szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék
neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt
vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy
rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a
szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai
szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint
másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a
mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött
felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé
virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért,
hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit
általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.
Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél
fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek,
visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely
csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben.
Nyelve hangsúlyt és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely
lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd
szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű
nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt
ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak
ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik
hallgatják.
Mennél inkább azt gondolom, mennél inkább úgy találom, hogy ha így
működésbe hozzuk a jótékonyságot és jó vagy rossz sikereinkből
következtetéseket vonunk okaira, kevés hasznos ismeret van, a melyet ne
lehetne egy fiatalember lelkében művelni. Mindazon az igazi tudáson
kívül, a melyet meg lehet szerezni a kollégiumokban, Emil még egy sokkal
fontosabb tudományt fog elsajátítani: ezen szerzeményeinek az életre
való alkalmazását. Nem lehetséges, hogy mikor annyira érdeklődik
embertársai iránt, meg ne tanulja idején mérlegelni és megbecsülni
cselekvéseiket, kedvteléseiket, élvezeteiket és általában igazabban
értékelni azt, a mi hozzájárulhat az emberek boldogságához vagy árthat
neki, mint azok, a kik nem érdeklődvén semmi iránt, sohasem tesznek
semmit másért. A kik mindig csak a saját dolgukkal törődnek, nagyon is
szenvedélyesen igyekeznek egészségesen megitélni a dolgokat. Mindent
önmagukra vonatkoztatnak s a jó és rossz fogalmait csupán saját érdekük
szerint mérik meg, eltöltik szellemüket ezer nevetséges előitélettel és
mindabban, a mi csak legkevésbbé érinti is az ő előnyüket, azonnal az
egész világegyetem összeomlását látják.
Terjeszszük ki az önszeretetet a többi lényekre s ekkor erénynyé
alakítjuk át s nincs az az emberi szív, a melyben ez az erény ne vert
volna gyökeret. Mennél kevésbbé vonatkozik ránk magunkra gondoskodásaink
tárgya, annál kevésbbé félelmetes a magánérdek illuziója, mennél inkább
általánosítjuk azt az érdeket, annál méltányosabbá válik és az emberi
nem iránti szeretet nem egyéb bennünk, mint az igazság szeretete.
Kívánjuk tehát, hogy Emil szeresse az igazságot, kívánjuk, hogy ismerje
is, tartsuk mindig távol önmagától az ügyekben. Mennél jobban lesz
igyekezete mások boldogságának szentelve, annál felvilágosultabb és
okosabb lesz s annál kevésbbé fog csalódni abban, a mi jó és rossz, de
ne tűrjünk benne soha vak előnybenrészesítést, a mely egyedül személyi
tekintetekre vagy igazságtalan előfeltételekre van alapítva. És miért
ártana az egyiknek a másiknak tett szolgálat? Kevés fontossága van rá
nézve annak, a kinek nagyobb boldogság jut osztályrészeül, föltéve, hogy
ő hozzájárul az összesek mennél nagyobb boldogságához; ez a bölcsnek
első érdeke, a magánérdek után; mert mindenki a maga fajának része, nem
pedig egy másik egyéné.
Hogy a könyörületességet ne engedjük gyöngeséggé fajulni, általánosítani
kell és kiterjeszteni az egész emberi nemre. Akkor csak annyiban adjuk
magunkat neki, a mennyiben összhangban áll az igazsággal, mert minden
erény közül az igazságosság az, a mely a legtöbbel járul az emberek
közjavához. Okosságból, önmagunk iránti szeretetből kell
könyörületességet tanusítani bajunk iránt még jobban, mint szomszédunk
iránt; a gonosz iránti könyörületesség igen nagy kegyetlenség az emberek
iránt.
Egyébiránt nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindezek az eszközök,
melyek segítségével én itt kivetem növendékemet önmagából, azért mégis
közvetlen vonatkozással bírnak reá, mert nemcsak hogy belső gyönyör
származik belőlük, hanem mert a mikor jótékonynyá teszem a többiek
hasznára, saját okulásán is dolgozom.
