sem énekre, sem tánczra, sem semmiféle más kellemes művészetre. Ezt én
furcsának találom. Hát kit tanítsunk rájuk? A fiúkat? A férfiakat vagy a
nőket illeti-e meg, hogy ezek a tehetségek meglegyenek bennük? Senkit;
mondják ők. A profán dalok megannyi bűnök, a táncz az ördög találmánya,
a fiatal lánynak ne legyen más mulatsága, mint a munka meg az imádság.
Mily furcsa mulatság egy tíz éves gyermek számára! Én a magam részéről
attól félek, hogy ezek a kis szentek, a kiket arra kényszerítenek, hogy
gyermekkorukat Istenhez való imádkozással töltsék, egész más dolgokkal
fogják tölteni ifjúkorukat és asszonykorukban fogják magukat kárpótolni
azért az időért, melyet lánykorukban elvesztegettek. Véleményem szerint
ép úgy tekintettel kell lenni arra, a mi a kornak megfelel, mint a mi a
nemnek felel meg; a fiatal leánynak nem kell úgy élnie, mint a
nagyanyjának, élénknek, vidámnak, bohónak kell lennie, tánczolnia,
dalolnia kell, a mennyit akar és élveznie kora minden ártatlan örömét.
Nagyon is hamar el fog jönni az idő, mikor majd nyugodtnak kell lennie
és komolyabban kell magát viselnie.
De vajjon csakugyan megvan-e ennek a változásnak a szüksége? Vajjon nem
előítéleteinknek gyümölcse-e ez? Azzal, hogy a tisztességes asszonyokat
mind csak a szomorú kötelességeknek vetettük alá, száműztünk a
házasságból mindent, a mi a férfiak számára kellemessé teheti. Csoda-e,
ha a szótlanság, melyet odahaza tapasztalnak, elűzi őket hazulról s ha
oly kevéssé esnek kísértetbe egy ilyen kevéssé csábító helyzetbe
kerülni? A kereszténység azzal, hogy túloz minden kötelességet,
kivihetetlenekké és hasztalanokká teszi őket; azzal, hogy megtiltja a
nőknek a dalolást, a tánczot és minden más világi szórakozást,
rosszkedvűvé, czivakodóvá, kiállhatatlanokká teszi őket odahaza. Nincs
vallás, a melyben a házasság oly szigorú kötelességeknek volna alávetve
és a melyben egy ily szent kötelék ennyire meg volna vetve. Annyit
tettek annak megakadályozására, hogy a nők szeretetreméltók legyenek,
hogy végre is közönbösekké tették a férjeket. Ennek nem kellene így
lenni, jól tudom, de azt mondom, hogy így kell lennie, mert a
keresztények elvégre is emberek. A magam részéről azt tartom, hogy a
fiatal angol lánynak ép olyan gonddal kell ápolni azokat a tehetségeit,
melyekkel leendő férjének tetszését megnyerheti, mint a hogy a fiatal
albán nő ápolja őket az ispahani hárem számára. A férjek – mondjátok –
nem sokat törődnek mindezekkel a tehetségekkel. Meghiszem azt, mikor
ezek a tehetségek, a helyett, hogy az ő tetszésükre alkalmaztatnának,
csak csalétekül szolgálnak az olyan szemtelen fiatal emberek
odacsábítására, a kik a férjet megbecstelenítik. De azt hiszitek, hogy
ha egy szeretetreméltó és okos asszony, a kiben vannak ilyen tehetségek,
férje mulattatására használná fel őket, nem járulna hozzá velük
boldogításához és nem akadályozná-e meg férjét abban, hogy mikor fáradt
fejjel kijön dolgozó szobájából, otthonán kívül keressen szórakozást?
Nem látott még senki olyan boldog családokat, melyekben ilyen egyetértés
van s melyekben mindenki hozzájárul a magáéval a közös szórakozásokhoz?
Mondják meg nekem, vajjon az a bizalom és megtisztelés, a mely itt
beáll, az itt élvezett gyönyörök ártatlansága és szelidsége nem ér-e fel
a legzajosabb nyilvános élvezetekkel?
