a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a
költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem
különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben
józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek.
Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig
törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden
emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva
dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.
_Sta, viator; heroem calcas._
Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal
kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi,
mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt
mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett,
hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az
elpuhult Sardanapaléval:
Én építettem Tarsust és Anchialét egy nap alatt és most halott vagyok.
Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris stílusunk a maga
dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak
mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek.
Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a
tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: _Harczban és barátságban
feddhetetlenül haltak meg._ Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az
oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve.
Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.
Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:
Vándor, mondd meg Spártának, hogy sokan fekszünk itt, engedelmeskedve szent törvényeinek.
Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.
Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a
szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és
ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására.
Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez
aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak
ügyvéd.
Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a
mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a
legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk.
Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás
az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk,
elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a
pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy
tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való
gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és
kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van
begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által.
Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről
arra zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint
a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna
jogosulatlan.
Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom
neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat,
fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán
abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam,
meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele,
hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig
többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a
következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.
Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy
az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg
azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és
erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az
igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és
mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni
az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének
fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására
vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az
ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a
latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer
nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak;
gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között,
a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája
iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én
Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik
könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség!
Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh,
derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel
vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de
azt nem, hogy félre vezessen, légy érzékeny ember, de bölcs ember is
légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár
viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem
nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből
semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.
Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom,
hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam
természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a
gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell
megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró
dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok
szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán
nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a
javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a
melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten,
melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az
érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény
előitéleteit.
Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy
pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat
szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az
olvasó erkölcseihez közelebb állót.
Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a
természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az
embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé
lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg
a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát.
Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem
volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos
országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép
megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden
méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam
volna.
Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy
azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt
érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a
csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek
hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő
osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat,
a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék,
mint a többiek mind.
De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki
és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el
az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé
szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig
látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja
szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.
A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák,
kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban
elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy
szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az
egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség
árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben,
csupa érzékiségből is mértékletes volnék.
Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy
hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne,
hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak
találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a
természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt,
ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat
választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb
kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók
hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan
inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem
aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű
piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám
érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és
fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék
megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy
elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy
fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem
tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.
Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól
magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az
éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget
keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy
mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől,
megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg
védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném,
igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és
minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát
nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának
egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban
tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig
lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában,
lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.
Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok
változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy
elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén
megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el
akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek
nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem
az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a _primeurök_;
egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel
és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz gyümölcs
kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos
dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi
szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula
forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre
becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és
frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A
ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan
virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem
eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya
megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az
örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a
természet él még!»
Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de
jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen
inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor
gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a
pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített
asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «_italt!_» – míg szomjamat
olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember,
akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék
hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük
előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék,
hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a
házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék,
hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból
keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az
inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának
köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek
között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az
embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak,
ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy
odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a mikor a kocsisa jó napot akar
magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell
egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem
szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak
vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan
szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk
elvégezni.
Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy
szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden
szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár
nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet
utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog
rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké
élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az
eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy
készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném
magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat
palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni
akarja? _Ubi bene, ibi patria_, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye
azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a
hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett
minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott
jutni.[121] Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha
sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás
elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem
odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak
szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet
úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket
már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának kellemes
sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette
szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az
élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy
építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.[122]
Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem
van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem?
Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem
könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor
tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak
hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem
volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a
gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön:
nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni
magamaga számára.
A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli
emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának,
semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom,
magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez
is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny
téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A
játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul
berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a
gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető,
mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő
folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve
inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás
mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a
melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse
kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb
alkalmakon és ezek a kedvezések nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb
játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az
unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt
hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen
potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy
kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja
vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok
egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes
szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék
hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok
között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy
gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a
pénzüket.
Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt
akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem
éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben
kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető
függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú
körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy
affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való
legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is.
Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az
összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik
bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött
embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek
a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább
az éjszakát náluk töltsem.
Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések
egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki,
nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek.
Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném
szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék magam körül
látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem
patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az
egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát
és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül
a szórakozás és a barátság volna a törvény.
Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket
szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a
kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz
csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb
ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar
más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik
meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a
szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen
és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle
mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt
fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna
bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene
vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük
kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki
adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az
asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.
A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem
nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit;
ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs
meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből?
Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár
közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.
Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire
messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a
barbár mohóság az ártatlanság megrontására, hogy az ember áldozatot
csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és
hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság
örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás,
hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a
természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a
leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből
folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való
összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen.
Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az
inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek
inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a
külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője
tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a
gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a
milyeneket sohasem ismertél.»
De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő,
semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és
méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a
szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél
azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel
érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést;
tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de
téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint
azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond
várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy
visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát
és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az
összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát
és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.