mielőtt kiteszszük korunk botrányos erkölcseinek! Ezek az óvatossági
rendszabályok kellemetlenek, de mellőzhetetlenek; ebben a pontban a
hanyagság veszíti el az ifjúságot, az első kor rendetlenkedései miatt
fajulnak el az emberek s ezért látjuk őket azzá válni, a mik ma.
Hitványak és gyávák még bűneikben is, a lelkük kicsinyes, mert
kihasznált testük időnek előtte megromlott, alig marad bennük elég élet,
hogy mozogni tudjanak. Szubtilis gondolataik anyag nélküli szellemeket
mutatnak, semmi nagyot és nemest nem tud érezni, nincs bennük sem
egyszerűség, sem erő; mindenben lezüllöttek és aljasul gonoszok s csak
hiúk, rosszindulatúak, hamisak, még arra sincs elég bátorságuk, hogy
nagyszabású gonosztevők legyenek. Ilyenek azok a megvetésre méltó
emberek, a kiket az ifjúkori tombolás képez ki; ha akadna köztük
egyetlen egy, a ki temperamentumos és józan tudna lenni, a ki köztük meg
tudná őrizni szívét, vérét, erkölcseit a példa ragadóssága ellen,
harmincz éves korában eltaposhatná mindezeket a férgeket és kevesebb
fáradsággal lehetne úr fölöttünk, mint önmaga fölött.
Ha származás és szerencse csak egy kissé segítségére lett volna Emilnek,
ő lehetne ez az ember, csak akarnia kellene, de sokkal inkább megvetné
őket, semhogy érdemesnek tartaná szolgálata alá vetni. Lássuk őt most
közöttük, a mint belép a világba, nem azért, hogy első szerepet
játszszon benne.
Bármily rangban született légyen is, bármily társaságba lép is be
először, fellépése egyszerű és feltünés nélküli lesz; ne is adja Isten
azt a szerencsétlenséget, hogy ragyogjon benne! Azok a tulajdonságok,
melyek első szempillantásra meglepnek, nincsenek meg benne, nemcsak hogy
nincsenek, de nem is akarja, hogy meglegyenek benne. Sokkal is kevesebb
súlyt vet az emberek ítéletére, semhogy törődjék előítéleteikkel és nem
erőlködik azon, hogy becsüljék, mielőtt megismernék. Föllépésének módja
se nem szerény, se nem hiú, hanem természetes és igaz, nem ismer sem
feszességet, sem tettetést, egy társaság közepett ugyanaz, a mi egyedül
és tanuk nélkül. Vajjon ezért faragatlan, lenéző, figyelmetlen lesz-e
bárki iránt is? Ellenkezőleg, ha egyedüllétében nem veszi semmibe az
embereket, mért venné őket semmibe, mikor velük él? Nem részesíti őket
előnyben önmaga felett a modorában, mert nem részesíti őket önmaga
fölött előnyben a szívében, de ép úgy nem mutat irántuk olyan
közönbösséget, a melyet egyáltalán nem táplál; ha nem tudja is az
udvariasság formuláit, tudja az emberségesség gondját. Nem szeret senkit
szenvedni látni, nem engedi át a helyét másnak szépelgésből, hanem
önként engedi át jóságból, ha látja, hogy megfeledkeztek róla és ez a
megfeledkezés bántja, mert az én fiatal emberemnek kevésbbé van terhére
akarattal állva maradni, mint azt látni, hogy más valaki kényszerből
áll.
Bár Emil általánosságban véve nem becsüli az embereket, nem mutat
irántuk megvetést, mert sajnálja őket és megindul miattuk. Ha nem tudja
is megajándékozni őket a valódi javak iránti hajlammal, átengedi nekik
képzelt javaikat, melyekkel beérik, attól félve, hogy ha ezeket
kurtán-furcsán elveszi tőlük, még boldogtalanabbá teszi őket, mint a
milyenek. Tehát nem vitatkozó és ellentmondó, ép oly kevéssé
kedvükkereső és hizelgő, megmondja véleményét a nélkül, hogy vitába
szállna bárkivel is, mert mindenek felett szereti a szabadságot és mert
a nyiltság egyike a legszebb jogainak.
