érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég
fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív,
hogy ki ne próbáljuk őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas
pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb
idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az
előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a
szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel
szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók
felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne
egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek
czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén
alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik
fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor
beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges,
mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.[88] A
legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud
képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái
mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a
kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az
ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó
kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy
tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna
neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná
magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor
sorsát függővé teszi az enyémtől».
Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de
veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán
tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és
oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe
esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját
érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani:
bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a
mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és
boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát,
hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a
legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert
volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem
szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a
fennhéjázásét.
A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják,
érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban
tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint
a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az
előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy
hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak.
A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a
tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett
arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?
Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a
dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem
rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek
közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A
ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom
eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének
módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb
és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza,
téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni
tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.
Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a
ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a
tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor
meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép
okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan
ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt
éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset
saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni
növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják
neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland
ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen
kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba,
hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája,
hagynám, hadd tegyék bolonddá;[89] engedném, hadd hízelegjenek neki,
koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és
erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő
jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki.
Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok
kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék
vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a
sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás
nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s
biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval
mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a
mit magának kellene szenvedni.
Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis
méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset,
lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel
és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban,
a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne
sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket
veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak
hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül,
aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem
rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy
kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy
eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a
serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt
kiáltotta: _Nem futnak, a kapitányukat követik._ Becstelen lett ezáltal?
Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény
szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és
felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy
teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért
a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a
világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.
Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel
nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy
félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud
semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi
be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil
korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem
olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan
volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más
természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén,
azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni
és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat
meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs,
felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt
a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa
nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a
tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon
tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni,
hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet
együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot
egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb:
egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a
veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás
nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket
neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd
vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang
nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint
nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok
szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan;
adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a
következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy
feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és
engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a
másik által!
Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a
szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb
művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a
buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és
mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat
tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek
tenné ki.
Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük
esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és
fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem
használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: _úgy-e, megmondtam!_ A
legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki,
ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt
látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden
ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni
hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a
helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben
bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és
szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy
hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek
fontossága dolgában.
Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél
kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy
ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele;
javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra
nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes
kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve
annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy
azok ne legyenek különbek nálánál.
A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz
alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az
igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem
hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg
dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb
megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy
hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy
tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett
volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a
melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából.
Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az
ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a
próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a
példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek
előtte ismeretlenek.
Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni
is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a
melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem
volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában
a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát
a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga
erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy
kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy
kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen
mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy
megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért
engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem,
belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek
unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy
megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél
jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon
legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem
kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond
meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor,
melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól
fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy
a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy
ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos
értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy
más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a
fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük
mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy
megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha
tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak
lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.
Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek,
jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének
fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv
számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az
alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két
öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem,
láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a
hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét,
megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül,
hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a
mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a
gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket
tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele,
hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi
tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy
mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben
mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a
reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom,
csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az
ideje, hogy belefogjon.
Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az
utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt
hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg
fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az
önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a
nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy
bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni,
hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről
olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról
pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a
megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk
a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ
dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét
rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák,
egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem
rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos
tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a
legcsekélyebb valamennyi között.
Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a
merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb
tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe,
azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és
ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy
viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi
haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe?
Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak
minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené
életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös
emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha
rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli
formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni
Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még
több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban
éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket,
melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával
és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre
látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban,
vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A
törvények nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a
dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik
ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi
tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves
korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban.
Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a
tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt
önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden
korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a
szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.
A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a
gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények
gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal
válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem
tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a
módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak
erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen
szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét,
váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást
betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak
meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az
erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha,
mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a
balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden
bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért
a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!
Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját,
paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények
védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt,
legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem
tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak semmit a
dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó
lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet
hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első
kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek
bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök
magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel
szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben,
szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és
bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves
rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal
töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az
ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság
szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.
Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek
között, hanem az állatok között sem.[90] Sohasem ingerelt egymás ellen
marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a
békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az
önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette
attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved,
ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz
durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni
lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy
felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit
megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek
műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha
hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy
részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek
láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely
beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani
is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a
felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg,
vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát
uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól
sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a
kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt
látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt,
megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások
és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt
érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki.
Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak megfelelő
módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra
használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.
Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a
fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak
könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily
furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy
megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét
és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit
meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki
nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy
beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen
nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az
elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne,
figyelmesebb lesz szabályaitokra.