öregkoráig eljutott a nélkül, hogy hinne Istenben, ezért nem lesz
megfosztva az örök életben való részvételtől, ha vaksága nem volt
szándékos. És én azt mondom, hogy nem mindig szándékos. Azt meg fogjátok
engedni az őrültekre vonatkozólag, a kiket betegség foszt meg szellemi
képességeiktől, de nem emberi mivoltuktól s következőleg a teremtőjük
jótéteményeire való jogaiktól sem. Miért ne engedjük meg tehát azokra
nézve is, a kik elkülönítve minden társadalomtól, gyermekkoruktól fogva,
tökéletesen vad életet éltek, megfosztva azoktól az ismeretektől,
melyeket csak az emberekkel való érintkezésben szerezhetni meg?[92] Mert
nyilvánvalóan lehetetlenség, hogy az ilyen vadember valaha is
fölemelhesse elméjét az igazi Isten ismeretéig. Az ész azt mondja
nekünk, hogy az ember csak az akaratával elkövetett hibákért büntethető
és hogy a leküzdhetetlen tudatlanság nem tudható be neki bűnül. Ebből az
következik, hogy az örök igazság szine előtt minden ember, a ki hinne,
ha megvolnának az arravaló ismeretei, hivőnek tekintetik és hogy csak
azok a hitetlenek büntettetnek meg, a kiknek szíve elzárkózik az igazság
elől.
Óvakodjunk azoknak hirdetni az igazságot, a kik nem birják megérteni,
mert ez annyi, mint a tévedést tenni helyébe. Jobb volna semilyen
fogalommal sem bírni az Istenség eszméjéről, mintsem hogy alacsony,
fantasztikus, igazságtalan, hozzá méltatlan fogalmaink legyenek róla:
kisebb baj nem ismerni, mint elferdíteni. Jobb szeretném, mondja a jó
Plutarchos.[93] ha azt hinnék, hogy nincs Plutarchos a világon, mintha
azt mondanák: Plutarchos igazságtalan, irígy, féltékeny és olyannyira
zsarnok, hogy többet követel, mint a mennyinek elvégzésére való hatalmat
enged.
Az Istenségről való eltorzított képeknek, melyeket a gyermek szívébe
belevésnek, az a nagy baja, hogy ezek egész életükre ott maradnak és
hogy emberekké válva sem tudnak más Istent felfogni, mint a gyermekekét.
Láttam Svájczban egy jó és jámbor családanyát, a ki annyira meg volt
győződve erről az elvről, hogy nem akarta fiát első életkorában vallásra
taníttatni, attól félve, hogy majd beéri ezzel a nagyjában való
tanítással s el fogja hanyagolni a jobb okulást értelmes korában. Ez a
gyermek nem hallott soha Istenről beszélni máskép, mint alázatossággal
és tisztelettel és ha ő maga akart szólni róla, elhallgattatták, mintha
valami rá nézve túlságosan fenséges és túlságosan nagy tárgyról szólna.
Ez a tartózkodás felingerelte a kiváncsiságát és önszeretete vágyott
arra a pillanatra, a mikor megismerheti ezt a misztériumot, melyet oly
gondosan elrejtettek előle. Mennél kevesebbet beszéltek neki Istenről,
annál kevésbbé tűrték, hogy ő maga beszéljen róla és ő annál többet
foglalkozott vele; ez a gyermek mindenütt látta Istent. Én erre az
eljárásmódra vonatkozólag, ha óvatosság nélkül alkalmazzák, csak attól
félek, hogy túlságosan felgyújtja a fiatal ember képzeletét és
elcsavarhatja a fejét és végül fanatikus lehet belőle hivő helyett.
Emilre nézve azonban ne féljünk semmi ilyestől, mert ő állhatatosan
eltéríti figyelmét mindattól, a mi felülhaladja felfogását, a legmélyebb
közönynyel hallgatja az olyan dolgokat, melyeket nem ért. Annyi dolog
van, a melyre azt szokta mondani: ez nem tartozik én rám, hogy egygyel
több nem hozza zavarba és a mikor elkezd nyugtalankodni ezek miatt a
nagy kérdések miatt, nem azért nyugtalankodik, mert beszélni hallott
róluk, hanem akkor, a mikor értelmének fejlődése erre a térre viszi
kutatásait.
