt és a ki megveti ennek esztelen tiszteletét. Csak
a bolond nők lármásak; az okos nők nem keltenek feltünést.
Ha most már az általános romlottság daczára, az egyetemes előítéletek
daczára, a leányok rossz nevelése daczára, nagy részük mégis megőrzi a
helyes ítéletet, mi lenne akkor, ha ezt az ítéletet megfelelő tanítások
táplálnák vagy jobban mondva, ha nem rontották volna el bűnös
tanításokkal? Mert minden a természetes érzések fentartásán vagy
helyreállításán alapszik mindig. Ehhez nincs szükség arra, hogy a
leányokat hosszú prédikáczióitokkal untassátok, sem hogy feltálaljátok
nekik száraz erkölcsi oktatásaitokat. Az erkölcsi oktatások mindkét
nemre nézve minden jó nevelés megölő betüi. Az ilyen gyászos
leczkéztetések csak arra jók, hogy meggyűlöltessék azokat, a kik
osztogatják őket és mindazt, a mit mondanak. Ha fiatal lányokhoz
beszélnek, akkor nem arra van szükség, hogy félelmet keltsenek bennük
kötelességeik iránt, sem arról, hogy megnehezítsék rajtuk az igát,
melyet a természet rótt rájuk. Mikor elébük tárjátok ezeket a
kötelességeket, legyetek szabatosak és könnyen érthetők; ne engedjétek,
hogy azt higyjék, hogy visszataszítók lesznek akkor, a mikor ezeket a
kötelességeket betöltik; ne legyen bennetek haragosság, ne legyen semmi
mogorvaság. Mindennek, a mi a szívre akar hatni, a szívből kell jönni;
erkölcsi katekizmusuknak époly rövidnek és világosnak kell lennie, mint
a milyen a vallási katekizmusuk, de nem szabad époly komolynak lennie.
Mutassátok meg nekik magukban a kötelességekben élvezeteik forrását és
jogaik alapját. Vajjon kínos-e szeretni, hogy az ember szerettessék,
szeretetre méltóvá lenni, hogy boldog lehessen, becsülésre méltóvá
válni, hogy engedelmeskedjenek neki, megbecsülni magát, hogy
megbecsüljék? Mily szépek e jogok! Mily tiszteletreméltók! Mily drágák a
férfi szívének, ha az asszony érvényesíteni tudja őket! Nem kell
megvárni az éveket és az öregkort, hogy élvezhesse őket! Uralma
erényeivel kezdődik; alig hogy vonzó erői kifejlődnek s máris uralkodik
jellemének szelídsége által és szerénységét imponálóvá teszi. Hol az az
esztelen és barbár férfi, a ki nem csillapítja gőgjét és nem ölt
figyelmesebb modort egy szeretetreméltó és okos tizenhatéves lány
mellett, a ki keveset beszél, a ki meghallgat másokat, a ki illedelmet
tanusít magatartásában és becsületességet beszédében, a kivel szépsége
nem feledteti el sem nemét, sem ifjúságát, a ki még félénkségével is
érdekelni tud és magára vonja a tiszteletet, melyet mindenki iránt
tanusít?
Ezek a tanubizonyságok csak külsők ugyan, de nem felületesek; nem csupán
az érzéki ingerekre vannak alapítva; abból a benső érzésből erednek, a
mely azt mondja nekünk, hogy a nők a férfiak érdemének igazi megítélői.
Kicsoda kíván megvettetni a nőktől? Senki a világon, még az sem, a ki
nem akarja a nőket szeretni. És a mi engem illet, a ki oly kemény
igazságokat mondok nekik, azt hiszitek, hogy nekem az ő ítéletük
közömbös? Nem, az ő szavazataik nekem becsesebbek, mint a tiéitek,
olvasóim, a kik gyakran asszonyabbak vagytok náluknál. A mikor elítélem
erkölcseiket, igazságot akarok szolgáltatni igazságosságuknak: nem
bánom, ha gyűlölnek, csak kikényszerítsem a tiszteletüket.
