beszéltem, valami szemtelen, édeskés, affektált vonást képzelek, a mely
visszatetszik és visszariasztja az egyszerű embereket; az én ifjamon
pedig érdekes és egyszerű fiziognomiát, mely a megelégedést, a lélek
igazi derültségét mutatja, a mely becsülést, bizalmat sugall és a mely
úgy tetszik, mintha csak a barátság kiáradására várna, hogy odaadja a
maga barátságát azoknak, a kik közelednek hozzá. Azt hiszik, az
arczkifejezés nem egyéb, mint egyszerű kifejlődése olyan vonásoknak,
melyeket a természet már meghatározott. A mi engem illet, én azt hiszem,
hogy ezen a kifejlődésen túl egy ember arczának vonásai észrevétlenül
alakulnak ki és nyernek kifejezést a lélek bizonyos gyakori és
megszokott benyomásaiból. Ezek a benyomások kifejeződnek az arczon, az
teljesen bizonyos; és mikor megszokássá válnak, tartós nyomokat kell
hogy hagyjanak. Így fogom én fel, hogy az arczkifejezés jelzi a jellemet
és hogy néha az egyikről ítélni lehet a másikra, a nélkül, hogy
rejtelmes magyarázatokat keresnék, melyek olyan ismereteket tételeznek
fel, a milyenekkel nem birunk.
A gyermeknek csak két kifejezett lelki állapota van: nevet vagy sír; a
közbenesők rá nézve nem jelentenek semmit; szüntelenül az egyiktől
másikhoz fordul. Ez a folytonos váltakozás megakadályozza, hogy az
arczára bármiféle állandó benyomást tegyenek és hogy ez az arcz
valamiféle arczkifejezést öltsön; de abban a korban, mikor érzékenyebbé
válik s élénkebbek és állandóbbak lesznek a hangulatai, a legmélyebb
benyomások olyan nyomokat hagynak, melyeket nehezebb lerombolni és a
lélek szokásszerű állapotából keletkezik a vonásoknak olyan
elrendeződése, melyet az idő eltörölhetetlenné tesz. Mindazáltal nem
ritka dolog, hogy az emberek különböző életkorokban megváltoztatják az
arczkifejezésüket. Több hasonló esetet láttam és mindig azt találtam,
hogy azok, a kiket jól megfigyelhettem és figyelemmel kísérhettem,
megváltoztatták szokásos szenvedélyeiket is. Maga ez a megfigyelés,
melyben biztos vagyok, elhatározónak tünik fel nekem és helyén van egy a
nevelésről szóló értekezésben, a hol fontos dolog, hogy megtanuljuk a
lélek mozdulatait külső jelekről megítélni.
Nem tudom, hogy azért, mert nem tanulta meg utánozni a konvenczionális
modort és olyan érzéseket tettetni, a melyek nincsenek meg benne, az én
fiatal emberem kevésbbé szeretetremeltó lesz-e; most nem is arról van
szó. Én csak azt tudom, hogy szeretetteljesebb lesz és még úgy se tudnám
elhinni, hogy az, a ki csak önmagát szereti, elég jól tud tettetni, hogy
ép úgy tessék, mint az, a ki másokhoz való ragaszkodásából a boldogság
új érzését meríti. De a mi magát ezt az érzést illeti, én azt hiszem,
hogy eleget mondtam róla, hogy rávezessek erre a pontra egy okos olvasót
és kimutassam, hogy nem mondtam ellent magamnak.
Visszatérek tehát módszeremhez és ezt mondom: Mikor a kritikus kor eljő,
nyujtsatok a fiatalembereknek olyan látványokat, a melyek visszatartják
őket, nem pedig olyan látványokat, melyek felizgatják őket; térítsétek
el fejledező képzelődésüket olyan tárgyak által, a melyek a helyett,
hogy fellobbantanák érzékeiket, visszafojtják hatásukat. Távolítsátok el
őket a nagy városoktól, a melyekben a nők cziczomája és szerénytelensége
sietteti és megelőzi a természet leczkéit, a hol minden olyan
élvezeteket tár szemük elé, a melyeket nem kellene ismerniök, mielőtt
válogatni tudnának bennük. Vezessétek őket vissza első lakásukba, a hol
a mezei egyszerűség nem engedi oly rohamosan kifejlődni koruk
szenvedélyeit, vagy ha a művészet iránti ízlésük még a városhoz köti
őket, akadályozzátok meg bennük épen ez által az ízlés által a
veszedelmes tétlenséget. Válogassátok meg gondosan társaságaikat,
foglalkozásaikat, szórakozásaikat, csak megható, de szerény képeket
mutassatok nekik, a melyek megindítják őket a nélkül, hogy
eltévelyítenék, a melyek táplálják érzékenységüket, a nélkül, hogy
felindítanák érzékeiket. Gondoljatok arra is, hogy mindenütt kell egy s
más túlzástól félni és hogy a mértéktelen szenvedélyek mindig több bajt
csinálnak, mint a mennyit az ember el tud hárítani. Nem arról van szó,
hogy betegápolót, irgalmas testvért csináljatok növendéketekből, hogy
tekintetét a fájdalmak és szenvedések folytonos látványaival bántsátok,
hogy betegtől beteghez hordozzátok, kórházból-kórházba és a
vesztőhelyről a börtönökbe. Meg kell indulnia az emberi nyomoruságok
láttára, nem pedig eltompulnia. Ha sokáig ugyanazok a látványok érik az
embert, akkor már nem érzi a benyomásaikat, a megszokás hozzászoktat
mindenhez, a mit nagyon is gyakran lát az ember, azzal a képzelete nem
foglalkozik már sokáig, pedig csak a képzelet érezteti velünk mások
bajait; így válnak a papok és orvosok, épen mert nagyon sokakat látnak
szenvedni és meghalni, könyörtelenekké. Növendéketek tehát ismerje meg
az ember sorsát és felebarátai nyomoruságait, de ne legyen nagyon
gyakran a tanújuk. Egyetlen jól megválasztott tárgy, megfelelő
világításban megmutatva egy hónapra való megilletődéssel és
elmélkedéssel tölti el. Nem annyira arra, a mit lát, mint a
visszagondolás arra, a mit látott, határozza meg az ítéletet, melyet
alkot róla és a tartós benyomás, melyet valamely tárgyról nyer, nem
annyira magából a tárgyból ered, mint inkább a szempontból, a mely
szerint az ember rá való emlékeit visszaidézi. Ha így rendezitek be a
példákat, a tanításokat, a képeket, akkor sokáig eltompíthatjátok az
érzékek éleit és eltéríthetitek a természetet azzal, hogy a saját
útmutatásait követitek.
