szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat
bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról
az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem
bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i.
olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és
szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a
saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.
Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe
juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének
megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más
helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a
nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez
által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja
őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint
birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.
Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell őket látni. A
társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a
tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint
itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert
összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre
meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek,
annál jobban ismerni meg őket.
Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és
nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről
méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy
bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról
rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által
érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és
virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem
bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy
ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már
hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie
kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét,
melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég
boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk
mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a
kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik
magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot.
Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy
nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia,
az emberi nemet.
Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos
rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak
a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik
előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre
vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A
tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti
vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó körülmények kiterjesztése
vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni!
Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog
ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme.
Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy
megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy
megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy
bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy
balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez
a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség
vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát
magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen
tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A
történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel
oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete,
hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban
hasonlít az igazsághoz.
Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle
könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a
saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem
élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött
dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget
látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy
a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a
történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is
hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót,
akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.
Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel,
mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól
van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven
legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a
tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a
jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb
részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem
visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem
adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk
venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni,
jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is
jobban hozzá lesznek alkalmazva.
A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek.
Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az
embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a
más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit
látni.
Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé
fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a
mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem
gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a
melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.[85] A régiek általában
kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet
visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és
kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a
legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem
Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal
emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi
cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus
mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt
a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz
illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának
egyes szabályokból kell állni.
Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket
a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a
mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél,
az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és
az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas,
hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában
alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i.
csatákat. A _Tizezrek visszavonulásá_ban és _Cæsar commentarjai_ban
csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak
nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre
és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb
történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire
gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének
megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető
képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de
ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.
A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és
föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel,
helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai
azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek
maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy
forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen
volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már
meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.
A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba
terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van
munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön
s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak
úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.
Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy a történelem sokkal
inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak
bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben;
csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be,
hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai
közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le,
mint a személyét.
Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának
megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró
utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi
menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az
egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel
legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak,
épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az
eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut
be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden
esetre az én emberem.»
Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen
különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon
tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban
is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni,
hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden
egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a
nép egészében.
Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket
már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de
igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink
az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ
színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az
írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a
nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az
embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak
annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják
és újra megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé
Suetoniusaink.[86]
Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk
behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi
dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy
azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy
hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy
nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos
vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét;
Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival,
leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja,
hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az
orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata;
Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét;
Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez
a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a
jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az
ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is
mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat
foglalkozni a modern nagyképűség.
A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne.
Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró
részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily
részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és
szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó
forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött
volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is.
Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta
fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek
egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel
jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű
kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult.
A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát
térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna
is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna
ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak!
Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek,
edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre
méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a
jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet
elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az
apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold
el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt
az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház
feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet,
vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.
Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a
hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal
ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé
görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé
érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a
szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet
és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk
természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és
magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim
szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz
évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és
egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny felgördültekor először
veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött
helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat
és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba
pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után
következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni
fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el
fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy
változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.
A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak
valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire
vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell
vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai
tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint
mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek
szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket
Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna
neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és
pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil
azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is
rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál
benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán
olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy
minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony
keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos
hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában,
egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a
felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget
életének és terveinek.
Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a
vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes
szelleme szerint boldognak látszik. A ki azonban nem marad meg a
látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek
boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni
fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel
együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak
lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy
hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki
az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor
a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb
hegyeket maguk előtt.
Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette
vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb
birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban,
hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját
kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden
ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan
diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül
körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és
mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy
gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni
és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az
elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét,
nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány
órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután
elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan
szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül,
szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége
kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen
volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és
boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják,
szeretné ezeket olyan áron megszerezni?
Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka
hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni akarja a
történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak
költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi
tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára
ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új
tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek
káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben
elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon
vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.[87] Ezek a
tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez
képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket
akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé,
mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a
tanító hibája lesz.
Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ _én_
szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat
máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük.
Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának
embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a
történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván
átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra
igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék
őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy
megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek
vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az
én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak
egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár
Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A
ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról
feledkezni.
Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia
előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást,
melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben
itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a
miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás
nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van,
mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember,
azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét
hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll
önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.
Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk
a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel
lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk
tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek.
Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti
őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az
előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi
bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna
neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga
nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét,
megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk,
nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.
A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek
érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel
kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az
ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől
olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott
volna.