ifjúságát a nagyvilágtól távol töltötte, egész világéletében zavarodott,
feszes modorú lesz, mindig rosszkor tesz mindent, durva és félszeg lesz
a fellépése s ettől a megszokástól sohasem szabadul meg s csak annál
nevetségesebbé válik, mennél jobban igyekszik megszabadulni tőle.
Mindennemű tanulásnak megvan a maga ideje, melyet ismerni kell és
megvannak a maga szokásai, melyeket el kell kerülni. De ezek különösen a
mi esetünkben egyesülnek, csakhogy én nem teszem ki nekik növendékemet a
nélkül az óvatosság nélkül, hogy megóvjam tőlük.
Ha módszerem egy-ugyanazzal a czéllal kielégít minden szempontot és ha
elhárítva egy bajt, ezzel egyúttal egy másiknak is elejét veszi, akkor
úgy vélem, hogy a módszer jó és hogy igazam van. Ezt véltem látni abban
az expediensben, melyet itt sugall nekem. Ha szigorú és száraz akarok
lenni növendékem iránt, elvesztem a bizalmát és azonnal el fog
rejtezkedni előlem. Ha engedékeny és könnyen kezelhető akarok lenni vagy
behúnyom a szememet, mi haszna van abból, hogy őrködésem alatt áll? Csak
igazat adok kihágásainak és megkönnyítem a lelkiismeretét a magamé
rovására. Ha csak abból a czélból vezetem be a világba, hogy tanítsam,
jobban ki fog tanulni, mint a hogy kívánom. Ha távoltartom mindvégig,
akkor mit tanulhat tőlem? Talán mindent, kivéve az embernek és polgárnak
legszükségesebb művészetét, a felebarátaival való együttélés művészetét.
Ha nagyon távoleső hasznosságot tulajdonítok ezeknek a gondoskodásoknak,
semmissé lesz rája nézve; ő csak a jelennel törődik. Ha beérem azzal,
hogy szórakozásokat nyujtok nekik, mi jót teszek vele? Elpusztul és nem
tanul semmit.
Mindebből semmit! Csak az én eljárásom módja gondoskodik mindenről. A te
szivednek, mondom a fiatal embernek, szüksége van társnőre, menjünk,
keressük meg azt, a ki neked megfelel; talán nem fogjuk könnyű szerrel
megtalálni, az igazi érdem mindig ritka, de ne siessünk és ne is
riasztassuk vissza magunkat. Kétségkívül van ilyen nő és végre is meg
fogjuk találni vagy legalább is azt, a ki leginkább hasonlít hozzá.
Ilyen rá nézve ennyire hízelgő czéllal vezetem be az életbe. Mi többet
kell még mondanom? Nem látjátok, hogy megtettem mindent?
Lefestve előtte szerelme tárgyát, a kit neki szántam, gondoljátok el,
meghallgatásra fogok-e találni, kellemesebbé és kedvesebbé tudom-e tenni
számára azokat a tulajdonságokat, melyeket szeretnie kell és tudom-e
minden érzését arra irányítani, a mit keresnie vagy kerülnie kell. A
legügyetlenebb embernek kellene lennem, ha előre is el nem tölteném
szenvedélylyel, maga se tudja ki iránt. Nem fontos, hogy a czél, a
melyet előtte lefestek, képzeletbeli legyen, elég, ha elveszi kedvét
azoktól, a kik kísértetbe vihetik; elég, ha mindenütt talál olyan
összehasonlításokat, melyek révén elébe teheti a képzeletbeli lényeket
azoknak a valóságos alakoknak, a kik a szemébe ötlenek és mi más a
valódi szerelem, mint képzeletbeli dolog, hazugság, illuzió? Az ember
bizony jobban szereti a képet, melyet fest magának, mint a tárgyat, a
melyre alkalmazza. Ha azt, a mit az ember szeret, pontosan olyannak
látná, a milyen, nem volna többé szerelem a világon. Ha az ember
megszűnik szeretni, az, a kit szeret, ugyanolyan marad, a milyen azelőtt
volt, de nem látjuk már ugyanolyannak. A képzelt fátyol lehull s a
szerelem eltűnik. Már pedig ha én nyújtom a képzeletbeli alakot, akkor
tőlem függnek az összehasonlítások és könnyen megakadályozom az illusiót
valóságos személyek segítségével.