Mennyi nagy dolgot lehetne ennek a rúgónak segítségével létrehozni, ha
kellően tudnók működtetni! Jaj annak az időnek, a melyben a nők
elvesztik befolyásukat és a melyben a férfiak nem adnak ítéletükre
semmit! Ez az elaljasodás végső foka. Minden nép, a melynek voltak
erkölcsei, tisztelte a nőket. Nézzétek Spártát, nézzétek a germánokat,
nézzétek Rómát, azt a Rómát, a mely a dicsőség és az erény székhelye, ha
egyáltalában volt valaha székhelyük. Itt a nők tisztelték meg a nagy
hadvezéreknek hadi tetteit, ők siratták meg nyilvánosan a haza atyjait,
az ő imájuk és az ő gyászuk szent volt, mint az állam legünnepibb
ítélete. Az összes nagy átalakulások nőktől eredtek: egy nő által
szerezte Róma a szabadságot, egy nő által érték el a plebejusok a
konzulátust, egy nő miatt ért véget a decemvirek zsarnoksága, a nők
által menekült meg az ostromolt Róma egy száműzött kezeiből. Lovagias
francziák, mit szóltatok volna, ha ezt a gúnyolódó, szemeiteknek oly
nevetséges felvonulást láttátok volna? Gúnykaczajotokkal kísértétek
volna. Mily más szemmel nézzük mi ugyanazokat a tárgyakat! És talán
mindnyájunknak igaza van. Alakítsuk meg ugyanezt a menetet szép franczia
hölgyekből és ennél nem tudnék semmi illetlenebbet, de alakítsátok római
nőkből és valamennyien a volszkok szemével és Coriolanus szívével
fogjátok nézni.
Még tovább megyek: azt állítom, hogy az erény nem kevésbbé javára válik
a szerelemnek, mint a természet egyéb jogainak és hogy általuk a
szeretők tekintélye nem kevevesebbet nyer, mint a feleségeké és az
anyáké. Nincs igazi szerelem lelkesedés nélkül és nincs lelkesedés
valódi vagy képzelt tökéletességű tárgya nélkül, a mely mindig megvan a
képzeletben. Mitől lobbanjanak lángra azok a szerelmesek, a kiknek
számára ez a tökéletesség már nem jelent semmit és a kik abban, a kit
szeretnek, nem látnak egyebet, mint az érzékek gyönyörének tárgyát? Nem,
a lélek nem így jön tűzbe és nem így engedi át magát azoknak a fenséges
elragadtatásoknak, a melyek a szerelmesek önkívületét és szenvedélyük
varázsát teszik. Megengedem, a szerelemben minden csak illuzió, de
valódiak azok az érzések, melyekkel eltölt minket az igazi szépség
iránt, a melyet megszerettet velünk. Ez a szépség nincs meg szerelmünk
tárgyában, tévedéseink műve. Ugyan, tesz is az valamit! Ezért talán
kevésbbé áldozzuk fel összes alacsony érzéseinket ennek a képzeletbeli
képnek? Talán kevésbbé hattatjuk át szívünket azoktól az erényektől,
melyeket annak tulajdonítunk, a kit szeret? Avagy kevésbbé rázzuk le
magunkról az emberi én alacsonyságát? Hol az az igazi szerelmes, a ki
nem kész feláldozni életét szerelmesének? És hol az érzéki és aljas
szenvedély abban az emberben, a ki halálra szánja magát? Gúnyolják a
kóborló lovagokat: pedig ők ismerték a szerelmet, holott mi csak a
kicsapongást ismerjük. Mikor ezek a regényes nézetek elkezdtek
nevetségesekké válni, ez a változás nem annyira az ész műve volt, mint a
rossz erkölcsöké.
Bármely korban is, a természetes vonatkozások nem változnak meg, az
illendőség és illetlenség, a mely belőlük folyik, ugyanaz marad, az ész
hamis neve alatt szereplő előítéletek csak a látszatot változtatják meg.
Mindig nagy és szép dolog lesz önmagán uralkodni, akár ha csak azért is,
hogy egy fantasztikus agyrémnek engedelmeskedjünk és a becsület igaz
indítékai mindig szívéhez szólnak minden helyes ítéletű nőnek, a ki a
maga helyzetében keresni tudja az élet boldogságát. Az erkölcsi
tisztaság mindenek fölött pompás erény kell, hogy legyen minden szép nő
szemében, a kinek lelkében van némi emelkedettség. Mialatt az egész
világot lába alatt látja, diadalmat arat mindenen és önmagán: trónust
emel magának a saját szívében, e trónushoz jön mindenki hódolni; a két
nem gyöngéd és féltékeny, de mindig tiszteletteljes érzései, az
általános megbecsülés és saját becsérzete szüntelenül megfizeti neki az
árát dicsőség adójában a néhány pillanatnyi harcznak. A nélkülözések
múlók, de az áruk állandó. Mily élvezet egy nemes lélek számára a
szépséggel párosult erény büszkesége! Valósítsatok meg egy regényhősnőt
és válogatottabb gyönyöröket fog élvezni, mint a Laisok és Kleopatrák és
ha szépsége nem lesz többé, a dicsősége és élvezete megmarad; csak ő
tudja élvezni a múltat.
