forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság
fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek
miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból.
Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről
beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik,
mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: _egyetemes erő, szükséges
mozgás_, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem
egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje;
nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem
mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag
szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű
mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás
szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell
alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot
alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön.
Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes
vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az
anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai
mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag
minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha
semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még
akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos
irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani
annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit;
meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni,
a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál
több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék
valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni
semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok
küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb
előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa
érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog
magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek
megértenek.
Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint
mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés,
összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény
tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok
mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely
világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a
madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet
elragad a szél.
Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert
hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a
részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat,
észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért
mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely
által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak.
Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem
győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet
rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való
mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva;
csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a
kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely
czélt lehetetlen észrevennem.
Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle
meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket:
mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan
szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet?
És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a
lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek
fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és
véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem
tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen
érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált
testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat
öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül,
kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek
elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri
tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért
szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek
kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik,
a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a
koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem,
hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész
Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a
hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a
dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy
valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok,
fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a
véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek
mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a
kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre
az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit
összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra
birni.[98]
Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy
akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek
alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a
világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a
részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése
elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is
örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a
természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek,
teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend
megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi
sem zavarhassa.
Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos
tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a
mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és
eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak
ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem
elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó
anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik
tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden
részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat
abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes
kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az
ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel
egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a
passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a
vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem
gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.
Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat
kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez
a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő
van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez
nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni
fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek
nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára
és fölötte állnak elmémnek.
Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom.
Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár
nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet
nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben
elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a
megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és
tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja
a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez
a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én
foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de
ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom;
egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet
gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom,
hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá
van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek,
ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben;
érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom
szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a
substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre
többé semmit.
Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről
okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának
érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak
remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem
teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az
Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.
Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom
létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az
általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni.
Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert
akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által
több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy
tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle,
mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson
rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok
az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a
világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik
tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy
úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének
érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden
az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára
tud vonatkoztatni?
Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak
megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel
leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel
s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a
melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a
mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot.
Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és
kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni
tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely
kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz
hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk
hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed
tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és
még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja
önmagad ellen.
A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én,
egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki
nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok
elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok
semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a
helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember
legyek.
Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert
ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény
érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira
kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a
tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele
juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik
fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony
Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein.
Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet
diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy
tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?
De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a
fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem,
a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem?
A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi
nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang
uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok,
egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid?
Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett
hatalmadból? Látom a bajt e földön.
Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és
ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről
való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból?
Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne
felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok
tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az
intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs
gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza,
alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek
szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta
neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik
bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem
akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót,
szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok,
passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az
a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.
Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a
lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és
nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek,
hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis
veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az
ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak
egy substantiát fogok elismerni.
Észre fogod venni, hogy a _substantia_ szó alatt általában a valami
eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden
részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok
mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy
lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük,
melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia,
a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam
részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak
kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud
gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek
és a sziklák gondolkodnak.[99] hiába akarna zavarba ejteni szubtilis
érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a
ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.
Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem
érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek
megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom
meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi.
Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden
testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem,
folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben
a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy
rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a
melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos
tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra
érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.
Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és
természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása
hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely
nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem
mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi
igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem
mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek,
vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az
a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.
Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el
akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól
hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a
többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem
szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem
vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem
magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek
egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam,
hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha
átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint
cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak
akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a
lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik
ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy
lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.
Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem
ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely
meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok,
a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak
egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy
értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni
fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik;
úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg,
akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az
akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét?
Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van.
Ezen túl nem értek meg többé semmit.
Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem
vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban
áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek
vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből,
hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki
legyek, mint a ki vagyok?
Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen
túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a
szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem
származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli
eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba.
Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és
nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a
cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális
substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből
könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam
őket.
Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit
szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és
nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz,
mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg
benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő
szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül,
hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által.
Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót.
Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól
felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta
erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem
zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá
a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül,
hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az
akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza
meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő
képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az
erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény
jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez
önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a
szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a
lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni
hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a
jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan!
Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai
közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom
szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és
boldog lehessek, mint te!