Azért azt nem akarom, hogy a fiatal embert rászedjék azzal, hogy
lefestenek előtte egy mintaképet, a milyen nem létezhetik; hanem úgy
választanám meg hölgyének a hibáit, hogy kedvére valók legyenek, hogy
tessenek neki, hogy az ő hibáinak megjavítására szolgáljanak. Azt sem
akarom, hogy hazudjanak neki s csaló módon azt mondják neki, hogy a kit
lefestenek előtte, létezik; ha azonban tetszik neki a képmás, hamarosan
kívánni fogja az eredetijét. A kívánságtól a föltevéshez könnyű az
átmenet, csak egy-két ügyes leírás kell hozzá, melyek szembetünőbb
vonásokkal az igazság nagyobb látszatát adják ennek a képzeletbeli
tárgynak. Hajlandó volnék odáig menni, hogy nevet is adjak neki; nevetve
azt mondanám: Nevezzük jövendőbelidet Zsófiának, Zsófia jót igérő név;
ha az, a kit választott, nem viseli is, legalább méltó lesz a
viselésére; előre is megtisztelhetjük vele. Mindezen részletek után, ha
a nélkül, hogy azt mondanók, igen vagy nem, ürügyekkel kivonjuk magunkat
a dologból, gyanúja bizonyossággá válik; azt fogja hinni, titkot
csinálnak előtte a feleségből, a kit neki szántak és hogy meg fogja
látni, ha megjön annak az ideje. Ha egyszer eljutottunk idáig és ha jól
megválasztottuk a vonásokat, melyeket neki mutatni kell, a többi már
könnyen megy; kibocsáthatjuk a világba csaknem koczkázat nélkül; csak az
érzékei ellen védjétek, a szíve biztonságban van.
De akár megszemélyesíti a mintaképét, a kit szeretetreméltóvá tudtam
előtte tenni, akár nem, ez a mintakép, ha jón van csinálva, nem fogja
kevésbé hozzávonzani mindenhez a mi hasonlít hozzá és nem fogja kevésbé
eltávolítani mindattól, a mi nem hasonlít hozzá, mintha volna reális
tárgya. Mily előny az arra, hogy megóvjuk szívét a veszedelmektől,
melyeknek személye ki kell hogy téve legyen, hogy visszafojtsuk érzékeit
képzelődése által, hogy azonnal elvonjuk azoktól a nőktől, a kik
állitólag kinevelik, de drágán meg is fizettetik ezt a nevelést és csak
udvariasságra nevelnek egy fiatal embert, de megfosztják minden
tisztességétől! Zsófia olyan szerény! Milyen szemmel fogja nézni, ha
ezek kikezdenek vele? Zsófiában annyi az egyszerűség! Hogy fog neki
tetszeni ezek modora? Gondolatai oly messze esnek megfigyeléseitől, hogy
ezek sohasem lehetnek rá nézve veszedelmesek.
Mindazok, a kik gyermekek neveléséről beszélnek, ugyanazokat az
előitéleteket és ugyanazokat az elveket követik, mert rosszul figyelnek
meg és még rosszabbul gondolkoznak. Sem a temperamentum, sem az érzékek
által nem kezdődik a fiatalság eltévelyedése, hanem a társasági
gondolkodásmód által. Ha itt olyan fiúkról volna szó, a kiket
kollegiumokban nevelnek, akkor megmutatnám, hogy ez igaz még ő rájuk
vonatkozólag is, mert az első leczkék, melyeket azok is, ezek is kapnak,
az elsők, melyek gyümölcsöket hoznak, a bűn leczkéi és nem a természet
rontja meg őket, hanem a rossz példa. De hagyjuk a kollégiumok és
kolostorok növendékeit rossz erkölcseikkel együtt; rajtuk már úgy sincs
mód segíteni. Én csak a házi nevelésről beszélek. Vegyetek egy atyja
házában, vidéken, okosan nevelkedett fiatalembert és vizsgáljátok meg
abban a pillanatban, mikor Párisba jön vagy mikor belép a világba; azt
fogjátok találni, hogy tisztességes dolgokra gondol és az akarata is ép
oly egészséges, mint az elméje; találtok benne megvetést a bűn iránt és
borzalmat a kicsapongás iránt; egy prostituált nőnek már a nevére is
látni fogjátok szemében az ártatlanság megbotránkozását. Merem állítani,
hogy nem akad az ilyen ifjak között egy is, a ki rá tudja szánni magát,
hogy egyedül bemenjen ezeknek a boldogtalanoknak a szomorú házaiba, még
ha tudná is, mire valók és szükségüket érezné.