Láttuk, mely úton közeledik a kiművelt emberi szellem ezekhez a
misztériumokhoz és szivesen megengedem, hogy természetesen, magának a
társadalomnak kebelében csak előrehaladottabb korban jut az ember erre
az útra. De valamint, hogy ugyanabban a társadalomban vannak
elkerülhetetlen okok, melyek a szenvedélyek fejlődését siettetik, ha nem
siettetjük ugyanígy az értelem haladását, a mely ezeknek a
szenvedélyeknek szabályozására szolgál, akkor valósággal eltérünk a
természet rendjétől és megbomlik az egyensúly. Ha az embernek nincs
módjában mérsékelni egy túlságosan gyors haladást, ugyanoly gyorsasággal
kell vezetnie azokat, a kiknek ebben együtt kell haladni, oly módon,
hogy a rend ne bomoljék fel, hogy a minek együttesen kell haladni, ne
legyen elválasztva és az ember, mint teljes egész élete minden
pillanatában, ne legyen az egyik képessége által ezen a ponton, a másik
által a másikon.
Mily nehézséget látok itt feltámadni! Annál nagyobb nehézséget, mert nem
annyira a dolgokban rejlik, mint inkább azoknak a kishitűségében, a kik
nem merik megoldani. Kezdjük azon, hogy legalább szembe merjünk vele
nézni. A gyermeknek atyja vallásában kell nevelkednie: mindig nagyon jól
bebizonyítják neki, hogy ez a vallás, akármelyik is, az egyedüli igaz
vallás, hogy a többi mind merő bolondság és képtelenség. Azon a ponton
az érvek ereje kizárólag attól az országtól függ, a melyben kimondják
őket. Az a török, a ki oly nevetségesnek találja a kereszténységet
Konstantinápolyban, nézze meg, milyennek látják a mohammedanizmust
Párisban! Különösen a vallás dolgában diadalmaskodik az előitélet. De
mi, a kik arra igyekszünk, hogy lerázzuk az igáját minden dologban, a
kik nem akarunk semmit adni a tekintélyre, mi, a kik nem akarjuk
Emilünket semmire tanítani, a mit bárhol is meg ne tudna tanulni magától
is, milyen vallásban neveljük? Milyen felekezetbe sorozzuk a természetes
embert? A felelet – azt hiszem – nagyon egyszerű: nem sorozzuk egyikhez
sem, hanem abba a helyzetbe juttatjuk, hogy maga válaszsza ki azt, a
melyhez eszének legjobb használata vezeti.
_Incedo per ignes_
_Suppositos cineri doloso._
Egyre megy! A buzgalom és a jóhiszeműség pótolták nálam idáig az
előrelátást. Remélem, hogy ezek a biztosítékok nem fognak elhagyni,
mikor szükségem van rájuk. Olvasóim, ne féljetek tőlem, hogy az igazság
barátjához méltatlan óvatosságokkal fogok élni; sohasem fogom
elfelejteni a jelszavamat; de nagyon is meg van nekem engedve, hogy
bizalmatlankodjam itéleteimben. A helyett, hogy elmondjam nektek, a mit
magam gondolok, elmondom, a mit gondolt egy olyan ember, a ki többet
ért, mint én. Szavatosságot vállalok azoknak a tényeknek az igazságáról,
a melyek el fognak soroltatni; csakugyan abból az iratból jutottak e
könyv szerzőjéhez, a melyet alább lemásolok; a ti dolgotok meglátni,
lehet-e belőle hasznos tanulságokat levonni arra a tárgyra vonatkozólag,
a melyről szó van. Nem állítom nektek szabályul másvalakinek a
véleményét, vagy a magamét; megvizsgálás végett tárom elétek.
«Harmincz évvel ezelőtt egy olaszországi városban egy számkiűzött
fiatalember a végső nyomorba jutott. Kálvinistának született, de
könnyelműsége miatt szökevénynyé válva, idegen országban, segélyforrás
nélkül megváltoztatta vallását, hogy kenyere legyen. Ebben a városban
volt egy menedékhely izraeliták számára s ebbe bejutott. Azzal, hogy
megtanították az ellentétes tételekre, olyan kétségeket oltottak bele,
melyek nem voltak meg benne és megtanították a rosszra, melyet nem
ismert: új dogmákat hallott meg, újabb erkölcsöket látott; látta őket és
kis híján áldozatukul esett. Menekülni akart és bezárták; panaszkodott
és megbüntették panaszai miatt; ki lévén szolgáltatva zsarnokainak, úgy
bántak vele, mint a bűnössel, azért, mert nem akart engedni a bűnnek.