Keveset beszél, mert nem sokat igyekszik azon, hogy foglalkozzanak vele,
ugyanennél az oknál fogva csak hasznavehető dolgokat mond; különben mi
indítaná arra, hogy beszéljen? Emil sokkal képzettebb, semhogy fecsegő
lehessen. A sok fecsegés vagy abból a vágyból ered, hogy elmésnek
tartsák, a miről alább fogok szólani, vagy abból, hogy túlságos
fontosságot tulajdonít apró-cseprő dolgoknak, a melyekről ostoba módon
azt hiszszük, hogy mások ép oly fontosságot tulajdonítanak nekik, mint
mi. A ki elég sok dolgot ismer arra, hogy mindegyiknek megadja a maga
értékét, sohasem beszél nagyon sokat, mert meg tudja becsülni a
figyelmet, melyet feléje fordítanak és a beszéde iránt nyilvánvaló
érdeklődést is. Azok az emberek, a kik keveset tudnak, rendszerint sokat
beszélnek és azok az emberek, a kik sokat tudnak, keveset beszélnek.
Könnyen megérthető, hogy a tudatlan ember fontosnak tart mindent, a mit
tud és megmondja az egész világnak. A tartalmas ember ellenben nem tárja
fel olyan egy könnyen a készletét; túlságos sok beszélni valója is lenne
és még többet lát, a mit utána mondani kellene, tehát hallgat.
Emil egyáltalán nem ütközik bele mások magaviseletébe, sőt könnyű
szerrel igazodik hozzá, nem azért, hogy tájékozottnak tünjék fel a
szokásokban, sem hogy az udvarias ember modorában tetszelegjen magának,
hanem ellenkezőleg, mert attól tart, hogy feltünővé válik, hogy
kikerülje az észrevétetést és sohasem érzi jobban magát, mint mikor nem
törődnek vele.
Ámbár a világban való belépésekor egyáltalán nem ismeri ennek szokásait,
azért nem félénk és gyáva; ha félrehúzódik, nem zavarában teszi, hanem
azért, mert hogy jól láthasson az ember, ahhoz az kell, hogy ne lássák,
mert az nem sokat nyugtalanítja, hogy mit gondolnak felőle és cseppet
sem fél a nevetségessé válástól. Ettől van, hogy mindig nyugodt és
hidegvérű lévén, nem zavartatja magát az álszégyentől. Akár nézik, akár
nem, mindig tőle telhető legjobban teszi, a mit tesz és mivel sohasem
távolodik el önmagától, hogy jól megfigyelhesse a többieket, olyan
könnyedséggel fogja fel szokásaikat, a milyennel nem birhatnak a
közvélemény rabszolgái. Azt lehet mondani, hogy épen azért fogja fel
hamarabb a világ szokásait, mert nem sokat törődik velük.
Mindazáltal ne tévesztessétek meg magatokat magatartása dolgában és ne
hasonlítsátok össze fiatal urficskáitokéhoz. Határozott, de nem
önelégült, modora fesztelen, de nem megvető, a szemtelen modor csak a
rabszolgákhoz illik, a függetlenségben nincs semmi affektált. Sohasem
láttam, hogy olyan ember, a kinek lelkében büszkeség volt, kimutatta
volna magatartásával; ez az affektáczió inkább illik a silány és hiú
lelkekhez, a kik csak ezzel tudnak imponálni. Azt olvastam egy
könyvben,[117] hogy egy nap egy idegen lépett be a híres Marcel
táncztermébe; ez kérdezte, hogy mely országból való. «Angol vagyok –
felelt az idegen.» Angol! válaszolt a tánczos; ön arról a szigetről
való, a hol a polgároknak részük van a közigazgatásban és részesei a
souverain hatalomnak?[118] Nem, uram, ez a lehajtott homlok, ez a félénk
tekintet, ez a bizonytalan járás csak egy választófejedelem czímekkel
ellátott rabszolgáját árulja el nekem.