Hat hónappal ezután nézzétek meg újra ugyanezt a fiatal embert és nem
fogtok ráismerni, szabadszájúsága, nagy hangú nézetei, fesztelen modora
egészen más embernek mutatják, ha azelőtti egyűgyűségén való
csúfolódása, szégyenkezése, ha erre emlékeztetik, nem mutatná, hogy ő
ugyanaz és pirul rajta. Óh, mennyire átalakult rövid idő alatt! Honnan
van az ilyen nagy és hirtelen változás? Temperamentumának fejlődésétől?
A temperamentuma vajjon nem fejlődött volna-e ép úgy az apai házban is?
Pedig ott bizonyosan nem vette volna fel sem ezt a hangot, sem ezeket a
nézeteket. Az érzékek első gyönyöreitől? Ellenkezőleg. Mikor az ember
kezdi ezeknek átengedni magát, akkor félénk, nyugtalan, kerüli a
nagyvilágot és a zajt. Az első kéjek mindig rejtelmesek, a szemérem
fűszerezi és elrejti őket; az első szerető nem szemtelenné lesz, hanem
félénkké. Egészen elmerülve egy rá nézve ilyen új állapotba, a fiatal
ember összeszedi magát, hogy élvezze és folyton attól retteg, hogy
elveszti. Ha nagyzoló, akkor se nem kéjelgő, se nem gyöngéd, a mint
dicsekszik; nem élvezett.
Más gondolkozásmód idézte elő ezeket a különbségeket. A szíve még
ugyanaz, de a nézetei megváltoztak. Érzelmei lassabban változnak s végül
ezek által változnak meg s csak akkor lesz igazán megromolva. Alig
lépett bele a világba s már egy második nevelést nyer benne, a mely
teljesen ellentétes az elsővel, általa megtanulja megvetni, a mit
becsült és becsülni, a mit megvetett; rátanítják, hogy úgy tekintse
szülőinek és nevelőinek tanításait, mint pedáns szószátyárságot, a
kötelességeket, melyeket ők prédikáltak neki, mint gyermekes morált,
melyet le kell nézni, ha az ember felnő. Azt hiszi, becsületbeli
kötelessége megváltoztatni magaviseletét, vállalkozó szellemű lesz
vágyak nélkül és nyegle lesz álszégyenből. Kigúnyolja a jó erkölcsöket,
mielőtt megkedvelte volna a rosszakat és henczeg kicsapongásával,
mielőtt kicsapongott volna. Sohasem fogom elfelejteni a svájczi gárda
egy fiatal tisztjének vallomását, a ki nagyon unta magát bajtársai zajos
mulatságain, de nem mert róluk elmaradni, mert attól félt, hogy ki
fogják csúfolni. «Úgy gyakorlom magamat ebben – mondta – mintha kedvem
ellenére dohányoznám; a megszokás révén majd megjön rá a kedvem; nem
maradhat az ember örökké gyermek».
Így tehát nem annyira az érzékiségtől kell óvni a világba lépő fiatal
embert, mint inkább a hiúságtól; inkább enged mások hajlamainak, mint a
magáéinak és a nagyzolás több kéjenczet csinál, mint a szerelem.