A kellemes tehetségeket túlságosan művésziesítették és túlságosan
rendszeresítették. Mindenből elveket és szabályokat csináltak és nagyon
is unalmassá tették a fiataloknak azt, a mi nem kellene hogy egyéb
legyen számukra, mint szórakozás és bohó játék. Nem tudok
nevetségesebbet elképzelni, mintha látok egy öreg ének- vagy
tánczmestert, a ki bosszús arczczal jön a fiatal lányokhoz, a kik nem
akarnak egyebet, csak nevetni, és a ki hogy megtanítsa őket könnyed
művészetére, pedánsabb és hivatalosabb hangon szól hozzájuk, mintha a
katekizmusról volna szó. Vajjon például az ének művészetének az írott
zenéhez kell-e igazodnia? Nem tehetik-e a gyermek hangját hajlékonynyá
és biztossá, nem tanulhatják-e meg ízlésesen énekelni, sőt még kísérni
is önmagát a nélkül, hogy csak egy kotát ismerne is? Illik-e ugyanaz az
éneklési mód minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden
hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden szellemre? Sohasem fogják
velem elhitetni, hogy ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a taglejtések,
ugyanazok a tánczok ép úgy illenek egy élénk és csintalan kis barna
lányhoz, mint egy epedő szemű vagy szőke szépséghez. Mikor tehát azt
látom, hogy a mester ugyanúgy tanítja mind a kettőt, ezt mondom: ez az
ember a maga taposott útján jár, de a művészetéhez nem ért semmit.
Azt kérdezik, tanító vagy tanítónő kell-e a leányoknak. Nem tudom,
legjobban szeretném, ha sem az egyikre, sem a másikra nem volna szükség,
ha szabadon tanulnák meg azt, a minek megtanulására annyi hajlamuk van
és ha nem látnánk városainkban annyi nyegle komédiást szaladgálni. Alig
birom elhinni, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés ne volna a
leányokra nézve ártalmasabb, mint a mennyire hasznosak a tanításaik és
hogy a beszédmódjuk, a hangjuk, a modoruk nem kedveltetné meg fiatal
tanítványaikkal a léhaságokat, melyek nekik oly fontosak s melyeket
mestereik példájára csakhamar egyedüli foglalkozásukká tesznek.
Azokban a müvészetekben, melyeknek czélja csak a szórakozás, mindenki
mesterük lehet a fiatal lányoknak: az apjuk, anyjuk, bátyjuk, nénjük,
barátnőik, nevelőnőik, a tükrük és mindenekfölött a jó ízlésük. Nem kell
nekik felajánlani a tanítást, ők maguk kell, hogy kérjék; nem kell a
jutalomból feladatot csinálni és épen ezekben a tanulmányokban az első
siker az, mikor valaki vinni akarja valamire. Egyébiránt, ha egyáltalán
szükség van szabályszerű leczkékre, nem döntök abban, hogy milyen nemű
legyen a tanító, a ki a leczkét adja. Nem tudom, kell-e az, hogy a
tánczmester megfogja fiatal növendéke finom és fehér kezét, hogy
fölfogassa vele a szoknyáját, fölemeltesse a szemét, kitárassa a karját,
dobogó mellett hajlongattassa, – de azt jól tudom, hogy a világ minden
kincséért nem szeretnék ilyen tánczmester lenni.
A szorgalom és a tehetség által formálódik az ízlés; az ízlés által a
szellem észrevétlenül megnyílik a mindenféle szép eszméi számára és
végül az erkölcsi fogalmak számára, melyek ezzel kapcsolatban vannak.
Talán ez az egyik oka annak, hogy miért gyökerezik meg az illendőség és
tisztesség érzése a lányokban hamarább mint a fiúkban; mert ha azt
hinnők, hogy ez a koraérett érzés a nevelőnök műve, nagyon téves
fogalmunk lenne tanításaik módjáról és az emberi szellem fejlődéséről. A
beszélni tudás az első helyet foglalja el a tetszés művészetében, mert
csak az tud új meg új bájakat csatolni azokhoz a bájakhoz, melyekhez a
megszokás már hozzászoktatta az érzékeket. A szellem nemcsak
megeleveníti a tettet, hanem bizonyos értelemben meg is újítja; az
érzések és gondolatok sorakozásával élénkké és változatossá teszi az
arczkifejezést és a beszélgetés által, melyet sugall, tartja ébren a
figyelmet és soká megőrzi az érdeklődést ugyanazon tárgy iránt. Azt
hiszem, ezekből az okokból sajátítják el a leányok oly gyorsan a kedves
csevegést, bizonyos hangsúlyt adnak szólásaiknak, még mielőtt értenék
őket; és a férfiak csakhamar élvezettel hallgatják őket: még mielőtt a
leány megérthetné őket, kilesik ennek az értelmességnek első pillanatát,
hogy aztán belehatolhassanak az érzésébe.