Előbb megadtam az eszközöket és most megmutatom a hatásukat. Mily nagy
szempontokat látok sorakozni lassanként fejében! Mily fenséges érzések
fojtják el szívében a kis szenvedélyek csiráit! Mily szabatossága az
itelő képességnek, mily biztonsága az észnek alakul ki benne szemem
láttára kiművelt hajlamaiból, a tapasztalatból, a mely központosítja egy
nagy lélek óhajtásait a lehetőségek szűk kereteiben és eléri, hogy egy a
többiek fölött álló ember, nem tudva ezeket fölemelni a maga
színvonalához, le tudjon szállni az ő színvonalukhoz! A helyesnek igazi
elvei, a szépnek valódi mintái, az élő lények minden erkölcsi viszonya,
a rend minden eszméje belevésődnek értelmébe; látja minden dolognak a
helyét és az okot, a mely ebből eltávolítja, látja azt, a mi tehetné a
jót és azt, a mi megakadályozza. A nélkül, hogy tapasztalta volna az
emberi szenvedélyeket, ismeri káprázataikat és játékukat.
Előre haladok, elragadtatva a dolgok erejétől, de a nélkül, hogy ezzel
ránehezedjek az olvasók ítéletére. Már rég a chimerák országában látnak
engem; én pedig mindig az előitéletek országában látom őket. A mikor
olyan erősen eltávolodom a köznapi véleményektől, szüntelenül jelen
vannak szellememben: vizsgálom őket, elmélkedem róluk, nem azért, hogy
kövessem vagy kerüljem őket, hanem hogy mérlegeljem őket az okoskodás
mérlegén. Valahányszor kényszerülök eltávolodni tőlük, a tapasztalattól
vezettetve, előre kimondottnak tartom, hogy nem fognak utánozni; tudom,
hogy el vannak szánva csak azt képzelni lehetségesnek, a mit látnak s
azt a fiatalembert, a kit én rajzolok, képzeletbeli és fantasztikus
lénynek fogják fel, mert különbözik azoktól, a kikkel összehasonlítják;
nem gondolnak arra, hogy kell is különböznie, miután egész másképen
nevelkedett, egészen ellenkező érzések hatnak rá, egészen más oktatásban
részesült, mint ők s így sokkal meglepőbb volna, ha hasonlítana
hozzájuk, mint ha olyan, a milyennek én képzelem. Ő nem az emberek
embere, hanem a természet embere. Nyilvánvaló tehát, hogy nagyon
különösnek kell előttük feltünnie.
Mikor ebbe a műbe belefogtam, nem tételeztem fel semmi olyat, a mit ne
figyelhetett volna meg mindenki úgy, mint én, mert van egy pont, t. i.
az ember születése, a melyből mind egyformán indulunk ki; de mennél
előbbre haladunk, én, hogy kiműveljem a természetet, ti pedig, hogy
elaljasítsátok, annál jobban eltávolodunk egymástól. Az én növendékem
hat éves korában kevéssé különbözik a tietektől, mert nektek még nem
volt időtök eltorzítani a növendéketeket; most nincs bennük semmi
hasonlóság és a felnőtt ember kora, melyhez közeledik, tökéletesen
különböző formában kell hogy mutassa, hacsak el nem vesztegetem minden
fáradozásomat. A szerzett dolgok mennyisége talán elég egyforma mindkét
részről, de a szerzett dolgok nem hasonlítanak egymáshoz. Csodálkoztok,
hogy az egyikben fenkölt érzéseket találtok, a melyeknek a legcsekélyebb
csirája sincs meg másokban, de vegyétek tekintetbe azt is, hogy ezek már
mind kész filozófusok és theológusok, mielőtt Emil csak tudná is, mi a
filozófia és mielőtt csak beszélni is hallott volna Istenről.
Ha tehát azt mondják nekem: Abból, a mit elképzelt, nem létezik semmi; a
fiatalemberek nem így vannak alkotva, ilyen vagy olyan szenvedélyük van;
ezt vagy azt teszik, – ez olyan, mintha tagadnák, hogy a körtefa nagy fa
lehet, mert kertjeinkben csak mint cserjét látjuk.
Arra kérem ezeket a birákat, a kik olyan készek a birálatra, fontolják
meg, hogy a mit itt mondanak, azt én ép oly jól tudom, mint ők, hogy én
valószínüleg hosszasabban gondolkoztam róla és hogy nem lévén semmi
érdekem, hogy imponálni akarjak nekik, jogom van azt követelni, hogy
legalább annak megkeresésére ne sajnálják az időt, hogy miben tévedek.