Nem tudom, ez az ítélet nagy ismeretére vall-e az igazi viszonynak, a
mely egy ember jelleme és külseje között van. A magam részéről, a kinek
nincs szerencsém, hogy tánczmester lehessek, épen az ellenkezőjét
gondoltam volna. Ezt mondtam volna: «Ez az angol nem udvari ember;
sohasem hallottam, hogy az udvari embereknek lehajlott homlokuk és
bizonytalan járásuk van; az az ember, a ki félénk a tánczteremben, lehet
hogy nem félénk az alsóházban.» Ez a Marcel úr bizonyára megannyi
rómainak tarthatta honfitársait.
Mikor az ember szeret, szerettetni akar. Emil szereti az embereket,
tehát tetszeni akar nekik. Még inkább akar tetszésre találni a nőknél;
kora, erkölcsei, czélja, minden egyesül arra, hogy táplálja benne ezt a
kívánságot. Azt mondom, az erkölcsei, mert ezek nagyban közreműködnek
erre; azok az emberek, a kiknek vannak erkölcsei, a nők igazi imádói.
Nincs meg neki, mint a többieknek, a gálánskodás tudom is én miféle
szójárása, de sokkal igazabb, gyöngédebb és szívből fakadó a buzgósága.
Egy fiatal nő társaságában százezer kicsapongó közt is megismernék egy
erkölcsös és önmagán uralkodni tudó embert. Itéljétek meg, mi lehet Emil
egészen friss temperamentumával és annyi sok okával, hogy ellentálljon
neki! A nők közelében, azt hiszem, néha félénk és elfogult lesz, de ez a
zavar bizonyára nem lesz nekik kedvük ellen való és a kevésbbé kikapósak
is csak gyakran fogják megtalálni a módját, hogy élvezzék és fokozzák
ezt a zavart. Egyébiránt a buzgalma észrevehetőleg meg fogja változtatni
nyilvánulása módjait az illetők társadalmi helyzete szerint. Szerényebb
és tiszteletteljesebb lesz az asszonyok iránt, élénkebb és gyöngédebb a
férjhez adó lányok iránt. Nem veszti el szeme elől kutatásai czélját és
mindig az iránt mutat több figyelmet, a ki őt ezekre emlékezteti.
Senki sem lesz pontosabb minden a természet rendjére alapuló dologban,
sőt a társadalom jó rendje dolgában is, de az előbbieknek mindig előnyt
ad a többiek felett és jobban fog tisztelni egy magánál idősebb
magánembert, mint egy vele egykorú tisztviselőt. Rendszerint a
legfiatalabbak egyike lévén azokban a társaságokban, a melyekben
megfordul, mindig egyike lesz a legszerényebbeknek, nem azért a
hiúságért, hogy alázatosnak tünjék fel, hanem természetes és az észre
alapított érzésből. Nem lesz meg benne egy fiatal piperkőcz koraérett
élnitudása, a ki hogy mulattassa a társaságot, hangosabban beszél, mint
a bölcsek és szavába vág az öregeknek; nem fog igazat adni annak a
feleletnek, melyet egy öreg nemes XV. Lajosnak adott, a ki azt kérdezte
tőle, a saját korát vagy a mostanit becsüli-e többre: _Felség, én az
öregek tiszteletében töltöttem ifjukoromat, most meg öreg koromat a
gyermekek tiszteletében kell követnem._
Gyöngéd és érzékeny lévén a szíve, de nem becsülve semmire a közvélemény
értékeléseit, bár szeret tetszeni a többieknek, nem sokat törődik vele,
hogy mennyire becsülik meg. Ebből az következik, hogy szivélyesebb lesz,
mint udvarias, hogy sohasem lesz kényeskedő, sem pompázó a modora és
hogy jobban meghatja egy gyöngédség, mint ezer dicshimnusz. Ugyanezen
okoknál fogva nem fogja elhanyagolni sem modorát, sem magatartását,
lehet hogy egy kis választékosság is lesz öltözékében, nem azért, hogy
ízléses embernek tünjék fel, hanem hogy külsejét kellemesebbé tegye; nem
fog az arany kerethez folyamodni és a gazdagság czégére nem fogja
elékteleníteni öltözékét.