Azok, a kik tudják, az erőszak és igazságtalanság első megpróbáltatása
hogy fel tud ingerelni egy tapasztalatlan szívet, képzeljék el az ő
lelki állapotát. A düh könnyei folytak szemeiből, a felháborodás
fojtogatta, könyörgött az éghez és az emberekhez, elpanaszolta baját
mindenkinek és nem hallgatta meg senki. Csak hitvány cselédeket látott,
a kik alája voltak rendelve annak a gonosznak, a ki kínozta őt vagy
pedig bűntársakat ugyanabban a bűnben, a kik gúnyolódtak ellenállásán és
arra biztatták, hogy utánozza őket. Elveszett volna, ha nincs egy
becsületes papi ember, a ki valami ügyben odajött a menedékhelyre és a
kitől titokban tanácsot kért. Az a pap szegény volt és szüksége volt
mindenkire, de az elnyomottnak még nagyobb szüksége volt ő rá; tehát
habozás nélkül segítette menekülésében, megkoczkáztatva, hogy egy
veszedelmes ellenséget szerez magának.
«Megmenekülve a bűntől, hogy a nyomorúságba jusson, a fiatal ember
sikertelenül küzdött sorsa ellen; egy pillanatban már azt hitte, alája
merül. Az első fénysugárra megfeledkezett bajairól és pártfogójáról.
Hálátlanságáért hamar megbűnhődött; minden reménye elszállt; hiába
segítette ifjúsága, regényes eszméi megrontottak mindent. Nem lévén sem
elég tehetsége, sem elég ügyessége, hogy könnyen törjön utat magának,
nem tudva sem mérsékelni magát, sem gonosz lenni, annyiféle dologba
kapott bele, hogy nem tudott semmire jutni. Visszaesve előbbi
kétségbeesett helyzetébe, kenyér nélkül, hajlék nélkül, az éhhalál
küszöbén megemlékezett jóltevőjéről.
«Visszatért hozzá, megtalálta, szíves fogadtatásra talált: láttára a
papnak eszébe jutott egy jótett, melyet ő cselekedett; az ilyen emlék
mindig megörvendezteti a lelket. Ez az ember természeténél fogva
emberséges, részvétre hajló volt, a mások szenvedéseit a magáéinak
érezte és a jóllét nem keményítette meg a szívét; végül a bölcseség
tanulmányai és a felvilágosult erény megszilárdították jó természetét.
Magához fogadta a fiatal embert, szállást keresett számára, beajánlotta,
megosztotta vele, a mire szüksége volt, holott alig volt elegendő
kettejük számára. Többet is tett s tanította, vigasztalta, megtanította
a balsors türelmes elviselésének nehéz mesterségére. Előitélet emberei,
egy paptól s Olaszországban reméltétek volna-e mindezt?
«Ez a becsületes papi ember szegény savoyai vikárius volt, a kit egy
fiatalkori kalandja rossz viszonyba juttatott érsekével és a ki bejárta
a hegyeket, hogy megkeresse azokat a segélyforrásokat, a melyeknek
hazájában hijával volt. Nem volt sem szellemtelen, sem tanulatlan,
érdekes külsejével pártfogókra talált, a kik bejuttatták egy
miniszterhez, fiának nevelőjéül. Többre becsülte a szegénységet a függő
helyzetnél és nem értett hozzá, hogy kell magát a nagyurak közt viselni.
Nem sokáig maradt a miniszternél és mivel okosan élt és megszerettette
magát mindenkivel, azzal biztatta magát, hogy visszajut érseke kegyeibe
és kap valami kis plébániát a hegyek közt, hogy ott töltse hátralevő
napjait. Ez volt becsvágyának végső czélja.