Ezután a megállapítás után kérdem, van-e a föld hátán jobban
felpánczélozott fiatal ember, mint az enyém, minden ellen, a mi
megtámadhatja erkölcseit, érzéseit, elveit s van-e, a ki jobban ellent
tud állni az örvénynek? Mert mely csábítás ellen nincs védve? Ha vágyai
a nőkhöz vonzzák, nem találja meg köztük azt, a kit keres és másfelé
forduló szíve visszatartja. Ha az érzékei izgatják és szorítják, hol
találja meg kielégítésüket? A házasságtöréstől és a kicsapongástól való
borzalom ép úgy visszatartja őt a nyilvános nőktől, mint a férjes nőktől
és mindig e kétféle állapot valamelyikéből erednek a fiatalság
kihágásai. Egy eladó lány lehet kaczér, de nem lesz szemérmetlen és nem
fogja magát nyakába vetni egy fiatal embernek, a ki esetleg elveszi, ha
jóravalónak tartja; különben is rendszerint van valakije, a ki vigyáz
rá. Emil sem lesz a maga részéről egészen magára hagyatva; mindkettőben
meglesz őr gyanánt legalább a félelem és a szégyenkezés, a melyek
elválaszthatatlanok az első vágyaktól; nem fognak egyszerre a végső
bizalmaskodásig eljutni és nem lesz meg rá az idejük, hogy fokonkint
jussanak odáig akadályok nélkül. Hogy máskép viselje magát, ahhoz már az
kell, hogy tanult légyen a pajtásaitól, hogy megtanulta légyen tőlük,
hogy gúnyolódjék a saját tartózkodásán, hogy őket utánozva szemtelenné
legyen. De kicsoda kevésbé utánzó természetű, mint Emil? Kicsoda
vezetteti magát kevésbbé a divatos kötekedő hang által, mint az, a kinek
nincsenek előitéletei és nem ad semmit a mások előitéleteire? Húsz évig
dolgoztam, hogy felfegyverezzem a gúnyolódók ellen; korábban kellene
felkelniök, hogy bolonddá tehessék, mert az ő szemében csak az ostobák
eszejárása nevetséges és semmi sem tesz érzéketlenebbé a gúnyolódás
iránt, mint ha az ember felette áll a közlekedésnek. Élczelődés helyett
neki érvek kellenek és a míg így áll a dolog, nem félek attól, hogy
fiatal bolondok elvonják tőlem; mellettem van a lelkiismeret és az
igazság. Ha az előitéletnek bele kell elegyednie, egy húsz éves
ragaszkodás is valami; sohasem fogják vele elhitetni, hogy én hiábavaló
oktatásokkal untattam és egy egyenes és okos szívben egy hű és igaz
barát szava túl tudja kiáltani húsz csábító kiabálását. Miután csak
arról van szó, hogy megmutassam neki, hogy ezek rászedik és mialatt úgy
tesznek, mintha ember számba vennék, a valóságban úgy bánnak vele, mint
egy gyermekkel, én mindig egyszerű, de komoly és világos leszek
okoskodásaimban, hogy érezze, hogy én bánok vele úgy, mint felnőtt
emberrel. Ezt fogom neki mondani: «Látod, hogy csak a te érdeked, a mely
az enyém is, mondatja velem szavaimat; másképen nem is tudnék szólani.
De miért akarnak ezek a fiatal emberek meggyőzni? Azért, mert el akarnak
csábítani; nem szeretnek téged, nem érdeklődnek irántad, nincs egyéb
indító okuk, mint hogy titokban boszantja őket, hogy különb vagy
náluknál, le akarnak téged alacsonyítani a saját kis méreteikre és csak
azért vetik szemedre, hogy tőlem vezetteted magad, mert ők maguk akarnak
vezetni. Elhiszed-e, hogy nyerni valód van ebben a választásban? Vajjon
az ő bölcsességük annyival fölötte áll az enyémnek és egynapos
barátságuk erősebb, mint az enyém? Hogy valami súlyt adhassanak
csúfolódásuknak, előbb a tekintélyüknek kellene, hogy súlyt adjanak és
miféle tapasztalatuk van arra, hogy nézeteiket a miéink fölé emeljék?
Nem tesznek egyebet, mint utánoznak más eszteleneket, mint a hogy azt
akarják, hogy most már őket utánozzák. Hogy túltehessék magukat apáik
állítólagos előitéletein, a pajtásaikénak vetik magukat alá. Nem látom
be, mit nyernek ezzel, de azt látom, hogy biztosan elvesztenek két nagy
előnyt: az apai szeretet előnyét, melynek tanácsai gyöngédek és őszinték
és a tapasztalat előnyét, a melynek révén az ember ítélni tud arról, a
mit ismer, mert az apák is voltak gyermekek, a gyermekek ellenben nem
voltak apák.