Mennél nagyobbak és terhesebbek a kötelességek, annál érthetőbbeknek és
erősebbeknek kell lenni az okoknak, melyekre alapítva vannak. Van
bizonyos kenetteljes beszédmód, melylyel a legkomolyabb dolgokról
szólva, csak úgy csépelik a fiatal leányok fülét, a nélkül, hogy meg
tudnák őket győzni. Ebből az ő felfogásukkal arányban nem álló
beszédmódból és abból a csekély fontosságból, melyet titokban
tulajdonítanak neki, születik meg az a könnyűség, a melylyel
hajlamaiknak engednek, miután nincs magukból a dolgokból folyó okuk,
hogy ellenálljanak nekik. Egy okosan és jámborul nevelt leánynak
kétsékívül erős fegyverei vannak a kísértések ellen; de az, a kinek
kizárólag csak kenetteljes beszédekkel tömik a szívét vagyis inkább a
fülét, elkerülhetetlenül zsákmánya lesz az első ügyes csábítónak, a ki
utána veti magát. Egy fiatal és szép leány sohasem fogja saját testét
megvetni, sohasem fog jóhiszeműleg bánkódni az olyan nagy vétkeken, a
melyeket a szépsége követtet el vele, sohasem fog őszintén és Isten
színe előtt sírni, hogy sóvárgós tárgya, sohasem fogja magamagában
elhinni, hogy a szív legédesebb érzése a sátán találmánya. Adjatok neki
ő belőle magából folyó és önmaga számára való okokat, mert ezek nem
hatolnak beléje. Még rosszabb, ha – mint általában meg szokott történni
– ellenmondást támasztanak fogalmaiban és miután megalázták azzal, hogy
testét és bájait lealjasították, mint a bűn mocskát, aztán mint Jézus
Krisztus templomát tiszteltetik vele ugyanazt a testet, melyet olyan
megvetni valónak tüntettek fel. A nagyon fenkölt és a nagyon alacsony
eszmék egyaránt elégtelenek és nem kapcsolódhatnak össze: a korhoz és
nemhez mért okra van szükség. A kötelesség mérlegelésének csak annyiban
van ható ereje, a mennyiben összekapcsoljuk vele azokat az indító
okokat, melyek betöltésére sarkalnak.
Quae quia non liceat non facit, illa facit.[137]
Nem is hinné az ember, hogy épen Ovidius mond ilyen szigorú ítéletet.
Ha tehát bele akarjátok oltani a jó erkölcsök szeretetét a fiatal
lányokba, akkor a nélkül, hogy folyton mondogatnátok nekik: «legyetek
okosak», keltsetek bennük nagy érdeket arra, hogy azok legyenek;
éreztessétek velük az okosság teljes értékét és meg fogjátok velük
szerettetni. Nem elég ezt az érdeket a messze jövőbe helyezni;
mutassátok meg nekik ebben a pillanatban életkoruk viszonyaiban, imádóik
jellemében. Rajzoljátok le előttük a jóravaló embert, az érdemes embert,
tanítsátok meg őket, hogy fel tudják ismerni, szeretni és pedig a maguk
számára szeretni; bizonyítsátok be nekik, hogy akár mint barátnőjüket,
akár mint feleségüket, akár mint szeretőjüket csak ez az ember tudja
őket boldoggá tenni. Vezessétek hozzájuk az erényt az ész által,
éreztessétek velük, hogy nemük uralma és ennek minden előnye nem csupán
a saját jó magaviseletüktől és erkölcseiktől, hanem a férfiakétól is
függ, hogy kevés hatásuk van a hitvány és aljas lelkekre és hogy a
szerelemnek csak úgy lehet szolgálni, a hogy az erénynek szolgálunk.