Vizsgálják meg az ember szervezetét, kísérjék figyelemmel a szív első
rezdüléseit az egyik vagy a másik helyzetben, hogy meglássák, mennyire
különbözhetik az egyik egyén a másiktól a nevelés ereje által, továbbá
hasonlítsák össze az én nevelésemet az eredményekkel, melyeket én
tulajdonítok neki és mondják meg, miben okoskodtam rosszul. Ekkor nem
lenne semmi felelni valóm.
A mi még határozottabbá tesz véleményemben és azt hiszem
megbocsáthatóbbá is teszi határozottságomat, ez az, hogy nemcsak nem
merülök el a részletező szellemben, hanem lehetőleg keveset adok az
okoskodásra s csak a megfigyelésben bízom. Nem arra támaszkodom, a mit
képzeltem, hanem arra, a mit láttam. Igaz, hogy tapasztalataimat nem
zártam be egy város falainak keretébe, sem az emberek egy bizonyos
osztályába, hanem miután jól összehasonlítottam annyiféle néposztályt és
népet, a mennyit csak láthattam egy megfigyeléssel töltött élet alatt,
mint mesterkéltet elhárítottam azt, a mi az egyik népé, de a másiké nem,
az egyik társadalmi helyzeté s a másiké nem s tagadhatatlanul az emberre
tartozónak csak azt tekintettem, a mi közös mindenkivel, bármely
életkorban, bármely rangban és bármely nemzetben a világon.
Ha aztán e szerint a módszer szerint elkisértek gyermekkorától fogva egy
fiatal embert, a ki még nem nyert határozott formát és a ki a lehető
legkevésbbé függ mások tekintélyétől és véleményétől, – mit gondoltok,
kihez fog jobban hasonlítani: az én növendékemhez-e vagy a tiétekhez?
Nekem úgy tetszik, ezt a kérdést kell megoldani, hogy megtudjuk,
eltévelyedtem-e.
Az ember nem kezd egykönnyen gondolkozni, de a mint elkezdett, nem is
hagyja abba. A ki egyszer gondolkozott, gondolkozni fog mindig és az
egyszer elmélkedésben gyakorolt értelem nem bír többé nyugalomban
maradni. Azt lehetne tehát gondolni, hogy én vagy nagyon is keveset,
vagy nagyon is sokat teszek, hogy az emberi szellem természeténél fogva
nem oly kész a megnyilatkozásra és hogy miután olyan képességeket adtam
neki, a melyek nincsenek meg benne, nagyon is sokáig tartom bezárva az
eszmék egy oly körében, melyből ki kellene lépnie.
De fontoljátok meg első sorban, hogy mikor ki akarjuk alakítani a
természet emberét, azért még nem arról van szó, hogy vadembert
csináljunk belőle és száműzzük az erdő mélyébe, hanem hogy bezárva a
társadalom forgatagába, elegendő, ha nem engedi magát elragadtatni sem
az emberek szenvedélyei, sem előitéleteik által, hogy saját szemeivel
lásson, hogy saját szívével érezzen, hogy semmiféle tekintély ne
kormányozza, csak a saját elméje. Ebben a helyzetben nyilvánvaló, hogy
azoknak a tárgyaknak a sokasága, melyek érintik, a gyakori érzések,
melyek hatnak rá, a valódi szükségleteinek megszerzésére való különböző
eszközök sok olyan eszmét kell hogy adjanak neki, a melyek soha nem
lettek volna meg benne, vagy a melyeket lassabban szerzett volna meg. A
szellem természetes fejlődése csak siettetve van, de nem felforgatva.
Ugyanaz az ember, a kinek butának kellene maradnia az erdőkben, okos és
értelmes emberré válhatik a városban, ha csak egyszerű szemlélő volna
ott. Semmi sem alkalmasabb valakit bölcscsé tenni, mint azok a
bolondságok, melyeket lát, de nem vesz bennük részt; még az is, a ki
részt vesz bennük, okul rajtuk, föltéve, hogy nem téteti magát bolonddá
és nem viszi beléjük azoknak a tévedését, a kik elkövetik őket.
