pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem
erkölcs, sem erény, megmaradna legalább valami kedvtelés, valami értelem
és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra
agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és
életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat
gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és
ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha
az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom
gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket
élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának.
Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának,
nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket,
hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát
szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén
majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a
rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta
volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam
miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban
rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből
foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is
legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az
embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor
megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk.
Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az
életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és
ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli
az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.
A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem
változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé
a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása
helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti,
ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott
szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő ember közt
megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy
menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk
nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat,
sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt,
borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és
végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint
egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez
a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen
eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül
szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a
legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha
elviselt.
Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból
származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az
élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve
mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk
számára.[123] A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban
fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember
csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki
váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi
benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert
teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó
formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával
foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a
tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt,
falusi ember lennék a falusi emberek közt és ha a mezei gazdálkodásról
beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak
várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami
kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér
ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb,
pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert
csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik
a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére.
Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való
istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges
kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz
szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná
számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a
szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni.
Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli
tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember
és a hol a bőség és szegénység uralkodik.
Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó
barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik
fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban
s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a
horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek
kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva
a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden
este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A
testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket.
Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint
a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ
legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az
embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly
kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna mindenütt, a
kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett,
zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek
hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és
szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon
csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy
fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná
előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák
magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből
durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás
czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy
összefűzze a szíveket.
Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná
magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy
megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt.
Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk,
mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a
lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami
munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a
vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral,
melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az
élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám
magamban: Még ember vagyok.
Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között
jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének,
melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én
szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek
néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az
ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám
hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi
örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék
valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint
az operai bálon.
Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az,
vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam.
Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló
élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van
földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen
pedig tömjénre és szentelt vízre.
Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny
szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink
összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok,
gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon
kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim
és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem
meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét,
legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik
művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök;
volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával
megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a
nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak
szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem
igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé
polgárias szivem van.
Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat,
minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre,
börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak
tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a
kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket
kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem
orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén
eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a
vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves
alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék;
ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja az élvezetet, a mely a foglyok és
nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.
Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd
őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az
emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a
mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék
kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel
követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a
hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a
zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene
megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a
szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az
örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap
keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával,
fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny
zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől
összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes
divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve,
csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül,
hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet
tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek
nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem
kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk.
Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a
nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai
előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.
Még egyszer mondom: a kizárólagos élvezetek az élvezet halála. Az igazi
élvezetek azok, a melyekben az ember osztozik a néppel; a melyekben
egyedül akar részesedni, azok nem az övéi. Ha a falak, melyeket parkom
körül emelek, hamar klastrommá teszik számomra a parkot, nem tettem nagy
költség árán egyebet, mint hogy megfosztottam magamat a séta
élvezetétől, tehát kénytelen vagyok ezt a távolban keresni. A tulajdon
démona megfertőztet mindent, a mihez hozzáér. A gazdag mindenütt úr akar
lenni, holott csak ott érzi jól magát, a hol nem az; kénytelen mindig
menekülni önmaga elől. A magam részéről ebben a tekintetben
gazdagságomban is azt tenném, a mit szegénységemben tettem. Most
gazdagabb vagyok a mások vagyonából, mint a milyen a magaméból lehetnék,
magamévá teszek mindent, a mire kedvem van, a szomszédságomban; nincs
nálamnál elhatározottabb hódító; bitorlom még a fejedelmek jogait;
megkülönböztetés nélkül magamnak tulajdonítok minden nyílt területet, a
mely tetszik nekem; neveket adok nekik, az egyiket parkommá teszem, a
másikat teraszszommá és a gazdájuk vagyok, ettől a pillanattól fogva
büntetlenül sétálok bennük s gyakran visszatérek beléjük, hogy
megőrizzem tulajdonjogomat, úgy használom a talajt, a hogy akarom azzal,
hogy rajta járok és sohasem fognak meggyőzni róla, hogy a telek névleges
gazdája több hasznát veszi a pénznek, melyet húz utána, mint én a
területnek. Ha árkokkal, kerítésekkel akarnak boszantani, nem sokat
bánom, a vállamra veszem a parkomat és leteszem másvalahol; a környéken
van elég hely a számára és sokáig fosztogathatom a szomszédaimat a
nélkül, hogy elveszteném menedékhelyemet.