Biztosak lehettek, hogy akkor, ha lefestitek előttük napjaink
erkölcseit, őszinte undort keltetek bennük; ha megmutatjátok nekik a
divatos embereket, megvetést ébresztetek bennük irántuk, csak
elidegenítitek őket azok elveitől, ellenszenvessé teszitek érzéseiket,
megvetést keltetek hiú udvariaskodásaik ellen; nemesebb becsvágyat
ébreszttek bennük, azt, hogy a nagy és erős lelkeken uralkodjanak, a
spártai nők becsvágyát, a kik férfiakon kívántak uralkodni. A hetyke,
szemtelen, czivakodó nő, a ki csak kaczérságával tudja a szerelmeseket
magához vonzani és csak kegyek osztogatásával megtartani, csak a szolgai
és köznapi dolgokban tudja őket engedelmességre szoktatni, mint a
szolgákat, a a fontos és komoly dolgokban nincs rájuk hatása. De az a
nő, a ki egyúttal becsületes, szeretetreméltó és erényes, a ki
rákényszeríti az övéit, hogy tiszteljék, a kiben van tartózkodás és
szerénység, szóval az, a ki a megbecsülés által tartja fenn a szerelmet,
egy intéssel akár a világ végére küldheti őket, a harczba, a dicsőségbe,
a halálba, a hova neki tetszik.[138] Ez az uralom szép, úgy hiszem és
megéri a fáradságot, hogy megszerezzék.
Ez az a szellem, a melyben Zsófia nevelkedett, több gonddal, mint
fáradsággal és inkább követve, mint korlátozva a hajlamát. Mondjunk most
valamit egyéniségéről a szerint az arczkép szerint, a melyet Emilnek
adtam róla és a mely szerint ő elképzeli a hitvest, a ki őt boldoggá
teheti.
Nem ismételhetem eléggé, hogy félreteszek minden csodát. Emil sem
csodalény, Zsófia még kevésbbé az. Emil férfi, Zsófia pedig nő, íme, ez
minden dicsőségük. A nemek keveredésében, a mely köztünk uralkodik,
szinte csodaszámba megy, hogy valaki a maga neméhez tartozik.
Zsófia jó hajlamokkal született, jó természetű, nagyon érzékeny a szíve
és ez a rendkívüli érzékenység néha olyan élénkké teszi képzeletét, hogy
nehéz mérsékelni. Inkább helyes a szelleme, mint átható, a kedélye
könnyed, de egyenetlen, az arcza köznapi, de kellemes, arczkifejezése
olyan, a mely lelket ígér és nem hazudik, közönynyel lehet hozzá
közeledni, de nem lehet felindulás nélkül távozni tőle. Másoknak vannak
olyan jó tulajdonságai, melyek belőle hiányzanak, másokban nagyobb
mértékben vannak meg azok a tulajdonságok, melyekkel ő bír, de senkiben
sincsenek e tulajdonságok jobb összhangba hozva arra, hogy szerencsés
jellemet alkossanak. Még a hibáiból is előnyt tud húzni; ha tökéletesebb
volna, sokkal kevésbbé tetszenék.
Zsófia nem szép, de mellette a férfiak elfelejtik a szép nőket és a szép
nők elégedetlenekké válnak önmagukkal. Első pillanatra csinosnak is alig
mondható, de mennél tovább látja az ember, annál inkább megszépül; nyer
ott, a hol annyi más veszít és a mit megnyert, azt többé nem veszti el.
Lehet szebb szem, szebb száj, imponálóbb megjelenés, de nem lehet
senkinek jobb termete, szebb arczszíne, fehérebb keze, kecsesebb lába,
szelídebb tekintete, szívhez szólóbb arczkifejezése. A nélkül, hogy
elkápráztatna, érdekel, megigéz, de azt sem tudjuk, miért.
Zsófia szereti a cziczomát és ért hozzá; anyjának ő az egyedüli
szobalánya, sok ízléssel tud előnyösen öltözködni, de gyűlöli a pompás
ruhákat; az ő ruháján mindig látni az elegancziával párosult
egyszerűséget; nem azt szereti, a mi ragyog, hanem azt, a mi jól áll.