Látni, hogy mindez nem követeli meg tőlem a szabályok tömegét és csak
első nevelésének eredménye. Nagy titkot csinálnak előttünk a társasági
szokásokból, mintha abban a korban, mikor az ember ezeket a szokásokat
elsajátítja, nem tanulná meg természetszerűen és mintha nem a becsületes
szívben kellene keresni az embernek első törvényeit. Az igazi
udvariasság abban áll, hogy jóindulatot mutatunk az emberek iránt;
fáradság nélkül nyilvánul annál, a kiben megvan; a kiben nincs meg, az
kénytelen mesterkéltté tenni megjelenését.
«A szokásszerű udvariasság legszerencsétlenebb következményeinek egyike,
hogy megtanít arra, hogy mellőzzük az erényeket, melyeket utánoz. Oltsák
belénk a neveléssel az emberségességet és a jótékonyságot s akkor
meglesz bennünk az udvariasság vagy pedig nem lesz rá szükségünk.
«Ha nincs meg bennünk az az udvariasság, a mely a kedves modorban
nyilvánul, meglesz az, a mely a jóravaló embert és a polgárt jellemzi;
nem lesz szükségünk a hamissághoz folyamodni.
«A helyett, hogy mesterkéltek lennénk, elég a tetszésre, ha jók vagyunk,
a helyett, hogy hamisak legyünk mások gyöngeségeinek legyezgetésében,
elég, ha engedékenyek vagyunk.
«Azok, a kikkel szemben így járunk el, nem lesznek sem gőgösek, sem
romlottak, csak hálásak lesznek és mind jobban azokká válnak.»[119]
Nekem úgy tetszik, ha van olyan nevelés, a mely elő tudja idézni az
udvariasságnak azt a fajtáját, melyet Duclos kiván, ez az, a melynek
tényét itt megállapította. Mindazáltal megengedem, hogy ily eltérő
nézetekkel Emil nem lesz olyan, mint mindenki és Isten óvja meg tőle,
hogy valaha is olyan legyen! De a miben el fog térni a többiektől, abban
nem lesz se mogorva, sem nevetséges; a különbség észrevehető lesz a
nélkül, hogy kellemetlen volna. Emil, ha úgy tetszik, szeretetreméltó
idegen lesz. Előre is meg fogják bocsátani különösségeit s ezt mondják
róla: _Majd ki fog formálódni._ Később egészen hozzászoknak modorához és
látva, hogy nem változtat rajta, meg fogják neki bocsátani s azt
mondják: _hát ilyen ő_.
Nem fogják ünnepelni, mint valami szeretetreméltó embert, hanem szeretni
fogják, nem is tudni, miért; senki sem fogja dicsőíteni szellemességét,
de szívesen fogják biróvá tenni a szellemes emberek közt; az ő szelleme
szabatos és korlátok közt mozgó lesz, helyes lesz az érzéke és
egészséges az ítélete. Sohasem szalad az új eszmék után, tehát nem
akarja a szellemest játszani. Megérttettem vele, hogy az embereknek
üdvös és igazán hasznos eszmék azok voltak, a melyeket leghamarább
ismertek, hogy minden időben ezek adják meg a természet igazi kötelékeit
és hogy a rendes mértéket felülmuló szellemeknek, hogy fel tudjanak
tünni, csak az emberi nemre veszedelmes és gyászos eszmék maradnak. Az
önmaga csodáltatásának ez a módja nem igen hatja meg; tudja, hol kell
megtalálnia élete boldogságát és mennyiben járulhat hozzá mások
boldogságához. Ismereteinek köre nem terjed tovább, mint arra, a mi
hasznos. Utja szűk és jól megszabott, nem lévén kisértésben, hogy
kilépjen belőle, összeelegyedve marad azokkal, a kik járnak rajta, nem
akar sem eltévedni, sem ragyogni. Emil egészséges érzékű ember és nem is
akar más lenni; hiába akarják ezzel a czímmel gúnyolni, mindig
megtisztelve érzi magát általa.