«Természetes hajlama érdeklődést keltett benne a fiatal szökevény iránt
és rávitte, hogy gondosan tanulmányozza. Látta, hogy a balsors már
kikezdte a szivét, hogy a gyalázat és a megvetés elernyesztették
bátorságát és hogy büszkesége keserű haraggá válva az emberek
igazságtalanságában és keményszívűségében csak természetük bűnösségét és
az erény agyrém voltát mutatta neki. Látta, hogy a vallás csak az érdek
álarczául szolgál, a szent istentisztelet pedig a képmutatás menedékeül;
látta a hiábavaló viták szubtilitásaiban, hogy a paradicsom és a pokol
szójátékok díjává van kitűzve; látta az Istenség fenséges és egyszerű
eszméjét eltorzítva az emberek fantasztikus képzelődéseitől és azt
találva, hogy a ki hinni akar Istenben, annak le kell mondani az
itéletről, melyet tőle nyert, egyforma megvetés tárgyává tette
nevetséges álmodozásainkat és a tárgyat, a melyhez fűzzük őket. Nem
tudva semmit arról, a mi van, nem képzelve semmit a dolgok nemzéséről,
belemerült a tompa tudatlanságba, mély megvetéssel azok iránt, a kik azt
hitték, többet tudnak, mint ő.
«A minden vallásról való megfeledkezés az ember kötelességeiről való
megfeledkezésre vezet. Ez a fejlődés több mint felényire végbement már a
szökevény szivében. Mindazáltal nem volt születésénél fogva rossz
gyermek, csak hogy a hitetlenség, a nyomorúság lassankint elfojtotta a
természetet s gyorsan sodorta a bukásba és csak egy koldus erkölcseit és
egy istentelen morálját készítette elő a számára.
«A baj csaknem elkerülhetetlen volt ugyan, de nem volt még elvégeztetve.
A fiatal embernek voltak ismeretei és a nevelése nemvolt elhanyagolva.
Abban a boldog korban volt, a mikor a vér erjedésben van és kezdi
átmelegíteni a lelket a nélkül, hogy alája vetné az érzékek dühének. Az
ő lelkének még meg volt az egész rugalmassága. Veleszületett
szégyenlőssége, félénk jelleme segítségére volt a tartózkodásnak és
meghosszabbította számára azt az időszakot, melyben annyi gonddal tartja
ön a növendékét. A brutális elaljasodás és a báj nélküli bűn gyűlöletes
példája, a helyett, hogy feltüzelte volna képzeletét, lecsillapította.
Az undor sokáig helyettesítette nála az erényt, hogy fenntartsa
ártatlanságát, csak édesebb csábításoknak eshetett áldozatául.
«A pap látta a veszedelmet és a segítő eszközöket. A nehézségek nem
riasztották vissza; kedve telt művében; el volt szánva, hogy végrehajtja
és visszaadja az erénynek az áldozatot, melyet elragadott a gyalázattól.
Kerülő úton fogott hozzá tervének végrehajtásához, inditékának szépsége
tüzelte bátorságát és buzgalmához méltó eszközöket sugallt neki.
Bármilyen lesz is a siker, biztos volt benne, hogy nem vesztegeti el az
idejét. Az ember mindig sikert arat, ha nem akar egyebet, mint jót
tenni.
«Azzal kezdte megnyerni a prozelita bizalmát, hogy nem erőszakolta rá
jótéteményeit, nem vált rá nézve alkalmatlanná, nem tartott neki
predikácziókat, mindig rendelkezésére bocsátotta magát, lekisebbítette
magát, hogy egyenlővé váljék vele. Úgyhiszem, elég megható látvány volt,
látni egy komoly embert, a ki egy kamasznak a pajtásává lesz és látni az
erényt, a mely alkalmazkodik a feslettség hangjához, hogy annál
biztosabban diadalmaskodjék rajta. Mikor a könnyelmű ficzkó megtette
neki bolond vallomásait és kiöntötte előtte a szivét, a pap
meghallgatta, könnyített rajta, a nélkül, hogy helyeselné a rosszat,
érdeklődött minden iránt; soha kellemetlen megrovás nem tartóztatta fel
a dadogását és nem zárta el a szivét; az öröm, a melylyel – úgy hitte –
hallgatták, fokozta örömét abban, hogy mindent elmond. Így ment végbe
teljes vallomása a nélkül, hogy bármit is szándéka lett volna
megvallani.