Ime, egy kis kisérlet a jó ízlésre, a kellemes időtöltés kiválasztására;
ilyen szellemben lehet élvezetet találni benne; a többi mind illuzió,
nagyrész ostoba hiúság. A ki eltávolodik ezektől a szabályoktól, bármi
gazdag lehet, a pénzeért csak szemetet kap és nem ismeri meg soha az
élet értékét.
Kétségkívül azt fogják ellenem vetni, hogy ilyen élvezetek módjában
vannak minden embernek és hogy élvezetükhöz nem kell gazdagnak lenni.
Épen ez az, a mihez el akarok jutni. Az embernek van élvezete, ha
akarja, hogy legyen; csak a képzelődés tesz mindent nehézzé, mert elűzi
előlünk a boldogságot és százszor könnyebb boldognak lenni, mint annak
látszani. Az ízléses és igazán élnivágyó ember nem tud mihez fogni a
gazdagsággal; elég neki, ha szabad és önmaga ura. A ki jó egészségnek
örvend és megvan mindene, a mi szükséges, elég gazdag, ha kitépi a
szívéből a képzelődés javait; ez a Horatius _aurea mediocritas_-a.
Pénzeszsákok, keressetek tehát valami más alkalmazást gazdagságotoknak,
mert az élvezet szempontjából nem ér semmit. Emil mindezt nem fogja
jobban tudni, mint én, de tisztább lévén a szíve, még jobban fogja
érezni és minden tapasztalata a világban csak meg fogja ebben erősíteni.
Mindig így töltve időnket, mindig keressük Zsófiát és nem találjuk meg.
Fontos volt, hogy ne akadjunk rá olyan hamar, tehát ott kerestük, a hol
biztos voltam benne, hogy nincs jelen.[124]
Végre már sürgőssé válik az ügy, ideje igazán keresni, hogy ne csináljon
magának egyet, a kit Zsófiának tekint, hogy aztán későn lássa be
tévedését. Isten veled tehát, Páris, híres város, a zaj, a füst, a sár
városa, a hol a nők nem hisznek a becsületben, sem a férfiak az
erényben. Isten veled Páris, a szerelmet, a boldogságot, az
ártatlanságot keressük, soha sem lehetünk elég távol tőled.
ÖTÖDIK KÖNYV.
Eljutottunk tehát az ifjúság utolsó tényéhez, de még nem vagyunk a
megoldásnál.
Nem jó dolog, hogy az ember egyedül legyen. Emil már férfi; társnőt
ígértünk neki s kell is, hogy adjunk neki társnőt. Ez a társnő Zsófia.
Hova való? Hol találjuk meg? Hogy megtalálhassuk, ismernünk kell. Ha
előbb tudjuk, hogy ki ő, jobban meg fogjuk tudni ítélni a helyeket,
melyeken lakik és ha megtaláltuk is, még mindig nincs minden elintézve.
_Miután a fiatal nemes gyermek_, – mondja Locke – _kész a házasságra,
ideje, hogy hölgye mellett hagyjuk_. Ezzel fejezi be munkáját. A magam
részéről, nem lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy nemes embert
neveljek, óvakodni fogok Locket ebben utánozni.
ZSÓFIA VAGY A NŐ.
Zsófiának úgy kell nőnek lennie, a hogy Emil férfi, azaz meg kell benne
lenni mindannak, a mi faja és neme természetének megfelel, hogy
betölthesse helyét a fizikai és erkölcsi világban. Kezdjük tehát az ő
neme s a miénk egyezéseinek és különbségeinek vizsgálatán.
Mindenben, a mi nem a nemet illeti, a nő ember: ugyanazok a szervei,
ugyanazok a szükségletei, ugyanazok a képességei; a gépezet ugyanazon
mód szerint van megszerkesztve, egyes részei ugyanazok, működésük is
ugyanaz, alakja hasonló és bármiféle szempontból tekintjük is, csak egy
s más tekintetben különböznek egymástól.