Ámbár a tetszés vágya nem hagyja tökéletesen közönbösnek mások véleménye
iránt, ebből a véleményből csak azt fogja fel, a mi közvetlenül az ő
személyére vonatkozik, a nélkül, hogy törődnék az önkényes
értékelésekkel, melyeknek nincs más törvénye, mint a divat és az
előítéletek. Büszke lesz arra, hogy jól csinálta, a mit csinált, még
arra is, hogy jobban akarja csinálni, mint mások; a versenyfutásban a
leggyorsabb, a birkózásban a legerősebb, a munkában a legtalpraesettebb,
az ügyességet kivánó játékokban a legügyesebb akar lenni, de nem fogja
keresni azokat az előnyöket, a melyek nem önmaguktól nyilvánvalók és a
melyeket mások itéletének kell megállapítania, mint pl. hogy több
szellem van benne, mint másban, hogy jobban beszél, tudósabb stb. Még
kevesebbet fog tartani azokra, melyek egyáltalán nem tartoznak az ember
személyére, mint pl. hogy előkelőbb származású, hogy gazdagabbnak
tartják, nagyobb a hitele, a tekintélye, hogy nagyobb pompával tüntetik
fel.
Mivel az embereket azért szereli, mert felebarátai, mindenek felett
szeretni fogja azokat, a kik leginkább hasonlítanak hozzá, mert jónak
érzi önmagát és ezt a hasonlóságot az ízlésnek az erkölcsi dolgokban
való azonossága szerint ítéli meg, mindenben, a mi a jó jellemre
tartozik, szivesen fogadja a helyeslést. Nem fogja pontosan ezt mondani
magában: «Örülök, mert helyeselnek», – hanem ezt: «Örülök, hogy
helyeslik, a mi jót tettem, örülök, mert az emberek, a kik engem
megtisztelnek, önmagukat tisztelik meg; a míg ilyen okosan ítélnek,
addig szép dolog bírni a helyeslésüket».
Erkölcseik révén tanulmányozza az embereket a társaságban, mint a hogy
azelőtt szenvedélyeik révén tanulmányozta őket a történelemben s ezért
gyakran lesz módja elmélkedni azon, a mi hízeleg az emberi szivnek, vagy
a mi bántja. Igy filozofál az ízlés elveiről és ez az a tanulmány, a
mely neki való ebben a korban.
Mennél messzebbre megyünk az ízlés keresésében, annál jobban eltévedünk;
az ízlés nem egyéb, mint a képesség arra, hogy ítéljünk arról, a mi
tetszik vagy nem tetszik az emberek többségének. Ha ezen túlmégy, nem
tudod többé, hogy mi az ízlés. Ebből nem következik az, hogy több az
ízléses ember, mint az ízléstelen, mert bár az emberek többsége
egészségesen ítél minden tárgyról, kevés az olyan ember, a ki úgy ítél
mindenről, mint ez a többség és ámbár a legáltalánosabb ízlések
megegyezése teszi a jó ízlést, kevés az ízléses ember, ép úgy, mint a
hogy kevés a szép ember, ámbár a legáltalánosabban előforduló vonások
egyesülése teszi a szépséget.
Meg kell jegyezni, hogy itt nem arról van szó, a mit azért szeretünk,
mert hasznos, sem arról, a mit gyűlölünk, mert ártalmas ránk nézve. Az
ízlés csak közönbös, vagy legfeljebb a szánakozás szempontjából érdekkel
biró dolgokra vonatkozik, nem pedig azokra, melyek szükségleteinkre
vonatkoznak; hogy ezekről ítéljünk, ahhoz nincs szükség ízlésre, elég
maga az étvágy is. Ez teszi oly nehezekké és úgy látszik oly
önkényesekké is a tisztán ízlésbeli ítéleteket, mert az ösztönön kívül,
a mely meghatározza, nem látni az ítéletek okát. Meg kell továbbá
különböztetni az ízlésbeli törvényeket az erkölcsi dolgokban és a
fizikai dolgokban. Ezekben az ízlés elvei teljesen
megmagyarázhatatlanoknak tünnek fel. De fontos dolog megállapítani, hogy
mindenbe, a mi utánzás dolga, belevegyül valami erkölcsi;[120] így lehet
megmagyarázni azokat a szépségeket, melyek fizikaiaknak tünnek fel és a
melyek nem igazán azok. Ehhez hozzátennék, hogy az ízlésnek megvannak a
helyi szabályai, melyek ezerféle tekintetben függővé teszik az
éghajlattól, az erkölcsöktől, a kormányformától, az intézményektől; hogy
továbbá vannak, melyek az életkortól, a nemtől, a jellemtől függenek és
hogy ebben az értelemben nem kell vitatkozni az ízlésekről.