A szerint, a mint az ismereteket szerzi, válaszszatok olyan eszméket,
melyek ezekkel kapcsolatban vannak; a szerint, a mint vágyai
felgyulladnak, válaszszátok ki a visszafojtásukra alkalmas képeket. Egy
öreg katona, a ki erkölcseivel ép úgy kitüntette magát, mint
vitézségével, azt beszélte nekem, hogy kora ifjúságában az apja, a ki
okos ember volt, de nagyon jámbor, látva, hogy kifejlő temperamentuma a
nők felé vonja, nem mulasztott el semmit, hogy visszatartsa, de végül
mikor minden gondoskodása daczára érezte, hogy kisiklik a kezéből, jónak
látta elvinni a vérbajosok kórházába és a nélkül, hogy bármire is
figyelmeztette volna, bevezette egy terembe, a hol ezeknek a
szerencsétleneknek egy csapata bűnhődött a borzalmas gyógykezelés által
azokért a kicsapongásokért, a melyek idáig juttatták. Erre az undok
látványra, a mely egyszerre fellázította az összes érzékeket, a fiatal
ember kevés híján elájult. «Eredj, nyomorult kéjencz, mondta neki akkor
az apja heves hangon, kövesd az aljas hajlamot, a mely magával ragad
téged, csakhamar boldognak fogod magadat mondani, ha bejuthatsz ebbe a
terembe, vagy áldozatául esve a leggyalázatosabb kínoknak, arra fogod
kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»
Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember
elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni.
Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a
helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden
csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, –
mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem
birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de
tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán
minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.
A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor
becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik,
később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az
ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz
a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet
nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt
meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak
egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást
lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen
abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az
legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek azok a
szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét
és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van
hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására
szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve
tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a
léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a
functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a
lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a
testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei
rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig
gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden
rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az
alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az
emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól,
mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben
kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért
mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs
erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal
tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de
a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik
az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban
hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.
A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi
korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer
megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e,
hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg
szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a
képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek
kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire
való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek
útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről fogalma van? És mi
egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a
nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és
gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén
gyűlöli őt?
Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz,
elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt
nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg
növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el
kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj
lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.
Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa
teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve
fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a
gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most
alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és
szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól.
Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor
erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt
magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki
valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és
nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel
kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké
tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló
közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve,
melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak,
melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek
nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre.
Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját
érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett
észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa
az emberiség elvont eszméje alatt és különleges vonzódásait
összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.
A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai
iránt is[81] és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt.
Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat
fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a
szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a
mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel
és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt
meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem
fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak
viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja
hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek,
mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a
czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel
kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá,
hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis
kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő
beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a
pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére
besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem
vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek
azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?
A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az
uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz
neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében,
de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az
érdekből adakozó.[82] Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk
szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a
magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt
megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit
fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le,
hogy szabadnak hagyjuk.
Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve
körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és
észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a
halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a
kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest
beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál
rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik
a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily
édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most
rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem
talál hálátlanságra.
Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját
hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi
látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem
magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan
tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól
meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok
azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte
dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné
teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig,
a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról,
hogy mivel tartozik nektek, csak arról, hogy mivel tartozik magának.
Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát;
vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a
hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek
neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit
tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy
megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak
szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz
az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a
kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele
foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát
szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a
jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk
érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de
nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem
vetjük meg őket.
Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk.
Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a
szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek
a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai.
Megmutatnám, hogy az _igazság_ és _jóság_ nem merő elvont szavak,
merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi
vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint
kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy
csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle
természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga
csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére
alapítva.[83] Azt hiszem azonban, itt nem az a dolgom, hogy metafizikai
és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha
megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban
szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt
csak utalok.
Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első
tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa
magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt,
hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé
változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek
ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek
közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és
szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a
jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és
kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt
és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson
arra a helyre, melyet el akar foglalni.
Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az
embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik
szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor tárul fel a természetes és polgári
egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.
Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a
társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az
erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges
vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az
emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy
ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a
szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a
szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki
kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve
hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az
utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a
következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.
A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan
egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli
különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket
függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség
van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására
szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének
lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet
állapított meg köztük.[84] Ebből az első ellenmondásból folynak mind
azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A
tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a
magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül
fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak.
Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek,
mintha hasznára volnának a többieknek, a valóságban csak önmaguknak
vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés
illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni,
vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a
kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson
magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos
nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell
kezdenünk.
Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal
embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül
is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a
külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az
embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje
őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem
ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.
Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a
melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a
fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli
őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást
rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras,
hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és
csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a
dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és
nem ez utóbbiak a legrosszabbak.
Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg,
hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól
tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi
benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd
érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy
elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja
előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest
becsülni, de vesse meg a tömeget; hadd lássa, hogy minden ember
körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak
szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.
Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a
gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik
megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások
cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és
túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent
baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is
hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a
gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a
boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira
tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában
mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.