A nőknek hajlékony nyelvük van, sebesebben, könnyebben és kellemesebben
beszélnek, mint a férfiak. Azzal is vádolják őket, hogy többet
beszélnek; ennek így is kell lenni s én szívesen változtatnám ezt a
szemrehányást dícséretté: a nőknél a száj és a szem egyforma mozgékony
és pedig ugyanabból az okból. A férfi azt mondja, a mit tud, a nő azt, a
mi tetszik; az egyiknek ismeretekre van szüksége, hogy szólhasson, a
másiknak ízlésre; az egyiknek főtárgya a hasznos dolgok, a másiké a
kellemesek. Beszédüknek nem kell hogy más közös formájú legyen, mint az
igazság.
Nem kell tehát visszatartani a lányok fecsegését, mint a fiúkét ezzel az
érdes kérdéssel: «mire való ez?» Inkább ezzel a kérdéssel, a melyre
semmivel sem könnyebb felelni: «milyen hatást fog ez tenni?» Ebben az
első életkorban, a mikor nem tudva különbséget tenni a jó és rossz
között, a leányok senkit sem tudnak megítélni: törvényül kell, hogy
szabják meg maguknak, hogy mindig csak kellemes dolgokat mondjanak
azoknak, a kikkel beszélnek. Ennek a szabálynak az alkalmazását még
nehezebbé teszi az, hogy mindig alája van rendelve az első szabálynak,
hogy nem szabad hazudni.
Jól látom, hogy vannak még más nehézségek is, de ezek sokkal
előrehaladottabb korra vonatkoznak. Egyelőre nem kell a leányoktól
egyebet követelni, mint hogy, ha igazat mondanak, mondják
gyöngédtelenség nélkül és mivel a gyöngédtelenség természetszerűleg
visszás nekik, a nevelés könnyen megtanítja őket az elkerülésére.
Általában megjegyzem, hogy a világi érintkezésben a férfiak udvariassága
hivatalosabb, a nőké nyájasabb természetű. Ez a különbség nem
kiszámított, hanem természet dolga. A férfi inkább úgy tesz, mintha
szolgálatodra szeretne lenni, a nő kellemes akar lenni. Ebből az
következik, hogy bármilyen is a nők természete, az udvariasságuk
kevésbbé hazug, mint a miénk; a nő nem tesz egyebet, csak első ösztönére
hallgat, de mikor a férfi úgy tesz, mintha az én érdekemet előbbre
valóvá tenné a magáénál, bármily tüntetőleg szinezi is ezt a hazugságot,
egész biztosan tudom, hogy hazudik. Nem is nehéz dolog tehát a nőknek
udvariasaknak lenni és következőleg a leányoknak sem az udvariasságot
megtanulni. Az első leczkét a természet adja, a művészet csak utána jár
a természetnek és meghatározza, hogy az érvényben levő szokások szerint
milyen formában mutatkozzék. A mi az egymás közötti udvariasságukat
illeti, ez már más dolog; ezt olyan kényszerült modorban és olyan hideg
figyelmességgel csinálják, hogy kölcsönösen feszélyezik egymást; nem is
valami nagy gonddal leplezik ezt a feszességet és őszintéknek látszanak
hazugságukban, mivel nem nagyon igyekeznek elpalástolni. Mindazáltal
fiatal lányok néha őszintébb barátságot is kötnek. Az ő korukban a
vidámság helyettesíti a jó természetet és meg lévén elégedve magukkal,
meg vannak elégedve az egész világgal. Az is tény, hogy szívélyesebben
csókolják meg egymást és több bájjal kedveskednek egymással férfiak
jelenlétében, mert büntetlenül akarják ezek mohóságát felszítani azoknak
a kegyeknek a látványa által, melyeket ilyenkor megkívántatnak velük.
Ha nem szabad a kis fiúknak megengedni az okvetetlenkedő kérdéseket, még
annál kevésbbé szabad megengedni a fiatal lányoknak, a kiknek
kiváncsisága, akár kielégítik, akár rosszul térnek ki előle, egészen más
következményekkel jár, tekintve azt az éleselméjüséget, melylyel
megsejtenek olyan rejtelmeket, melyeket eltitkolnak előlük és
ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő
kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra
ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy
talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük
megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a
beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve
és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és
belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első
és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek,
miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy
milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és
miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.
Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle
igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még
inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik
korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe
jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket,
azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus
ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép
érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására
nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a
társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a
férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól
tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy
mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint
a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok
iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös
egyenetlenségben élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban
a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul,
nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak
ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten
parancsolnak.
Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá
van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell
követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a
hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének,
eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk
bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az
egyházéit.
Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a
bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle
dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon.
Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy
vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj
forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk
tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök
féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem
zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan
keveset.
Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira
arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva
hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit
hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső
csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk,
tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi
katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól
tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.
Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne
csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni
való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük
könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem.
Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a
nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen
cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is
rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok
arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez
megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.
Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a
vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék.
Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük,
hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen
kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem
teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a
katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán
azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti,
mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek
el soha semmit a gyermekeknél.
De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen
tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem
szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak
nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány
tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt
magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni.
Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik
nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.
Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «_Ki teremtett
és hozott a világra téged?_» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az
anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet,
mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a
melyet egyáltalán nem ért.
Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna
számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet
valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék
szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem
hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.
Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek
magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától
értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.
Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és
én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi
halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.
Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi
katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:
_A nevelőnő:_ Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?
_A kis lány:_ Nem.
_A nevelőnő:_ Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?
_A kis lány:_ Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.
_A nevelőnő:_ Hát te nem éltél mindig?
_A kis lány:_ Nem.
_A nevelőnő:_ És vajjon mindig élni fogsz-e?
_A kis lány:_ Igen.
_A nevelőnő:_ Fiatal vagy-e vagy öreg?
_A kis lány:_ Fiatal vagyok.
_A nevelőnő:_ Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?
_A kis lány:_ Öreg.
_A nevelőnő:_ Ő is fiatal volt valamikor?
_A kis lány:_ Igen.
_A nevelőnő:_ Hát miért nem fiatal már?
_A kis lány:_ Mert megöregedett.
_A nevelőnő:_ Te is meg fogsz öregedni, mint ő?
_A kis lány:_ Nem tudom.[132]
_A nevelőnő:_ Hova lett a tavalyi ruhád?
_A kis lány:_ Szétfejtették.
_A nevelőnő:_ Miért fejtették szét?
_A kis lány:_ Mert kicsiny volt már.
_A nevelőnő:_ Mért volt már kicsiny?
_A kis lány:_ Mert megnőttem.
_A nevelőnő:_ Fogsz még ezután is nőni?
_A kis lány:_ Hogyne!
_A nevelőnő:_ És mi lesz a nagy lányokból?
_A kis lány:_ Asszonyok lesznek.
_A nevelőnő:_ És mi lesz az asszonyokból?
_A kis lány:_ Anyák lesznek.
_A nevelőnő:_ És az anyákból mi lesz?
_A kis lány:_ Megöregszenek.
_A nevelőnő:_ Tehát te is megöregszel?
_A kis lány:_ Ha majd anya leszek.
_A nevelőnő:_ És mi lesz az öreg emberekkel?
_A kis lány:_ Nem tudom.
_A nevelőnő:_ Mi lett a nagyapádból?
_A kis lány:_ Meghalt.[133]
_A nevelőnő:_ És miért halt meg?
_A kis lány:_ Mert öreg volt.
_A nevelőnő:_ Mi lesz tehát az öreg emberekkel?
_A kis lány:_ Meghalnak.
_A nevelőnő:_ És te, ha öreg leszel, mint…
_A kis lány_ (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.
_A nevelőnő:_ Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal
mindenki.
_A kis lány:_ Hogyan! a mamám is meg fog halni?
_A nevelőnő:_ Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és
az öregség halálba vezet.
_A kis lány:_ Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?
_A nevelőnő:_ Okosan élni, a míg az ember fiatal.
_A kis lány:_ Én mindig okos leszek.
_A nevelőnő:_ Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz
élni?
_A kis lány:_ Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…
_A nevelőnő:_ Hogy-hogy?
_A kis lány:_ Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg
kell halnia.
_A nevelőnő:_ Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?
_A kis lány:_ Sajnos, igen.
_A nevelőnő:_ Kicsoda élt előtted?
_A kis lány:_ Apám és anyám.
_A nevelőnő:_ Hát ő előttük ki élt?
_A kis lány:_ Az ő apjuk és anyjuk.
_A nevelőnő:_ És ki fog élni te utánad?
_A kis lány:_ A gyermekeim.
_A nevelőnő:_ És azok után ki fog élni?
_A kis lány:_ Az ő gyermekeik stb. stb.
Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi
nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát
és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a
gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.[134] Csak az ilyen
kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé
előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti
meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni
lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag
kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek
szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly
nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket
megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor
egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt
nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem
megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb
tudnod kell, hogy mit csinált.
Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma
fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e
minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden
tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a
kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga
iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött
erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy
egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy
embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy
csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik
mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy
ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi
nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon
kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni,
latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel
díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek
saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket,
ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam
részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám
hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának
van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk,
hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és
könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a
mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos
boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a
legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a
dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az
ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd,
kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom
ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos
véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja
szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az
Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek
hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné
teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem
büntetnék meg, mint türelmetlent.