Az ízlés természetes tulajdonsága minden embernek, de nincs meg
mindenikben egyforma mértékben, nem fejlődik ki mindenkiben egyforma
fokban és mindenkiben alá van vetve különböző okokból eredő
változásoknak. Az ízlés mértéke, melylyel bírhat az ember, attól az
érzékenységtől függ, melyet az ember szerzett, kulturája és formája
pedig azoktól a társaságoktól függ, melyekben az ember élt. Először is
nagyszámú társaságban kell élni, hogy sok összehasonlítást tehessen az
ember. Másodszor szükség van szórakoztató és tétlen társaságra, mert a
tevékenyekben nem az élvezet a szabály, hanem az érdek. Harmadszor pedig
olyan társaságokra van szükség, melyekben az egyenlőtlenség nem túlságos
nagy, a hol a közvélemény zsarnoksága mérsékelt és a hol inkább a
gyönyör uralkodik, mint a hiúság; mert az ellenkező esetben a divat
elfojtja az ízlést és többé nem azt keresik, a mi tetszik, hanem a mi
feltünő.
Az utóbbi esetben már nem igaz, hogy a többség ízlése az igazi jó ízlés.
Miért? Mert a tárgya változik. Akkor a tömegnek nincs már saját ítélete,
már csak azok után ítél, a kiket önmagánál hozzáértőbbeknek hisz, nem
azt helyesli, a mi jó, hanem a mit azok helyeselnek. Minden időben
gondoskodjatok róla, hogy minden embernek meglegyen a saját véleménye s
a mi aztán önmagában nézve a legkellemesebb, az nyeri el a szavazatok
többségét.
Az emberek munkáikban csak utánzás által csinálnak szépet. Az ízlés
minden igazi mintája a természetben van. Mennél jobban eltávolodunk a
mestertől, annál jobban eltorzulnak a képeink. Aztán mintáinkat azokról
a dolgokról veszszük, a melyeket szeretünk; a képzelt szép pedig, alá
levén vetve a szeszélynek és a tekintélynek, nem egyéb, mint a mi
tetszik azoknak, a kik vezetnek minket.
A művészek, a nagyurak, a gazdagok azok, a kik vezetnek minket, őket
pedig érdekük vagy hiúságuk vezeti. Egy részük azért, hogy fitogtassák
gazdagságukat, más részük azért, hogy hasznot húzzanak belőle,
versenyezve keresik a pazarlás új meg új eszközét. Ezáltal a nagy
fényűzés elfoglalja uralmát és megszeretteti azt, a mi nehéz és
költséges, akkor az állítólagos szép nem hogy utánozná a természetet,
csak azzal szép, hogy ellenkezik vele. Mindenütt hamis az ízlés, a hol
tékozló.
Különösen a két nem érintkezésében nyeri jó vagy rossz formáját az
ízlés; művelése szükségszerű eredménye e társaság czéljának. De ha az
élvezés könnyűsége meggyöngíti a tetszés vágyál, az ízlésnek el kell
fajulnia s azt hiszem, ez egy másik oka, és pedig a legérthetőbbek
egyike, hogy miért függ a jó ízlés a jó erkölcsöktől.
Kérjetek tanácsot a nők ízlésétől a fizikai dolgokban és azokban, a
melyek az érzékek ítéletétől függnek s a férfiakétól az erkölcsi
dolgokban, s azokban, a melyek inkább az értelemtől függnek. Ha az
asszonyok azok lennének, a miknek lenniök kellene, az illetékességük
körébe eső dolgokra szorítkoznának és mindig jól ítélnének, de mióta az
irodalom biráiul tolakodtak fel, mióta arra adták magukat, hogy
ítéljenek a könyvekről és minden áron könyveket írjanak, azóta nem
értenek többé semmihez. Azok az írók, a kik a tudós nőktől kérnek
tanácsot műveikre nézve, mindig biztosak benne, hogy rossz tanácsokat
kapnak; a piperkőczök, a kik öltözékükre nézve kérnek tanácsot, mindig
nevetségesen vannak öltözve. Nemsokára alkalmam lesz szólni a női nem
igazi tehetségeiről, ezek művelése módjáról és azokról a dolgokról,
melyekre vonatkozólag döntéseit meg kell hallgatni.