A mi a nemet illeti, ebben a férfi és nő között mindenütt vannak
megegyezések és vannak különbségek: összehasonlításuk azért jár
nehézséggel, mert nehéz meghatározni az egyiknek s a másiknak
szervezetében azt, a mi a nemre tartozik s a mi nem. Az összehasonlító
anatómia, sőt az egyszerű szemlélet útján is találunk köztük bizonyos
általános különbségeket, melyek látszólag nem tartoznak a nemre, holott
mégis reá tartoznak, de olyan kapcsolatok révén, melyeket nem bírunk
észrevenni; nem tudjuk, meddig terjedhetnek ezek a kapcsolatok; az
egyedüli dolog, a melyet biztosan tudunk, az, hogy a mi megegyezés van
bennük, az a faj dolga, a mi pedig különbözés, az a nem dolga. Ez alatt
a kettős szempont alatt annyi megegyezést és annyi ellenkezést találunk
bennük, hogy talán a természet csodáinak egyike, hogy két ily hasonló
lényt tudott alkotni, egyúttal ennyire különbözőknek alkotva őket.
Ezek a megegyezések és ezek a különbségek befolyással kell, hogy
legyenek az erkölcsi alkatra; ez a következtetés észszerű, megfelel a
tapasztalatnak és feltárja a nemek elsőbbségéről vagy egyenlőségéről
szóló viták hiábavalóságát; mintha a két nem mindegyike a maga
sajátságos rendeltetése szerint haladva a természet czéljai felé, nem
volna ebben tökéletesebb, mint ha jobban hasonlítana a másikhoz. Abban,
a mi bennük közös, egyenlők, abban, a mi bennük különböző, nem
hasonlíthatók össze. A tökéletes nő és a tökéletes férfi szellemben nem
szabad, hogy jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint arczban; a
tökéletesség nem tud sem többet, sem kevesebbet magába foglalni.
A nemek egyesülésében mindegyik fél egyformán járul hozzá a közös
czélhoz, de nem egyforma módon. Ebből a különbözőségből születik meg az
első megállapítható különbség az egyiknek is, a másiknak is az erkölcsi
viszonylataiban. Az egyiknek aktívnak és erősnek kell lennie, a másiknak
passzívnak és gyöngének; szükségkép úgy kell lennie, hogy az egyik
akarjon és kérjen, a másiktól elegendő, hogy kissé ellenálljon.
Ha ez az elv megáll, az következik belőle, hogy a nő egyenesen arra
való, hogy a férfinak tessék. Hogy a férfi is tessék a maga részéről a
nőnek, az kevésbbé közvetlen szükség: az ő érdeme a hatalmában van; ő
épen az által tetszik, hogy erős. Ez nem a szerelem törvénye,
megengedem, hanem a természet törvénye, a mely előbbrevaló a
szereleménél.
Ha a nő arra van alkotva, hogy tessék és leigáztassek, kellemessé kell
magát tennie a férfi előtt, a helyett, hogy kihívja őt: az ő ereje
bájaiban van, ezek által kell a férfit kényszerítenie, hogy megtalálja
és használja erejét. A legbiztosabb módja az erő fölélesztésének, ha
szükségessé teszik az ellenállás által. Akkor hozzájárul az önszeretet a
vágyhoz és az egyik triumfál azon a diadalon, melyet a másik kivívatott
vele. Innen születik meg a támadás és a védelem, az egyik nem merészsége
s a másik félénksége, végül a szerénység és szemérem, melylyel a
természet felruházta a gyöngét, hogy alávesse magának az erőset.
Kicsoda gondolná azt, hogy a természet az egyiknek is, a másiknak is
egyaránt ugyanazokat a kezdő lépéseket írja elő és hogy az elsőnek, a
kiben a vágy fölkél, egyúttal az elsőnek is kell lennie, a ki a vágyat
kinyilvánítja? Mily sajátságos félszegsége az ítéletnek! Mikor a
vállalatnak oly különböző következményei vannak a két nemre nézve,
természetes-e, hogy mindkettő ugyanazzal a merészséggel szánja rá magát?