Nem tudja, melyek a divatos színek, de pompásan tudja, hogy mely színek
festenek rajta jól. Nincs az a fiatal lány, a ki kevesebb keresettséggel
öltöznék és kinek mégis választékosabb volna az öltözéke; az ő
öltözékének egy darabja sincs véletlenség szerint kiválasztva és a
kiszámítottság nem vehető észre egyiken sem. Cziczomája látszólag nagyon
egyszerű és tényleg nagyon csábító, nem tárja ki bájait, hanem elföldi
őket, de a mikor elfödi, sejteti őket. Láttára azt mondja az ember: íme,
egy szerény és erényes leány. De ha mellette marad, a szeme és a szíve
folyton a külsején jár, a nélkül, hogy szabadulni tudna tőle és azt
lehetne mondani, hogy mind ez az oly egyszerű öltözék csak azért van
rajta, hogy a képzelet darabról-darabra levegye róla.
Zsófiának vannak természetes tehetségei; tud róluk és nem hanyagolta el
őket, de nem lévén módjában sok művészetet pazarolni művelésükre, beérte
azzal, hogy csinos hangját annyira gyakorolta, hogy ízléssel és helyesen
tudjon énekelni, apró lábait, hogy könnyedén, bájjal tudjon járni; hogy
minden helyzetben feszesség és ügyetlenség nélkül tudjon meghajolni.
Egyébiránt nem volt más énekmestere, csak az apja, más tánczmesternője,
csak az anyja és a szomszéd falu orgonistája adott néhány leczkét a
clavecinen a kísérésből, melyet azóta maga gyakorolt. Kezdetben nem
törődött mással, minhogy a keze előnyösen érvényesüljön a fekete
billentyűkön, aztán azt találta, hogy a clavecin éles és száraz hangja
az ő hangjának csengését kellemesebbé teszi, lassankint kifejlődött az
érzéke a harmónia iránt, végül mire felnőtt, elkezdte érezni a kifejezés
báját és szeretni a zenét magamagáért. Ez azonban inkább ízlés, mint
tehetség; ki sem tud egy nótát betüzni a kóta szerint.
Legjobban tudja Zsófia, a mire legtöbb gonddal is tanították, a nemének
megfelelő munkákat, még azokat is, a melyekre nem is szoktak gondolni,
mint például a ruhái kiszabását és elkészítését. Nincs az a tű-munka, a
melyet meg ne tudna csinálni és a melyet ne szeretne csinálni, de
valamennyi közül legjobban szereti a csipke-munkát, mert nincs az a
munka, a mely kellemesebb hatást adna és a melyben az ujjak több bájjal
és könnyedséggel működnének. Foglalkozott a háztartás minden részletével
is. Ért a konyhához és az éléskamrához, tudja a holmik árát és ismeri
tulajdonságaikat, jól rendben tudja tartani a számadást és ő az anyja
házvezetője. Arra lévén hivatva, hogy egykor maga is családanya legyen,
az apai ház vezetése közben megtanulja rendben tartani a maga házát, el
tudja látni a cselédek teendőit és mindig szívesen látja el. Csak azt
tudja az ember jól parancsolni, a mit maga is meg tud csinálni: ez az
oka, hogy az anyja így foglalkoztatja. Zsófia nem gondol ilyen messzire;
az ő első kötelessége a gyermeki kötelesség és ez most az egyedüli, a
melynek betöltésére gondol. Egyedüli czélja, hogy szolgálatára legyen
anyjának és hogy magára vegye gondjainak egy részét. Mindazáltal igaz,
hogy ezeket nem teljesíti mind egyforma kedvvel. Például, ámbár nyalánk,
nem szeret a konyhában foglalatoskodni, a konyhai munka részleteiben van
valami, a mi undorítja, nem találja elég tisztának. Ebben a tekintetben
rendkívül kényes és ez túlzásig vitt kényesség hibáinak egyike; inkább
beleejtené az egész ebédet a tűzbe, semhogy a ruhája szegélyét
bepiszkítsa. Ugyanebből az okból nem akart a kert felügyeletével sem
foglalkozni. A föld piszkosnak tűnik fel neki; a mint meglátja a
trágyát, máris azt képzeli, hogy érzi a szagát.
Ezt a hibát anyja tanításának köszönheti. Az anyja szerint egyike a nő
első kötelességeinek a tisztaság; különleges, elengedhetetlen, a
természettől rárótt kötelesség. Nincs visszataszítóbb dolog a világon,
mint a tisztátalan nő és a férjnek, a ki ettől undorodik, mindig igaza
van. Az anya annyit prédikált erről a kötelességről leányának
gyermekkorától fogva, annyira megköveteli a tisztaságot a maga
személyében, fehérneműjében, lakásában, munkájában, öltözetében, hogy
mindez a figyelem szokássá válva, elég nagy részét foglalja el idejének
és érvényesül a többi részében is, úgy, hogy csak második gondja jól
tenni, a mit tesz, az első gondja, hogy tisztán tegye.
