oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa
kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait
magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív
istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond
hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon érdekli a
pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a
mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah,
barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a
földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez
minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a
külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek
kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell
kinyilatkoztatás.
Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a
veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja
emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat
fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt
magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső
kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett.
Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve
be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti
belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között;
saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat
mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem
értettek volna meg úgy, mint én.
Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös
kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy
tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak
minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó
felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel
vádolják egymást; és azt kérdeztem: _melyik hát az igazi?_ Mindegyik azt
felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim
gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. _És honnan
tudod, hogy a te felekezeted az igazi?_ Mert Isten mondotta.[106] És ki
mondta, hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A
lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem
arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát
nem hallgatok rájuk.
Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet
nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki
eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a
másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani
méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit,
mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje
mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni
igazságosságát.
Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet
ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az
embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy
megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás;
ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők
kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára,
európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a
világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ
bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem
illetett meg az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok
legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.
Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés
jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a
lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta
tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt
az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az
eszemet.
Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség
szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra
szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak,
rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak
az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való,
mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem
én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond,
nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az
emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az
eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a
természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság
felismerésére.
Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek
nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását.
Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az
emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg,
hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a
mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam
volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem
volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy
kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által.
És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket?
Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják.
Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt közlik
velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten
között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh,
ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától,
talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!
Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily
mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba,
hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat,
a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek
napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam
idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van
szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a
kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a
fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk
részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem
titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el,
nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy
megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem,
mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott
tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e
előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják
válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a
miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az
övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb
ellenvetéseket, melyeket tettek.
Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá
kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az
eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen
ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni
kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi
ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell,
mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy
megmondhassuk, mely fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek
szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell
kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége
kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre
méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi
és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a
megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani,
miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket,
melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha
játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a
meggyőzésükre való igazi eszközöket.
Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy
embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e
azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a
közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e
a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú
homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi
emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi
volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat,
melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a
csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az
volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A
természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely
igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és
a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a
sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.
Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek
akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a
napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép
rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy
emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne ismerné fel
ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem
engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a
sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők
egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy
mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell
hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek
arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra
szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek
csodát.
Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra
vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn
csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a
csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre,
mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg
merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen
rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly
jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután
megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a
csodát a tanítás segítségével,[107] attól féltükben, hogy a démon művét
Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz?
Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség
szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros
eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem
istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek
megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük
fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha
csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a
rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló,
részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a
csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig
kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az
ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű
istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt;
mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti
Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy
egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét,
az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja
teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a
kit az elmém mutatott nekem.
A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak,
közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a
természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket
azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a
kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon
tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a
számára, megértesse vele, hogy elhigyje őket. A hit megszilárdul és
megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a
legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az
istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy
bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene,
nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt
mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak
alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem
megvilágosítja.
Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni,
hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást
prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert
és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos
keserűségével.
_Az ihletett._
Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban
Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.
_A bölcselkedő._
És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És
kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít,
vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?
_Az ihletett._
Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be
fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.
_A bölcselkedő._
Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy
tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid,
a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által
szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem?
_Az ihletett._
Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál
az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!
_A bölcselkedő._
Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja
küldetésének bizonyítékául!
_Az ihletett._
Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?
_A bölcselkedő._
Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.
_Az ihletett._
Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.
_A bölcselkedő._
Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.
_Az ihletett._
Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem.
Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.
_A bölcselkedő._
Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem
megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te
melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell
győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy
okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által
megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem?
Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást tudsz bármikor is
felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell
döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint
hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.
_Az ihletett._
Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók;
természetfölötti alkatuak.
_A bölcselkedő._
Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.
_Az ihletett._
A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle
csodajelek.
_A bölcselkedő._
Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.
_Az ihletett._
Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…
_A bölcselkedő._
A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?
_Az ihletett._
Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.
_A bölcselkedő._
Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy
képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom,
lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség
tanúbizonysága nem az.
_Az ihletett._
Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád.
_A bölcselkedő._
Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a
kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.
_Az ihletett._
Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a
prófécziákról?
_A bölcselkedő._
Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy
nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem
volna rám nézve bizonyító ereje.
_Az ihletett._
Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító
erejük?
_A bölcselkedő._
Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség,
melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem
légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy
bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül
is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak
határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár
a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai
tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít
semmit a mellett, a ki jövendölte.
Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti
bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és
alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól.
Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle
befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak és
nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem
még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.
Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző
vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen
egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő
megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is
szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;[108] össze kell vetni az
ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki
a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy
vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember,
a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az
ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már
tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy
megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb
meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik
nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon
bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei
között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell
szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell
átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni
válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt
legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket
találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha sincs igaza
és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a
megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem
csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a
véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a
katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk
éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem
ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen
hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy
vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el
kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog.
Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a
melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell
venni, hogy itélhessünk róla.
Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a
miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi
az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé
teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt
visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű
emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák
az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga
istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek
istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint
a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a
magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.
Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást
tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és
elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal,
hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha
nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az
érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb
és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és
legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a
harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden
előitélet; következetlensége szembeszökő.
A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva,
melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A
zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert,
sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még
maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon
egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni,
melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet.
Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy
egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha
Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen
szükség?
Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be
legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a
könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata
ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda
mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak
mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld
háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e
minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy
ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére,
mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit
önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.
Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek
vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a
tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk
közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga
van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen
túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.