Fontoljátok meg azt is, hogy képességeink által korlátozva lévén az
érzékelhető tárgyakra, csaknem semmiféle hatályt nem engedünk a
filozófia elvont fogalmainak és a merőben intellektuális eszméknek. Hogy
ezeket elérjük, ahhoz vagy le kellene rázni magunkról a testünket, a
melyhez oly erősen hozzá vagyunk fűzve, vagy tárgyról-tárgyra
fokozatosan és lassan kellene haladnunk vagy végül hirtelen és csaknem
egy ugrással kellene átugratnunk a közbeeső közt, egy olyan
óriás-lépéssel, melyre a gyermekkor nem képes és a melyhez a felnőtt
embereknek is egy sereg külön az ő számukra készült lépcsőre van
szükségük. Az első elvont eszme az első ilyen lépcső, de én bizony alig
tudom belátni, hogyan gondolják megszerkeszthetőnek.
A felfoghatatlan tény, a mely átölel mindent, a mely mozgatja a világot
és a lények egész rendszerét formálja, sem szemeinkkel nem látható, sem
kezünkkel nem tapintható; rejtve marad minden érzékünk számára: a mű
látható, a munkása elrejtőzik. Nem kicsi dolog felismerni létezését és
mikor eljutottunk idáig, mikor azt kérdezzük: milyen? hol van? a
szellemünk összezavarodik, eltéved és nem tudunk többé mit gondolni.
Locke azt akarja, hogy kezdjük a szellemek tanulmányozásán és azután
térjünk át a testekére. Ez a babona, az előitéletek, a tévedés módszere,
nem pedig az észé, sem a jól elrendezett természeté; ez annyi, mint
bekötni a szemünket, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell hogy tanultuk
légyen a testeket, hogy valódi fogalmat alkothassunk a szellemekről és
hogy gyaníthassuk létezésüket. Az ellenkező sorrend csak arra való, hogy
meghonosítsa a materializmust.
Mivel érzékeink ismereteinknek első eszközei, a testi és érzékelhető
tények az egyedüliek, melyekről közvetlen fogalmunk van. Ennek a szónak:
_szellem_, nincs semmi értelme arra nézve, a ki nem filozofált. A
szellem csak test a nép és a gyermekek szemében. Avagy nem olyan
szellemeket képzelnek-e, melyek kiáltoznak, beszélnek, ütnek, lármát
csinálnak? Már pedig azt meg fogja vallani mindenki, hogy az olyan
szellemek, melyeknek karjuk és nyelvük van, nagyon hasonlítanak a
testekhez. Ezért alkottak maguknak az összes népek, a zsidókat sem véve
ki, testi isteneket. Mi magunk ilyen kifejezéseinkkel: Szent Lélek,
Szentháromság, nagyobbára annak rendje és módja szerint való
anthropomorphiták vagyunk. Megvallom, arra tanítanak, hogy azt mondjuk,
Isten mindenütt jelen van; de azt is hiszszük, hogy a levegő is
mindenütt jelen van, legalább a mi légkörünkben és a _szellem_ szó
eredete szerint maga is annyit jelent, mint lélekzet, szellő. Ha egyszer
hozzászoktatják az embereket, hogy olyan szavakat mondjanak, melyeket
nem értenek meg, ezután már könnyű azt mondatni velük, a mit akarunk.
A mi más testekre kiható cselekvésünk érzése kezdetben azt kellett, hogy
elhitesse velünk, hogy ha ezek a testek hatnak ránk, ez hasonló módon
történik, mint a hogy mi hatunk rájuk. Igy az ember azon kezdte, hogy
lélekkel ruházott fel minden tényt, melynek hatását érezte. Kevésbbé
erősnek érezve magát, mint ezeknek a lényeknek nagyobb része, nem tudva
felismerni hatalmuk korlátait, korlátlannak képzelte és istent csinált
belőlük, mihelyest testtel ruházta fel őket. A legrégibb korok folyamán
az emberek, megrémülve mindentől nem láttak a természetben semmit
holtnak. Az anyag fogalma nem kevésbé lassan alakult ki bennük, mint a
szellemé, mivel az előbbi fogalma maga is absztrakczió. Így töltötték be
a világegyetemet érzékelhető istenekkel. A csillagok, a szelek, a
hegyek, a folyamok, a fák, a városok, még a házak is mind külön
lélekkel, istennel, élettel birtak. Lábán torzképei, a vademberek
bálványai, a négerek fetisei, mind a természet és az emberek művei,
voltak a halandók első istenségei; a polytheismus volt első vallásuk és
a bálványimádás első istentiszteletük. Csak akkor birtak egy egyetlen
Istent elismerni, mikor mind jobban általánosítva eszméiket, képesek
lettek visszamenni egy kezdő okig és értelmet adni a _substantia_
szónak, a mely alapjában véve a legnagyobb abstractió. Tehát minden
gyermek, a ki hisz Istenben, szükségszerűen bálványimádó vagy legalább
is anthropomorphita és ha egyszer a képzelet látta Istent, nagyon ritka
dolog, hogy az értelem felfogja. Ime, épen ez a tévedés, a melyre a
Locke sorrendje vezet.
