gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az
erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna
semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért
tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy
fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet
nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A
halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki
akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok
csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek
mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő
ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és
nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá
teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők
azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a
sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk
magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie
sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen
életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez,
tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és
sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és
meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen,
olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket
követtünk el rajta.
Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy.
Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s
mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet
és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg
magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely
szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga
szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset
elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el
gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és
minden jól van.
A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság
elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom
szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni
önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét
a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e
hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem
lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek
minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.[100] A
souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal
souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana
magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, _jóság_
a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve
_igazságosság_.
Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt
hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja
nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és
érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet
kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat:
_légy igazságos és boldog lészsz_. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok
mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva.
Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás
csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen,
sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!
Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a
lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes
életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel
együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: _az erény_ semmi, mikor
épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz
halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem
neked.
A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy
Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre
megfizetni az erényükért.
Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a
díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán
koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,[101] hanem
miután a pályát befutották.
Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés
igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról,
mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e
miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes
összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám
magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a
maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem
kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül.
Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát
ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor
mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi
nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel
tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért
vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását?
Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által
erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő
visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri
mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására
használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig
él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.
De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél
fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan,
mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy
állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok
felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend
fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson?
Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el
részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a
gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan
halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi
észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?
Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van,
a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan
fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az _én_ azonossága
csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény
legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom
után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha
nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és
nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók
boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti
fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a
keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak,
megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor
megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel,
élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek
ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden
erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a
mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret
szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a
mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás
lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a
sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom,
vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok
pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre
az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem
mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy
kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban
mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak
alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem
éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg
rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az
életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem
annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a
mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak
azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és
Isten önmagában állhatatos marad.[102]
Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy
megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje
őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy
haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a
gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen
hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság
megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és
a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat,
melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a
megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől,
kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló
szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség
van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a
világon a gonoszok szivében.
A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen
vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda
elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük
semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva
érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót
akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt
vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat
ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid,
imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge
okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a
lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy
napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon
a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek
hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró
rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy
felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.
Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban
tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy
fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és
korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam
magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal
kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben
az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok
lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt
elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem,
a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és
fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem,
hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny
substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani,
hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni
lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem
ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli
absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által
akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az
akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok,
mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan
substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő
teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem
tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén;
annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő
alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s
rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém
az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli
szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz
addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap
minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni,
létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és
a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható
ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.
Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb
értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem
præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv,
egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak
egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes
idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az
isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma.
Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága
a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert
a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden
részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez
jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig
az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a
gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban
megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek,
a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér
mindenkitől arról, a mit adott neki.
Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs
semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések,
elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket,
hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem
állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem,
bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az
Isten ilyen.
Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál
kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom
fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények
lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel,
mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy
megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez
gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.
Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a
mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint,
levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt,
hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem
magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy
betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt
elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a
szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket
a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak
meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit
jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták
legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás
szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden
gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja
nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó,
akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését
követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek
mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik,
a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a
test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond
egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran
megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a
lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője,
az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;[103] a ki ezt követi, az a
természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont
fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd
meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.
Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla
magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie
szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az
az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik
természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges
szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember
természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül,
hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra
lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra
van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan
elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna
nekünk lelki furdalásokat.
Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden
személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány
van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit
kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután
megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki
iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben
gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha
megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott
ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal
szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon
nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs
semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat
elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy
lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van
magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja
testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a
szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas
szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket,
a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig,
hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges
szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a
szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem
él többé, máris meg van halva.
De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű
lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi
igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben
hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan
védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és
igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal
a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az
elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények
megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a
kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot,
mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha
én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve,
hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az
ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban
ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy
áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna?
Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért,
mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások
boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza.
Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s
szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen
elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával.
A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét
és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.
Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a
rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem
hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek
róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt
szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni,
mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk,
annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és
menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan
szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja;
a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a
gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső,
nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában
hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem
azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.
Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden
történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és
jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a
fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről,
mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat
a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket
nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a
legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni
való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent
tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi
ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor
ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates
önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a
rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az
istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját
apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb
emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az
isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha
az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.
Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született
törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját
cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az
elvnek adom én a lelkiismeret nevet.