vezessük és kísérjük természetes hajlamában, mi egyebet kell tennünk,
mint hogy a fiatal embernek tárgyakat tartunk elébe, a melyeken szívének
kifelé ható ereje nyilvánulhat, melyek kitágítják, kiterjesztik más
lényekre, a melyek mindenütt megtaláltatják őt önmagán kívül; ellenben
gondosan eltávolítjuk azokat, a melyek megszűkítik, összetömörítik és
feszültté teszik az emberben az ént; vagyis más szóval feltüzeljük benne
a jóságot, az emberiességet, a könyörületességet, a jótékonyságot,
mindazokat a vonzó és szelid szenvedélyeket, melyek természettől fogva
tetszenek az embernek és megakadályozzuk az irigységnek, a kapzsiságnak
és gyűlöletnek s mindazoknak a visszataszító és kegyetlen
szenvedélyeknek a megszületését, melyek úgyszólván nemcsak semmivé
teszik az érzékenységet, hanem negativvá is és kinzóivá válnak annak, a
ki érzi őket.
Azt hiszem, az összes előző elmélkedéseket két vagy három szabatos,
világos és könnyen felfogható tételben foglalhatom össze.
Első tétel.
_Nem természete az emberi szívnek, hogy olyan emberek helyébe képzelje
magát, a kik nálunknál boldogabbak, hanem csak olyanokéba, a kik
sajnálatraméltóbbak._
Ha ez alól a szabály alól kivételeket találunk, ezek inkább
látszólagosak, mint reálisak. Igy tehát az ember nem képzeli magát annak
a gazdagnak vagy nagyúrnak a helyébe, a kihez csatlakozik; még ha
őszintén csatlakozik is, akkor sem tesz egyebet, mint hogy kisajátítja a
maga számára jólétének egy bizonyos részét. Néha szeretjük, a mikor
szerencsétlen, de a míg jól megy a dolga, nincs igazi barátja,
legfeljebb az, a ki nem engedi magát a látszattól megtéveszteni és a ki
inkább bánja, mint irigyli jólléte daczára.
Bizonyos életbeli helyzetek meghatják az embert, mint például a mezei és
pásztorélet. E derék boldog emberek látásának varázsát nem mérgezi meg
az irigység, igazán érdeklődünk irántuk. Miért van az? Mert érezzük,
hogy módunkban áll alászállani a béke és ártatlanság ez állapotába,
élvezni ugyanazt a boldogságot; olyan alászállás ez, a mely csak
kellemes eszmékkel tölt el, mert csak akarni kell, hogy élvezhessük.
Mindig élvezetet szerez, látni az embernek saját lehetőségeit, szemlélni
saját javát, még akkor is, ha nem akarja hasznát venni.
Ebből az következik, hogy ha egy fiatal embert az emberiességre akarunk
rávezetni, a helyett hogy mások ragyogó sorsát bámultatnók vele, inkább
árnyoldalairól kell azt neki megmutatni és félelmet kelt benne kelteni
iránta. Akkor nyilvánvaló következésképen meg kell hogy törje az útját a
boldogsághoz a nélkül, hogy bárkinek is a nyomába lépne.
Második tétel.
_Csak azok miatt a bajok miatt sajnálunk mást, a melyek ellen azt
hiszszük, magunk sem vagyunk biztosítva._
Non ignara mali, miseris succurrere disco.
Aeneis. I. 634.
Nem tudok semmi olyan szépet, semmi olyan mélyet, semmi olyan meghatót,
semmi olyan igazat, mint ez a vers.
Miért könyörület nélkül valók a királyok alattvalóik iránt? Mert sohasem
számítják magukat embereknek. Miért olyan ridegek a gazdagok a szegények
iránt? Mert nem félnek tőle, hogy maguk is szegények lesznek. Miért veti
meg annyira a nemesség a népet? Azért, mert a nemes emberből sohasem
lesz polgárember. Miért emberségesebbek, vendégszeretőbbek általában a
törökök, mint mi? Azért, mert teljesen önkényes uralmukban az egyesek
nagysága és vagyona mindig kétséges és ingadozó lévén, nem tekintik a
lealacsonyodást és a nyomort maguktól idegen dolognak;[80] mindenki
olyanná lehet holnap, mint a kin ma segít. Ez a gondolat, a mely
minduntalan visszatér a keleti regényekben, valami megható elemet vegyít
olvasásukba, a mi nincs meg a mi száraz morálunknak egész készletében.