Eljutva, nem tudom, mikép, a substantia elvont fogalmáig, láthatni, hogy
ha meg akarunk engedni egy egyedüli substantiát, egymással
összeférhetetlen tulajdonságokat kell neki tulajdonítanunk, a melyek
kölcsönösen kizárják egymást, mint pl. a gondolat és a kiterjedés, a
melyek egyike lényege szerint osztható, másika pedig kizár minden
oszthatóságot. Máskülönben felfoghatjuk, hogy a gondolat, vagy ha jobban
tetszik, az érzés eredeti tulajdonság és elválaszthatatlan a
substantiától, a melyhez tartozik s hogy ugyanígy áll a dolog a
kiterjedésnek substantiájához való viszonyát illetőleg. Ebből az
következik, hogy azok a lények, melyek a tulajdonságok egyikét
elvesztik, elvesztik a substantiát is, a melyhez ez tartozik, hogy
következőleg a halál csak a substantiák elválasztódása és hogy azok a
lények, a melyekben ez a két tulajdonság egyesítve van, abból a két
substantiából vannak összetéve, a melyekhez ez a két tulajdonság
tartozik.
Már most fontoljátok meg, hogy milyen távolság marad még a két
substantia és az isteni természet fogalma között; lelkünkre-testünkre
való kihatásának és Istennek az összes lényekre való kihatásának
érthetetlen eszméje között. A teremtés, a megsemmisülés, a mindenütt
jelenvalóság, az örökkévalóság, mindenhatóság, az isteni attributumok
eszméi, mindezek az eszmék, melyeket csak igen kevés ember tud olyan
zavarosnak és homályosnak látni, mint a milyenek és a melyekben nincs
semmi homályos a nép szemében, mert ez nem ért meg belőlük semmit, –
hogy nyilvánulhatnának egész erejükben, vagyis egész homályosságukban az
olyan fiatal szellemek előtt, a kik még az érzékek első műveleteivel
vannak elfoglalva és csak azt értik meg, a mit meg tudnak érinteni?
Hiába vannak a végtelen mélységei megnyilva körülöttünk, a gyermek nem
tud megrémülni tőlük, gyönge szemei nem tudnak behatolni mélységébe A
gyermeknek minden végtelen, nem tud korlátot vetni semminek, nem mintha
nagyon hosszú volna a mértéke, hanem mert rövid az értelme. Sőt én azt
figyeltem meg, hogy a gyermekek a végtelent inkább az előttük ismeretes
méreteken innen vetik, mint rajtuk túl. Egy végtelen teret inkább fognak
lábukkal megbecsülni, mint szemükkel; számukra nem annál terjed ki
messzebbre, mint a mennyire látni tudnak, hanem annál, a mennyire menni
tudnak. Ha Isten hatalmáról beszélnek nekik, úgy fogják vélni, csaknem
olyan hatalmas, mint az apjuk. Ismeretük lévén rájuk nézve a lehetőségek
mértéke, minden dologban kisebbnek itélik azt, a miről beszélnek nekik,
mint azt, a mit tudnak. Ilyenek a a tudatlanság és a gyönge szellem
természetes itéletei. Ajax félt volna megmérkőzni Achillesszel, ellenben
Jupitert harczra hivta ki, mert Achillest ismerte, Jupitert pedig nem
ismerte. Egy svájczi paraszt, a ki a világ leggazdagabb emberének
tartotta magát és a kinek próbálták megmagyarázni, mi a király, büszkén
kérdezte, lehet-e a királynak száz tehene a hegyen?
Előre látom, mennyire meg lesznek lepetve olvasóim, ha azt látják, hogy
növendékem első korát a nélkül kisérem végig, hogy a vallásról beszélnék
neki. Tizenöt éves korában nem tudta, van-e lelke és talán még
tizennyolcz éves korában sincs meg az ideje, hogy megtudja, mert ha
kelleténél hamarabb tudja meg, abban a veszedelemben forog, hogy sohase
fogja tudni.
