állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés
előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben
semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről
csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni
merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését
és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben
keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha
egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és
mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi
végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a
földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival
ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel
ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb
íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen
helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén
alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik,
csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki
nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha
ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a
földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak,
jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a
hitszegőt tisztelik.
Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan
van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a
halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára
cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog
megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt
kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis
csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek
zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas
szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy
kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle
tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép
úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen
vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.
Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek
meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek
alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok
filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd
szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam
s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.
Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat
természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és
mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a
természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak
gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti
szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes
eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik,
belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a
viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre
törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.
Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk
tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink,
mint fogalmaink.[104] Bármi is a létünk oka, gondoskodott
fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott
belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek
az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a
haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet
kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra
van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó
érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget
tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket,
széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való
viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret
ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem
született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele,
lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.
Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk
következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét,
függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem
volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által
elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem
létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy
létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan
a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz
magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte
összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge
szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni
ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek
kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk
egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket
önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza,
ha nem vezetett félre.
Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang;
biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad
lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert
Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és
cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi
az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről
tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész
segítségével.
Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai
apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl
vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával
töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi
vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni
kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis
oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén
szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk,
szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az
előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei,
elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és
nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer
föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon
félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután
oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a
mennyibe került számüzni.
Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet
magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné
első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt
és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam
magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az
erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh,
ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést,
mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha
meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett
életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel
töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is
ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg
természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna.
De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki
olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés
kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen
neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke
elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre
kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk
szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi _én_ korlátai közé;
a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át
merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk
és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem
szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk.
Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt
és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer
megfogták, nem eresztik el.
Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös
érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott
kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában
hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig
ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be
szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem
erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba
magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani;
milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De
ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak
hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos
alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a
bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt
bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az,
hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz
pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát
teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és
ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való
kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus
körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség,
akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.
Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg
az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és
megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a
bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely
fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége,
melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra
érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám
hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és
eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem
jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és
szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet
megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a
rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság
édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a
melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak,
béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől
ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó
cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való
magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha
igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki
mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem
szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál
gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd
mindent el kell hagyni.
Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a
testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e
Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény
hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme
szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és
követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni
nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék
boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az
önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az
erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó
testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test
fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára
vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a
melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó
felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan
boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és
megmarad eredeti akarata mellett.
Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán
vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk
önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva?
Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket
művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen?
Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog
lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy
kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy
nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük,
hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek
a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik
ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek
gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh,
mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az
életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a
mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan
tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat,
melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem
azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint
leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink
gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel,
mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől,
mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk
ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és
aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a
megillető értékét.
Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a
boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és
megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi,
megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak.
Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen
megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely
okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom
már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát
látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor
megszabadulva a test bilincseitől, _én_ leszek ellenmondás nélkül,
csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek;
addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe
veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi
jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.
Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az
állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben.
Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam
hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy
imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele
és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm
jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék
tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat
műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a
bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet,
azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő
kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem
kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit
megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót,
az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam
választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert
akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna,
mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő
végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint
elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más
valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat
akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned
vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te
akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel,
belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb
boldogságban, mely ennek a jutalma.
Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle
kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy
vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve
veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat
csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak tartok,
talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És
hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet,
önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani.
Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is
magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék
bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.
A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha
az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az
istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg
ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert
nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az
ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy
tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit
mondott.
Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal
újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud,
mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy
a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron
össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott
ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban
inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit
elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol
ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp
oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy
vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha
az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra
felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását
szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem
magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én
utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis
oktasson csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem
annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a
Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom
óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket
sem elfogadni, sem elvetni.
Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek,
a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem
az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy
felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem
mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára
válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a
melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és
homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok
hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el
önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor
haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a
melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.[105]
Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én
nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha
nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden
állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam
részéről csak jóhiszeműséget igérek.
Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös
dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a
szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint
szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések
szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek,
milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát
vonhatok le egy positiv tanításból, a melyet nélküle is le nem vonhatnék
képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet
Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a
természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új
Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az
Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a
természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg
Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit
mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább
szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki.
A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy
összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem
lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt
körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé,
türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a
békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó
mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek
bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.
Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az
embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul
fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket
meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a
kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták
magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint
szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt
hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem
lett volna más vallás a földön, csak egy.