«Miután jól kitanulmányozta érzéseit és jellemét, a pap világosan látta,
hogy korához képest nem tudatlan ugyan, de elfelejtett mindent, a mit
tudnia fontos dolog volt és hogy a gyalázat, a melybe a sors vetette,
elfojtotta benne minden igaz érzését a jónak és rossznak. Van az
eltompulásnak egy neme, a mely megfosztja a lelket életétől és a belső
hang nem birja magát meghallgattatni azzal, a ki nem gondol egyébre,
mint hogy enni valója legyen. Hogy megóvja a szerencsétlen fiatal embert
ettől az erkölcsi haláltól, melyhez oly közel volt, azon kezdte, hogy
fölkeltette benne az önszeretetet és az önbecsülést; megmutatta neki a
jobb jövőt tehetségeinek jobb felhasználása révén; fölélesztette
szívében a nagylelkű hevet mások jó cselekedeteinek elbeszélésével;
azzal, hogy csodálatot keltett benne a jótettek művelői iránt,
fölkeltette benne a vágyat, hogy ő is hasonlóképen cselekedjék. Hogy
észrevétlenül leszoktatta tétlen és kóborló életéről, kivonatokat
csináltatott vele válogatott könyvekből és úgy tett, mintha szüksége
volna ezekre a kivonatokra s ezáltal táplálta benne a hála nemes
érzését. Közvetve oktatta ezek által a törvények által; ismét elég jó
véleményt keltett benne magamagáról, hogy ne tartsa magát minden jóra
alkalmatlan lénynek és hogy ne akarjon megint megvetésre méltóvá válni
saját szemében.
«Egy kicsiségből meg lehetett itélni azt a művészetet, melyet az a
jótékony ember alkalmazott, hogy észrevétlenül fölemelje tanítványának
szívét az alacsonyság színvonala fölé a nélkül, hogy úgy látszott volna,
mintha gondolna tanítására. A papban olyan jól felismerhető
becsületesség és oly biztos itélőképesség volt, hogy számos ember
szivesebben bizta alamizsnáit az ő kezére, mint a városok gazdag
plébánosaira. Egy nap pénzt kapott a szegények között való szétosztásra
s ekkor a fiatal ember elég hitvány volt, hogy kérjen belőle. Nem –
mondta a pap – mi testvérek vagyunk, te az enyém vagy és nekem nem
szabad ehhez a rám bizott pénzhez a magam czéljaira hozzányúlni. Aztán a
saját pénzéből adott neki annyit, a mennyit kért. Az effajta leczkék
ritkán vesznek kárba az olyan fiatalembereknél, a kik nincsenek
tökéletesen megromolva.
«Únom már a harmadik személyben való beszédet, a mely különben
fölösleges is, mert jól érzed, kedves polgártárs, hogy az a boldogtalan
szökevény én magam vagyok. Elég messze érzem magamat ifjúkorom
kicsapongásaitól, hogy meg merjem őket vallani és a kéz, a mely engem
kihúzott belőlük, megérdemli, hogy egy kis szégyen árán is legalább némi
igazságot szolgáltassak jótéteményeinek.
«Leginkább az lepett meg, hogy derék mesteremnek magánéletében láttam a
képmutatás nélküli erényt, a gyöngeség nélküli humanitást, mindig
egyenes és egyszerű beszédet és a beszédekkel mindig egyező
magaviseletet. Nem láttam őt nyugtalankodni, hogy hívei járnak-e a
vecsernyékre, gyakran gyónnak-e, bőjtölnek-e a megszabott napokon, nem
esznek-e húst.
«Felbátorítva ezek által a megfigyelések által, a helyett, hogy
tüntettem volna előtte az újonnan megtérítettnek tettetett buzgalmával,
nem igen rejtegettem előtte gondolkodásmódomat s ő nem botránkozott meg
ezen. Néha ezt mondhattam volna magamban: elnézi közönbösségemet azok
iránt a szertartások iránt, melyekre áttértem, annak a közönbösségnek
fejében, melyet az iránt a vallás iránt tanusítok, melyben születtem;
tudja, hogy nem-törődésem nem pártfoglalás dolga. De mit kellett
gondolnom, mikor néha láttam, hogy a római egyház dogmáival ellentétes
hittételeket helyesel és úgylátszik, nem sokra becsüli czeremóniáit?