Mindazáltal mindez nem fajult el hiábavaló szenvelgéssé, sem
elpuhultsággá; a fényűzés elfinomultságának nincs vele semmi dolga.
Szobájába sohasem jut más, mint tiszta víz, nem ismer más illatszert,
mint a virág illatát és a férje sohasem fog édesebbet belehelni, mint az
ő lehelletét. Végül az a figyelem, melyet külsejére fordít, nem
feledteti el, hogy nemesebb gondoknak tartozik életével és idejével: nem
ismeri vagy megveti a testnek azt a túlzott tisztaságát, a mely
bemocskolja a lelket; Zsófia több, mint tisztálkodó: tiszta.
Mondtam, hogy Zsófia nyalánk. Természetétől fogva az, de a megszokásnál
fogva mértékletes lett, most pedig erényből az. A lányokkal nem úgy van,
mint a fiúkkal, a kiket bizonyos pontig vezetni lehet a nyalánkságuknál
fogva. Ez a hajlam nincs következmény nélkül a női nemre; nagyon is
veszedelmes, hogy meghagyjuk benne. A kis Zsófia gyermekkorában, ha
egyedül ment be anyja szobájába, nem mindig jött ki belőle üres kézzel
és a hűsége nem állott ki minden próbát, a mi a nyalánkságokat és
bonbonokat illeti. Anyja rajtakapta, megszidta, megbüntette,
koplaltatta. Végre meg tudta győzni, hogy a sok czukor elrontja a fogát
és hogy a sok evéstől széles lesz a dereka. Így tehát Zsófia megjavult,
a mint felnövekedett, más hajlamokat öltött, melyek eltérítették ettől
az alacsony érzékiségtől. A nőkben épúgy, mint a férfiakban, a mint
feléled a szív, a nyalánkság többé már nem uralkodó bűn. Zsófia
megőrizte a nemének megfelelő ízlést, szereti a tejes ételeket és az
édességeket, szereti a süteményeket és csemegéket, de nagyon kevéssé
szereti a húst, soha meg nem kóstolta a bort és az erős likőröket;
ezenfelül mindenből nagyon mértékletesen eszik; a nőknek, a kik nem
dolgoznak annyit, mint mi, nincs szükségük annyi pótlásra. Minden
dologban szereti, a mi jó, és tudja is élvezni, de be tudja érni azzal
is, a mi nem jó, a nélkül, hogy a nélkülözés nehezére esnék.
Zsófiának szelleme kellemes, a nélkül, hogy csillogó volna, derék, a
nélkül, hogy mély volna; olyan szellem, a melyről nem sokat beszélnek,
mert az ember nem talál benne sem többet, sem kevesebbet, mint
önmagában. Mindig azt a szellemet mutatja, a mely tetszik azoknak az
embereknek, a kik szólnak hozzá, habár nem is nagyon ékes, a szerint a
fogalom szerint, melyet a női szellem kiműveléséről alkotunk magunknak;
mert az ő szellemét nem olvasmányok alakították, hanem csupán az
atyjával és anyjával való beszélgetések, saját elmélkedései és azok a
megfigyelések, melyet abban a kevéske világban tett, a melyet látott.
Zsófiában természettől fogva van vidámság, gyermekkorában pajkos is
volt; de az anyja lassankint gondosan megzabolázta meggondolatlan
természetét, attól félve, hogy egy nagyon hirtelen végbement változás
hamar meg ne tanítsa arra a pillanatra, a mely ezt a gondoskodást
szükségessé teszi. Tehát szerény és tartózkodó lett még időnek előtte és
most, hogy ennek megjött az ideje, könnyebben esik neki megőrizni a
tónust, a melyet fölvett, mint a hogy esnék fölvenni, a nélkül, hogy
okát adná ennek a változásnak. Kedves dolog látni, hogy néha régi
szokása szerint, a melyből még megmaradt benne valami, átadja magát a
gyermekkor élénkségének, majd aztán hirtelen magába száll, elhallgat,
lesüti szemét, elpirul: a két életkor közti átmeneti időben kell, hogy
legyen valami a kettő közül mindegyikből.