Ezek azok az elemi megfontolások, melyeket elvekül állítanék fel, mikor
Emillel olyan tárgyról okoskodom, a mely abban a helyzetben, a melyben
van és abban a kutatásban, melylyel el van foglalva, épen nem közönbös.
És kire nézve lehetne közönbös? Annak az ismerete, a mi lehet kellemes
vagy kellemetlen az embereknek, nemcsak annak szükséges, a kinek
szüksége van rájuk, hanem annak is, a ki hasznukra akar lenni; fontos,
hogy tessék nekik, hogy szolgálhasson nekik, az írás művészete pedig
épen nem haszontalan tanulmány, ha arra használjuk fel, hogy
meghallgattassuk az igazságot.
Ha abból a czélból, hogy műveljem tanítványom ízlését, választanom
kellene azok közt az országok közt, melyekben ez a művelés még ezután
fog megszületni és azok közt, a melyekben már elfajzott, a retrográd
irányt követném; az utóbbiakban kezdeném az útját és az előbbiekben
fejezném be. Ennek a választásomnak oka az, hogy az ízlés elfajzik a
szerfölötti kényességtől, a mely érzékenynyé tesz olyan dolgok iránt,
melyeket az emberek tömege nem vesz észre; ez a kényesség a vitatkozó
szellemére vezet, mert mennél szubtilisabbá teszszük a tárgyakat, annál
jobban sokszorozódnak; ez a szubtilitás az érzéket kényesebbé és
kevésbbé egységessé teszi. Ekkor annyi ízlés alakul ki, a hány a fej. Az
arról való vitákban, hogy melyik az előbbre való, a filozófia és a
felvilágosodás kitágul és így tanul meg az ember gondolkozni. Finom
megfigyeléseket csak nagyon széles körű emberek tehetnek, mert ezek a
megfigyelések az összes többiek után ötlenek fel és a nagyszámú
társaságokhoz kevéssé hozzászokott emberek kimerítik figyelmüket a nagy
vonásokkal. Nincs talán hely a művelt világon, a hol az általános ízlés
rosszabb volna, mint Párisban. Mindazáltal ebben a fővárosban művelődik
ki a jó ízlés és kevés becsben álló könyv jelenik meg Európában, a
melynek szerzője ne járt volna a maga kiművelése czéljából Párisban. A
kik azt hiszik, hogy elég olvasni a könyveket, melyek itt készülnek,
azok tévednek; sokkal többet lehet tanulni az írókkal való társalgásból,
mint könyveikből, pedig nem is az írók azok, a kiktől a legtöbbet lehet
tanulni. A társaságok szelleme fejleszti ki a gondolkozó főt és oly
messzire viszi a látást, a menynyire csak mehet. Ha van benned a
lángésznek egy szikrája, tölts egy évet Párisban, csakhamar kifejlődik
belőled mindaz, a mivé lehetsz vagy pedig sohasem lesz belőled semmi.
Meg lehet tanulni gondolkozni azokon a helyeken is, a hol a rossz ízlés
uralkodik, csak nem szabad úgy gondolkozni, mint azok, a kiknek ilyen
rossz az ízlésük; ezt pedig nehéz dolog elkerülni, ha az ember nagyon
sokáig maradt velük. Segítségükkel tökéletesíteni kell az itélés
eszközét, kikerülve annak oly módon való használatát, mint ők. Óvakodnék
tőle, hogy odáig műveljem Emil ítéletét, hogy egészen megváltozzék és
mikor elég finom lesz az érzéke, hogy érezze és összehasonlítsa az
emberek különböző ízlését, az övét egyszerűbb tárgyakra irányítanám.
Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és egészséges ízlését. A
szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni
és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom
lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint
tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje
annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az
ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni
magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik,
hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért
kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet
tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a
beszélés művészetének szabályait.