«De azt hiszed, őszinték legalább bolond elveikben? Szó sincs róla,
kedves Emilem, megcsalják magukat, hogy megcsaljanak téged; önmagukkal
sincsenek egyetértésben: a szivük folyton megczáfolja őket és gyakran a
szájuk is ellentmond nekik. Nem egy közülük nevetségessé tesz mindent, a
mi tisztességes, de kétségbe volna esve, ha a felesége is úgy
gondolkoznék, mint ő. A másik ezt a közömbösséget az erkölcsök dolgában
kiterjeszti még meg sem levő nejére is, vagy gyalázatossága betetőzéseül
már meglevő nejére is; menj azonban tovább, szólj előtte az anyjáról és
várd meg, akar-e házasságtörésből származó gyermek és feslett életű nő
gyermeke számba menni, a ki hamisan viseli egy család nevét, a ki
ellopja a természetes örökös apai örökségét s végül türelmesen
engedné-e, hogy törvénytelen gyermek módjára bánjanak vele? Kicsoda
kívánná közülük, hogy az ő lányára borítsák azt a becstelenséget, a
melylyel ő elhalmozza a más lányát? Nincs köztük egy sem, a ki ne törne
életedre, ha vele szemben akarnád gyakorlatilag érvényesíteni mindazokat
az elveket, melyeket beléd oltani igyekszik. Így leplezik le végül
következetlenségüket, úgy hogy megérezni, hogy egyikük sem hiszi azt, a
mit mond. Ime, itt vannak az érvek, kedves Emilem; mérlegeld az ő
érveiket és hasonlítsd össze. Ha én is, mint ők, gúnyt és csúfolódást
akarnék űzni, megláthatnád, hogy ők is talán ép úgy, vagy még jobban
nevetségessé válnának, mint én. De én nem félek a komoly vizsgálattól. A
gúnyolódók diadala rövid tartamú; az igazság megmarad és az ő esztelen
nevelésük elenyészik».
El sem birjátok képzelni, mily tanulékony lehet Emil húsz éves korában.
Mennyire különbözőképen gondolkodunk! A magam részéről fel sem tudom
fogni, hogy hallgathatott rám tíz éves korában, mert micsoda befolyásom
lehetett rá ebben a korban? Tizenöt évi gondoskodás kellett hozzá, hogy
ezt a befolyást elérjem. Akkor nem neveltem őt, hanem előkészítettem,
hogy neveltessék. Most már eléggé fel van nevelve arra, hogy tanulékony
legyen; fölismeri a barátság hangját és tud engedelmeskedni az észnek.
Meghagyom neki, az igaz, a függetlenség látszatát, de sohasem volt
jobban alávetve, mivel azért az, mert az is akar lenni. A míg nem tudtam
ura lenni akaratának, ura maradtam a személyének, nem távoztam el tőle
egy lépésre sem. Most néha magára hagyom, mert mindig irányítom. Ha
elhagyom, megölelem és bizodalmas hangon mondom neki: Emil, rábízlak
barátomra, átadlak az ő becsületes szívének, ő fog nekem felelni te
rólad.
Nem lehet egy pillanat alatt megbontani az egészséges vonzalmat, melyet
előzetesen nem zavart meg semmi és eltörölni olyan elveket, melyek
közvetlenül az ész első megismeréseiből erednek. Ha valami változás
történik benne távollétem alatt, sohasem lesz hosszantartó; sohasem
fogja tudni eléggé elrejteni magát előttem, hogy észre ne vegyem a
veszedelmet a baj előtt és hogy idején ott ne lehessek a gyógyítással.
Az ember nem aljasodik el egyszerre s nem tanul meg egyszerre színlelni
és ha van ember, a ki ebben a mesterségben ügyetlen, akkor Emil az,
kinek nem volt egész életében egyetlen alkalma sem arra, hogy éljen
vele.