Titkos protestánsnak tartottam volna, ha kevésbbé lelkiismeretesnek
láttam volna ugyanazokban a szertartásokban, melyeket nem valami nagyra
tartott; de tudva, hogy tanuk nélkül is ép oly pontosan teljesítette
papi kötelességeit, mint a közönség szeme előtt, nem tudtam, mire véljem
ezeket az ellenmondásokat. Leszámítva azt, a mi egykor előidézte
kegyvesztését és a miben nem igen javult meg, élete példás volt,
erkölcsei feddhetetlenek, beszéde tisztességes és eszes. A legnagyobb
bizalmasságban élve vele, napról-napra jobban tisztelnem kellett őt és
mivel annyi jóság egészen megnyerte a szívemet, különös nyugtalansággal
vártam a pillanatot, a mikor megtudhatom, mily elvre alapította
sajátságos életének egységességét.
«Ez a pillanat nem következett be hamar. Mielőtt megnyilatkozott volna
növendéke előtt, igyekezett kicsiráztatni a józanész és jóság csiráit,
melyeket lelkében elvetett. Legnehezebb volt belőlem kiirtani a gőgös
embergyűlöletet, bizonyos keserűséget a világ gazdagjai és boldogai
iránt, mintha az én rovásomra lennének azok és mintha állítólagos
boldogságuk elbitorolta volna az enyémet. Az ifjúság bolond hiúsága,
mely felágaskodik a megalázás ellen, túlságos hajlamot keltett bennem ez
iránt a haragos kedv iránt és az önszeretet, melyet Mentorom igyekezett
fölkelteni bennem, büszkévé tett és még hitványabbakká tette szememben
az embereket és a gyűlölethez a megvetést is hozzáfűzte.
«A nélkül, hogy egyenesen küzdött volna ez ellen a gőg ellen,
megakadályozta, hogy durvalelküséggé fajuljon s a nélkül, hogy
megfosztott volna önbecsülésemtől, kevésbbé lenézővé tett felebarátaim
iránt. Félrehárítva mindig a hiú látszatot és megmutatva a valódi
bajokat, melyeket leplez, megtanított engem bánkódni embertársaim
tévedései miatt, megindulni nyomoruságukon és inkább sajnálni őket, mint
irigyelni. Megindulva az emberi gyöngeségeken való részvéttől a saját
gyöngeségeinek mély érzése révén, mindenütt a saját és a mások bűneinek
áldozataiul látta az embereket; látta a szegényeket a gazdagok járma
alatt nyögni, a gazdagokat pedig az előitéletek járma alatt. Hidd el
nekem – mondotta – illuzióink nem hogy ellepleznék bajainkat, hanem
fokozzák azzal, hogy értéket adnak annak, a minek nincs értéke és
érzékenynyé tesznek bennünket ezen vélt nélkülözés iránt, melyeket
nélkülük nem éreznénk. A lélek nyugalma mindannak megvetésében áll, a mi
megzavarhatná; az az ember, a ki a legtöbbre becsüli az életet, tudja
legkevésbbé élvezni és a ki legmohóbban vágyik a gyönyörre, mindig a
legnyomorultabb.
«Ah, mily szomorú képek? kiáltottam fel keserűen; ha le kell mondani
mindenről, akkor mire való volt születnünk? És ha meg kell vetnünk még a
boldogságot is, ki tud boldog lenni? Én, – felelt egy napon a lelkész
olyan hangon, a mely meglepett engem. Boldog ön? Mikor oly kevéssé
szerencsés, oly szegény, számkivetett, üldözött, ön a boldog? És mit
tett ön, hogy az legyen? Gyermekem, felelt ő, meg fogom mindjárt
mondani.