Hogy lehet nem venni észre, hogy ekkora különbség mellett a közös
kezdésben, ha az egyikre nem róná rá a tartózkodás azt a mérsékletet,
melyet a másikra a természet ráró, hamarosan mindkettőnek romlása lenne
belőle és hogy az emberi nem épen azok által az eszközök által pusztulna
el, melyek fentartására vannak rendeltetve? Tekintve, hogy a nők mily
könnyen tudják fölingerelni a férfiak érzékeit és szívük mélyében a
csaknem kialudt tűz maradványait fellobbantani: ha volna olyan
szerencsétlen éghajlat a világon, a hol a filozófia bevezette volna azt
a szokást, különösen a meleg éghajlatú országokban, a hol több nő
születik, mint férfi, a férfiak a nők zsarnoksága alá jutva, végül
áldozatul esnének nekik és valamennyien halál fiai lennének a nélkül,
hogy egyáltalán védekezni tudnának.
Mi következik abból, hogy a nőstény állatokban nincs meg ez a szemérem?
Megvan-e bennük, mint a nőkben az a korlátlan vágy, a melynek a szemérem
szolgál zabolájául? Náluk a vágy csak a szükséglettel együtt jön meg; ha
a szükséglet ki van elégítve, megszűnik a vágy, többé nem tettetésből,
hanem igazán eltaszítják maguktól a hímet:[125] teljesen ellenkezőjét
teszik, a mit Augustus leánya tett: nem vesznek fel többé utast, mikor a
hajónak megvan már a rakománya. De még mikor szabadok is, a megadás
pillanatai rövidek és hamar múlók náluk; az ösztön hajtja és az ösztön
türtőzteti őket. Mivel lehetne pótolni ezt a negativ ösztönt a nőknél,
ha megfosztanók őket a szeméremtől? Megvárni, a míg nem törődnek többé a
férfiakkal, annyit tesz, mint megvárni, a míg nem lesznek valók semmire.
A legfőbb lény mindenben ki akarta tüntetni az emberi nemet, megadva az
embernek a korlátlan hajlandóságot, megadja neki egyúttal a törvényt is,
mely ezt szabályozza, hogy szabad legyen és önmaga uralkodjék magán;
kiszolgáltatva őt a korlátlan szenvedélyeknek, csakhogy a
szenvedélyekhez hozzáfűzi az észt, hogy uralkodjék fölöttük;
kiszolgáltatva a nőt a határtalan vágyaknak, ezekhez a vágyakhoz
hozzáfűzi a szemérmet, a mely korlátok közé szorítja őket. Ezenfelül a
tehetségek jó felhasználását még a rögtönös jutalommal is
összekapcsolja, t. i. az élvezetet, a melyet a tisztességes dolgok
szereznek, ha ezeket veszszük cselekedeteink szabályául. Nézetem szerint
mindez fölér az állatok ösztönével.
Akár osztozik tehát az ember nősténye vágyaiban, akár nem, akár akarja
őket kielégíteni, akár nem, mindig visszautasítja és védekezik, de nem
mindig ugyanazzal az erővel és következőleg nem mindig ugyanazzal a
sikerrel. Hogy a támadó győzedelmet arathasson, ahhoz az kell, hogy a
legyőzött engedjen neki vagy parancsolja rá a győzelmet, mert mennyi
ügyes eszköze van arra, hogy a támadót ereje használatára kényszerítse!
Az összes cselekvések legszabadabbika és legédesebbike kizárja a
tényleges erőszakot, ez ellen tiltakozik a természet és a józan ész: a
természet azzal, hogy a gyöngébbiket ellátta annyi erővel, a mennyi az
ellenálláshoz kell, mikor ellent akar állni, a józan ész azzal, hogy a
tényleges erőszak nemcsak a legbrutálisabb minden cselekvés között,
hanem a czéllal leginkább ellenkező is, egyrészt azért, mert a férfi
megizeni vele a háborút társnőjének és felvilágosítja, hogy személyét és
függetlenségét még a támadó élete árán is megvédje, másrészt azért, mert
a nő magamaga a bírája annak az állapotnak, a melyben épen van és a
gyermekeknek nem volna apjuk, ha minden férfi bitorolhatná az apa
jogait.