Ezen és más hasonló gondoskodásokkal azt hiszem, oly jól biztosítottam
az idegen hatások és a közkeletű nézetek ellen, hogy szívesebben látnám
Páris legrosszabb társaságában, mint egyedül szobájában, vagy egy
parkban, átadva kora minden nyugtalanságának. Tehet az ember, a mit
akar, mindazon ellenségek közt, a kik megtámadhatnak egy fiatal embert,
a legveszedelmesebb és az egyedüli, a kit nem lehet eltávolítani, ő
maga; mindazáltal ez az ellenség csak a mi hibánkból válhatik
veszedelmessé, mert a mint már ezerszer mondtam, csupán a képzelődés
által ébrednek fel az érzékek. Ezek szükséglete tulajdonképen nem
fizikai szükséglet, nem igaz, hogy igazi szükséglet. Ha soha lasciv
tárgy nem érte volna szemünket, ha soha becstelen gondolat nem hatott
volna be szellemünkbe, az az állítólagos szükséglet talán sohasem
éreztette volna magát velünk és tiszták maradtunk volna, kísértések
nélkül, erőfeszítés nélkül és érdem nélkül. Nem tudni, milyen titkos
erjedéseket keltenek az ifjúság vérében bizonyos helyzetek és bizonyos
látványok, a nélkül, hogy maga is meg tudná fejteni ennek az első
nyugtalanságnak az okait, a melyet nem könnyű lecsitítani és a mely
csakhamar felébred újra. A magam részéről mennél többet gondolkodom
erről a fontos válságról és közeli vagy távoli okairól, annál jobban
meggyőződöm róla, hogy a sivatagban, könyvek nélkül, tanítások és nők
nélkül nevelt magános ember szűzen halna meg, bármily kort érne is el.
Itt azonban nem efféle vademberről van szó. Ha az ember a hozzá hasonlók
közt s a társadalom számára nevel fel egy embert, akkor lehetetlen, sőt
nem is való mindig ebben az üdvös tudatlanságban nevelni és a
bölcseségre nézve nincs rosszabb, mint félig tudósnak lenni. Azoknak a
tárgyaknak az emléke, melyek értek minket, az eszmék, a melyekre szert
tettünk, utánunk mennek a visszavonultságba, megnépesítik akaratunk
ellenére sokkal csábítóbb képekkel, mint a milyenek a tárgyak maguk és a
magányt ép oly végzetessé teszik arra nézve, a ki magával viszi oda
őket, mint a milyen hasznos arra nézve, a ki mindig egyedül marad benne.
Őrködjetek gondosan a fiatal emberen; minden egyébtől meg tudja óvni
magát ő maga, de a ti dolgotok, megóvni őt önmagától. Ne hagyjátok
egyedül se nappal, sem éjjel, legalább is az ő szobájában aludjatok; ne
feküdjék az ágyba, csak mikor elnyomja az álom és keljen fel azonnal, a
mint fölébred. Ne bízzatok az ösztönben, a mint nem korlátozzátok csak ő
rá magatokat; jó, a míg egyedül hat, de gyanús, a mint összeelegyedik az
emberi intézményekkel; nem kell elpusztítani, hanem szabályozni és ez
talán súlyosabb, mint megsemmisíteni. Nagyon veszedelmes volna, ha arra
tanítaná növendéketeket, hogy megcsalja érzékeit és alkalmakat találjon
ki kielégítésükre; ha egyszer megismerte ezt a veszedelmes pótlást, el
van veszve. Ettől fogva a teste és a lelke mindig enervált lesz; a sírig
fogja hordozni ennek a szokásnak szomorú következményeit, a
legvégzetesebb szokásét, melynek egy fiatal ember rabszolgájává lehet.
Kétségkívül annál jobb volna… Ha a forró temperamentum viharzása
legyőzhetetlenné válik, kedves Emilem, szánlak, de nem haboznék egy
pillanatig sem és nem tűrném, hogy a természet czélja kijátszassék. Ha
kell, hogy egy zsarnok leigázzon, akkor inkább adlak át annak, a kitől
meg tudlak szabadítani; bármi történik is, könyebben ragadlak el az
asszonyoktól, mint önmagadtól.