«Erre tudtomra adta, hogy miután én vallomást tettem neki, ő is meg
akarja nekem tenni a maga vallomását. Kiöntöm kebledbe, mondá megölelve
engem, szívem minden érzését. Látni fogsz engem, ha nem is olyannak, a
milyen vagyok, de legalább olyannak, a milyennek magam látom magamat. Ha
meghallgattad egész hitvallásomat, ha jól megismered lelkem állapotát,
tudni fogod, mért becsülöm magamat boldognak és mit kell tenned, hogy te
is az légy, ha úgy gondolkozol, mint én. Ezek a vallomások azonban nem
egy pillanat művei; idő kell hozzá, hogy kitárjak neked mindent, a mit
az ember sorsáról és az élet igazi értékéről gondolok. Válaszszunk e
beszélgetés nyugodt megtartására alkalmas időt és helyet.
«Kimutattam, hogy nagyon szeretném mielőbb hallani. A találkozást másnap
reggelre tűztük ki. Nyár volt, napkeltekor keltünk fel. Elvezetett a
városon kívül egy magas dombra, mely alatt a Po folyó haladt, melynek
mentét látni lehetett a termékeny partok között, melyeket öntöz; messze
távolban az Alpesek mérhetetlen lánczolata koronázta a vidéket, a
fölkelő nap sugarai már végig ömlöttek a síkon és hosszú árnyékokban
vetítették a mezőkre a fákat, a halmokat, a házakat, ezerféle
fénytüneménynyel gazdagítva a legszebb képet, a mely emberi szemet
érhet. Azt lehetett volna mondani, hogy a természet egész pompájában
tárult ki előttünk, hogy kiséretéül szolgáljon beszélgetésünknek. Itt,
miután egy ideig csöndben elmélkedett mondani valóiról, a béke embere
így szólt hozzám:
A savoyai vikárius hitvallomása.
Gyermekem, ne várj tőlem sem tudós beszédeket, sem mély értelmű
okoskodásokat. Én nem vagyok nagy filozófus és nem is nagyon igyekszem
az lenni. De néha van egy kis józan eszem és mindig szeretem az
igazságot. Nem akarok veled vitatkozni, nem is akarom megkísérleni, hogy
meggyőzzelek, elég, ha elédbe tárom, a mit szívem egyszerűségében
gondolok. Kérdezd meg a magad szívét beszédem folyamán, ez minden, a mit
kérek tőled. Ha tévedek, jóhiszeműen tévedek, ez elég arra, hogy
tévedésem ne számíttassék bűnömül; ha te is szintén tévednél, abban se
volna semmi rossz. Ha helyesen gondolkozom, mindkettőnknek ugyanaz az
értelmünk van és ugyanaz az érdekünk, hogy meghallgassuk; miért ne
gondolkozhatnál te is úgy, mint én?
Szegénynek és parasztgyereknek születtem s a társadalmi helyzetem arra
utalt, hogy a földet műveljem; de szebbnek tartották, hogy tanuljam meg
a pap mesterségével keresni a kenyeremet és megtalálták a módját, hogy
taníttassanak. Bizonyára sem a szüleim, sem én nem igen gondoltunk arra,
hogy megtanuljam azt, a mi jó, igaz és hasznos, hanem csak arra, hogy
mit kell tudnom, hogy pappá szenteljenek. Megtanultam, a mit meg akartak
velem tanultatni, mondtam, a mit mondatni akartak velem, leköteleztem
magamat arra, a mire akarták és pappá lettem. De nem sokáig tartott, a
míg megéreztem, hogy a mikor leköteleztem magamat, hogy nem leszek
ember, többet igértem, mint a mennyit meg tudtam tartani.
Azt mondják, a lelkiismeret az előitéletek műve, én azonban tudom saját
tapasztalatomból, hogy minden emberi törvények ellenére makacsul
ragaszkodik a természet törvényéhez. Hiába tiltják meg nekünk ezt vagy
azt, a lelkiismeret furdalása mindig csak gyöngén veti szemünkre azt, a
mit a jól elrendezett természet megenged, még kevésbbé azt, a mit
egyenesen előír nekünk. Oh derék fiatal ember, a te érzékeidnek még a
természet nem mondott semmit; élj sokáig abban a boldog állapotban, a
mikor a természet szava az ártatlanság szava. Jusson eszedbe hogy ezt
még jobban megsértik, mikor elébe vágnak, mint mikor küzdenek ellene;
azon kell kezdeni, hogy megtanuljunk ellenállni, hogy tudjuk, mikor
engedhetünk neki bűn nélkül.