Ha le kellene festenem a boszantó butaságot, akkor lefesteném a pedánst,
a mint a katekizmust tanítja a gyermekeknek; ha ezt a gyermeket bolond
gyermekké akarnám tenni, arra kényszeríteném, hogy magyarázza meg, mit
mond, mikor a katekizmust felmondja. Azt fogják ellenem vetni, hogy a
kereszténység dogmáinak nagyobb része misztérium lévén, megvárni, míg az
emberi szellem képes lesz felfogásukra, nem annyit jelent, mint
megvárni, míg a gyermekből ember lesz, hanem megvárni, míg az ember
nincs többé. Erre én először is azt felelem, hogy vannak misztériumok,
melyeket nemcsak lehetetlen az embernek fölérni észszel, hanem hinni is
és hogy nem látom be, mit nyernek vele, ha ezekre megtanítják a
gyermekeket, ha csak nem akarják őket idejekorán megtanítani hazudni.
Sőt mi több, azt mondom, ahhoz, hogy megengedjük ezeket a
misztériumokat, legalább azt kell megérteni, hogy felfoghatatlanok; a
gyermek pedig még ennek felfogására sem képes. Annak a kornak számára, a
mikor minden misztérium, nincsenek kimondott misztériumok.
_Hinni kell Istenben, hogy üdvözűljünk._ Ennek a dogmának a félreértése
a szülőoka a heves türelmetlenségnek és oka mindazoknak a hiábavaló
tanításoknak, melyek halálos csapást mérnek az emberi észre,
hozzászoktatva, hogy beérje a szavakkal. Kétségkívül nem szabad egy
pillanatot sem elveszteni az örök üdvösség kiérdemlésére, de ha
eléréséhez elég ismételni bizonyos szavakat, akkor nem látom be, mért ne
népesíthetnők be az eget seregélyekkel és szarkákkal ép úgy, mint
gyermekekkel.
A hit kötelezettsége föltételezi a lehetőséget. A filozofusnak, a ki nem
hisz, nincs igaza, mert rosszul használja fel az észt, melyet kiművelt
és a mely képes megérteni az igazságokat, melyeket elutasít. De a
gyermek, a ki vallja a keresztény hitet, vajjon mit hisz? Azt, a mit
fölér észszel és oly kevéssé érti meg, a mit mondatnak vele, hogy ha az
ellenkezőjét mondjátok neki, azt is ép oly könnyen el fogja sajátítani.
A gyermekek és sok ember hite is csak geografiai dolog. Vajjon jutalmat
fognak-e kapni azért, mert nem Mekkában, hanem Rómában születtek? Az
egyiknek azt mondják, hogy Mohammed az Isten prófétája és ő utána
mondja, hogy Mohammed az Isten prófétája; a másiknak azt mondják, hogy
Mohammed csaló és ő utána mondja, hogy Mohammed csaló. Mindegyikük azt
mondta volna, a mit a másik mond, ha áthelyeznék őket. Lehet-e kiindulni
két ennyire hasonló dispositióból, hogy az egyiket a paradicsomba
küldjük, a másikat a pokolba? Ha a gyermek azt mondja, hogy hisz
Istenben, akkor nem Istenben hisz, hanem Péterben vagy Jakabban, a ki
azt mondja neki, hogy van valami olyan dolog, a mit Istennek hívnak és
Euripides módjára hisz:
Oh Jupiter! mert te rólad nem tudok
Egyebet, mint a nevedet.[91]
Mi azt állítjuk, hogy egyetlen az ész kora előtt meghalt gyermek sem
lesz megfosztva az örök boldogságtól: a katholikusok ugyanazt hiszik
mindazokról a gyermekekről, a kik részesültek a keresztségben, habár nem
hallottak is Istenről. Van tehát eset, a mikor az ember üdvözülhet a
nélkül, hogy hitt volna Istenben és ezeknek az eseteknek van helyük akár
a gyermekkorban, akár a tébolyodottságban, mikor az emberi szellem
képtelen az Istenség felismeréséhez szükséges műveletekre. Az egész
különbség, melyet itt köztetek és magam között találok, az, hogy ti azt
állítjátok, hogy a gyermekekben ez a képesség megvan már hét éves
korukban, én pedig csak tizenöt éves korukban tulajdonítom nekik. Akár
igazam van, akár nincs, itt nem hitczikkelyről van szó, hanem egyszerű
természetrajzi megfigyelésről.