Húsz éves korig a test növekszik, szüksége van egész anyagára; ekkor az
önmegtartóztatás a természet rendje szerint való és nem véthet ellene az
ember szervezetének sérelme nélkül. A huszadik évtől fogva az
önmegtartóztatás erkölcsi kötelesség; fontos arra, hogy megtanuljunk
uralkodni önmagunkon, hogy urai maradhassunk étvágyainknak. De az
erkölcsi kötelességeknek megvannak a módosulásai, a kivételei, a
szabályai. Ha az emberi gyöngeség elkerülhetetlenné tesz egy
alternativát, a két baj közül válaszszuk a kisebbiket; minden
körülmények között jobb hibát elkövetni, mint bűnt elsajátítani.
Gondoljatok arra, hogy itt nem az én növendékemről beszélek, hanem a
tietekről. Szenvedélyei, melyeket erjedésbe hoztatok, leigáznak
benneteket; engedjetek hát neki nyiltan és a nélkül, hogy ellepleznétek
a győzelmét. Ha meg tudjátok neki mutatni igazi világításában, nem
annyira büszke lesz rá, mint inkább szégyelni fogja és ti megszerzitek a
jogot, hogy eltévelyedésében vezessétek, hogy legalább a meredélyeket
elkerültessétek vele. Fontos, hogy a növendék ne tegyen semmit a tanító
tudta és akarata nélkül, még rosszat sem és százszor többet ér, ha a
nevelő jóváhagy egy hibát és téved, mint hogy a növendéke téveszsze meg
és hogy a hiba úgy követtessék el, hogy ő ne tudjon róla. A ki azt
hiszi, be kell húnyni a szemét valami dolog fölött, csakhamar kénytelen
lesz behúnyni minden fölött; az első megtűrt visszaélés vezet a másikra
és ez a láncz csak minden rend felfordulásával és minden törvény
megvetésével ér véget.
Egy másik tévedés, mely ellen már küzdöttem, a melytől azonban a
kicsinyes szellemek sohasem fognak megszabadulni, hogy mindig a tanítói
tekintélyt affektálják és hogy tökéletes embereknek akarnak feltűnni
tanítványuk lelkében. Ez a módszer észszerűtlen. Hogy nem látják be,
hogy mialatt meg akarják szilárdítani tekintélyüket, tönkre teszik, hogy
ha az ember meghallgatást akar szerezni annak, a mit mond, azoknak a
helyébe kell képzelnie magát, a kikhez fordul és hogy embernek kell
lennie, ha az emberi szívhez akar szólni! Mindezek a tökéletes emberek
soha meg nem hatnak, sem meg nem győznek; mindig azt mondják róluk, hogy
könnyű leküzdeni olyan szenvedélyeket, melyeket az ember nem érez.
Mutassátok meg gyöngeségeiteket növendéketeknek, ha ki akarjátok
gyógyítani az ő gyöngeségeiből, hadd lássa bennetek ugyanazokat a belső
küzdelmeket, melyeket érez, hadd tanulja legyőzni magát a ti példátokon,
hogy aztán ne mondja, mint a többi: Ezek az aggastyánok boszankodnak,
hogy már nem fiatalok, s úgy akarnak bánni a fiatalokkal, mint
aggastyánokkal és mivel minden vágyuk kialudt már, bűnt csinálnak nekünk
a mi vágyainkból.
Montaigne mondja, hogy De Langey úrtól egy napon megkérdezte, hányszor
itta le magát a király szolgálatában németországi követségekor. Én egy
bizonyos fiatalember nevelőjétől szeretném megkérdezni, hányszor ment el
rosszhírű helyekre növendéke érdekében. Hányszor? Ez téves kérdés. Ha az
első alkalommal nem megy el a tobzódónak a kedve örökre attól, hogy újra
bemenjen oda, ha nem hoz onnan magával megbánást és szégyent, ha nem ont
keble könnypatakokat, hagyd el azonnal; csak szörnyeteg ő vagy pedig
ostoba vagy te, sohasem leszesz a számára semmire se jó. De hagyjuk
ezeket a szélső segédeszközöket, melyek ép oly siralmasak, mint
veszedelmesek és a melyek nincsenek semmi kapcsolatban nevelésünkkel.