hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal
emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így
kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent
semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az
ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény
vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret
verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a
leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket
mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni,
hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző szellemű,
kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak
megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az,
a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó,
hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd
ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek
megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az
ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek
tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem
juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett
beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a
tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat
mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak
akkor, mikor biztos a hatásukról.
Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek
szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is
a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre;
ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a
meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.
Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel
és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes
örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető
tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s
azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják;
testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a
képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat
dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem
hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati
intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem
a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez
nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól
a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit eltávolítani a veszedelmes
tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a
módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától,
akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.
Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk;
szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk;
azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik
velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol
mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van
szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a
figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti,
olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja
magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a
föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha
megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk.
Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes,
türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a
testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja
veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból
születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet,
hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve
tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes
nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket.
Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző
hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző
képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes
rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek,
sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak
madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák
csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak
hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta
emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy
a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire
különböző, mint a kedvteléseik.
El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt
lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg
így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind
hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek
változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az
egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a
vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a
vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy
veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla
beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.
Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember
sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az
időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő
napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék
ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is
leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának.
Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért
elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig
gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a
fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő
szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az
ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és
sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája.
Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni
és tettre indítani.
Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és
az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a
meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a
jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál
sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az
istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az
egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a
föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák,
fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és
tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes
lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az
élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek
voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki
se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és
az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a
biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden
hiábavaló szigora által.
A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a
népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy
korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben
álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt
diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt,
engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;[116]
mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság
kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek
engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől
való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével
vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer mindig kész
karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez
talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a
változás nem fog hasznukra válni.
Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az
ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem
volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit
legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem
mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak,
megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot,
várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember
s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és
Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét
kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e
többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a
szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius,
mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat,
békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és
szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék.
Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb
dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek
ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog
megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna
rajta.
Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és
társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga
praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek,
fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa,
reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok
szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen
gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a
szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a napon
tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a
jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták
sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg
akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit,
hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki
szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a
holttestet. Micsoda rhetorika!
Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy
mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy
hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.
Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az
okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok
az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg
érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra
indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt
bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha
ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben
gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig
a képzelődésük ér.
Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről
szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú
beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom
világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg
fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a
legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám,
úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt,
melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil
közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az
erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő
fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba
belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor
szólanék hozzá és ő meg fog hallgatni, én ellágyulok és ő megindul.
Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká
fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom
megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek
dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és
szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit
mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy
mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja
látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok
neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett,
hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről
beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál
jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség,
a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes
táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s
ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem,
a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet,
húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg
napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így
lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.
Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel
kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem
tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén
győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy
elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások
naivitását.
A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam
részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy
nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan
fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy
kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben
nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, mint a francziában.
Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában,
mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és
elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken
megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra
megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig
tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen
tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert
minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat
megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket.
Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies
lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly
tiszta szív kell, mint az övé.
Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn
áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi
fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja
a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is
és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a
dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő
előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a
korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a
megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes
igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását
azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre
hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve
annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az
aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé
teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi
és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha
lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások
legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is
minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat,
melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember előtt
és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki
tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le
előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az
észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez
vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha –
mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az
egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az
ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és
drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét
tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket
fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak
akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.
Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk
legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki.
Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember
önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem
lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a
legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is
látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy
kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól
fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem
könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely
kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének
vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket
és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar.
_Volenti nihil difficile._ Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az
életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a
kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.
Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a
fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára
nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba
öltöztetni az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá
komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig
vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek
vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek,
attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek
neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon
beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne
kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon
lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy
beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a
mennyire kedvetek van.
Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az
érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik
rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az
aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket
a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb
ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha
beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye
őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek,
biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak
az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet
legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt
akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt
fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a
feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.
Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet
egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak
akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá
teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a
szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a
zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a
szabályozására alkalmas eszközöket.
Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom
tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén
alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az
embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket.
Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly
benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a
külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már
belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és
igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra
vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják
magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások
szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk
nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.
Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy
van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A
ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog
igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és
önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja
és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi,
következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok
nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit,
kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint
a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a
különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az
enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz
éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt
szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora
óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az
okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó
magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre
nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint
a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.
A fiatal franczia kisasszonyokat mind klastromokban nevelik férjhez
menetelükig. S észrevenni-e, hogy bajjal jár rájuk nézve, elsajátítani
azt a modort, a mely rájuk nézve annyira új? És vádolja-e valaki a
párisi nőket azzal, hogy félszeg, zavarodott a modoruk és hogy nem
tudják a világi szokásokat, mert nem vétették fel ezeket velük
gyermekkoruktól fogva? Ez az előitélet maguktól a nagyvilági emberektől
ered, a kik nem ismerve semmi fontosabbat, mint ezt a kis tudományukat,
tévesen azt képzelik, hogy nem lehet elég korán hozzáfogni
elsajátításához.