Ne szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy a maga dicsősége magaslatáról
lenézze a szerencsétlenek szenvedését, a nyomorgók munkáját és ne
reméljétek, hogy megszánja őket, ha úgy tekinti őket, mint magától
idegeneket. Értessétek meg jól vele, hogy azoknak a boldogtalanoknak a
sorsa az övé is lehet, hogy minden bajuk lábai alatt leselkedik, hogy
egy előreláthatatlan és elkerülhetetlen esemény egy pillanatról a
másikra beléjük merítheti. Tanítsátok meg, hogy ne számítson sem a
születésére, sem a gazdagságára, mutassátok meg neki a szerencse minden
forgandóságát; keressétek ki azoknak az embereknek mindig gyakori
példáját, a kik nálánál magasabb helyzetből alább buktak ezeknél a
szerencsétleneknél; az most nem tartozik a kérdésre, hogy a maguk
hibájából-e vagy nem; hiszen tudja-e egyáltalán a gyermek, mi a hiba? Ne
térjetek el soha ismereteinek rendjétől és csak azoknak az ismereteknek
során világosítsátok fel, melyek felfogása körén belül esnek; nem
szükséges nagyon tudósnak lennie, hogy érezze, hogy minden emberi
bölcseség sem tudja neki megmondani, eleven volt-e egy bizonyos órában
vagy sem, nem fogja-e még az éjszaka beállta előtt a fogát csikorgatni
vesefájdalmai közben; gazdag lesz-e vagy szegény egy hónap mulva; nem
fog-e egy éven belül evezni bikacsök alatt az algiri gályákon. Mindenek
fölött pedig ne mondjátok neki mindazt hidegen, mint a katekizmus; hadd
lássa, hadd érezze az emberi bajokat; reszkettessétek meg, rémítsétek
meg képzeletét azokkal a veszedelmekkel, melyekkel minden ember szünet
nélkül körül van véve; hadd lássa maga körül mindazokat a meredélyeket
és a mikor hallgatja, a mint őket leírjátok, símuljon szorosabban
hozzátok attól féltében, hogy beléjük esik. Azt vethetitek ellenem, hogy
ezzel félénkké és gyávává teszszük. Meg fogjuk látni a következőkben; de
most egyelőre tegyük emberségessé; ez mindenek fölött a fontos dolog
számunkra.
Harmadik tétel.
_A szánalom, amelylyel másvalaki baja iránt viseltetünk, nem igazodik a
baj mennyisége szerint, hanem a szerint az érzés szerint, amelylyel azok
iránt viseltetünk, a kik szenvednek benne._
Csak annyira sajnálunk egy szerencsétlent, a mennyire sajnálatraméltónak
tartja magát nézetünk szerint ő maga. Bajaink fizikai érzése
korlátozottabb, mint a mennyire látszik, de az emlékezet által, a mely
érezteti velünk folytonosságukat s a képzelet által, a mely kiterjeszti
őket a jövőre, lesznek a bajok szánalomraméltókká. Ez, azt hiszem egyike
azoknak az okoknak, a melyek jobban megkeményítenek minket az állatok,
mint az emberek bajai iránt, ámbár a közös érzékenység által velük is ép
úgy közösséget kellene tartanunk. Alig sajnáljuk a taligás lovát
istállójában, mert nem teszszük fel róla, hogy mialatt a szénáját eszi,
gondol azokra az ostorcsapásokra, melyeket kapott és a fáradalmakra,
melyek várnak rá. Még kevésbbé sajnáljuk a birkát, melyet legelni
látunk, holott tudjuk, hogy nemsokára el fogják metszeni a nyakát, mert
úgy véljük, hogy nem látja előre a maga sorsát. Ugyanúgy terjed ki ez az
érzéketlenségünk az emberekre is; a gazdagok azzal vigasztalják magukat
a rossz miatt, a mit az emberekkel tesznek, hogy ostobábbaknak hiszik
őket, semmint ezeket a bajokat érezni tudnák. Általában én a szerint
mérem azt az értéket, a melyet mindenki felebarátai boldogságának
tulajdonít, hogy milyen értéket tulajdonít nekik maguknak. Természetes,
hogy az ember könnyedén veszi azoknak az embereknek a boldogságát, a
kiket megvet. Ne csodáljátok tehát, ha a politikusok olyan megvetéssel
beszélnek a népről, sem hogy a legtöbb filozofus annyira igyekszik az
embert gonosznak tüntetni fel.
A népből áll az emberi nem; a mi nem nép, az oly csekély számú, hogy nem
is érdemes számba venni. Az ember minden társadalmi osztályban ugyanaz;
ha ez így van, akkor a legnépesebb osztályok érdemlik a legtöbb
tiszteletet. A gondolkozó előtt az összes polgári megkülönböztetések
elenyésznek; ugyanazokat a szenvedélyeket, ugyanazokat az érzéseket
látja a béreslegényben, mint a hírneves férfiúban, nem lát rajtuk egyéb
különbséget, mint a nyelvüket, a többé-kevésbbé mesterkélt szinezetet és
ha van valami lényeges különbség köztük, akkor azok javára szól, a kik a
legjobban tudnak tettetni. A nép olyannak mutatja magát, a milyen és nem
szeretetreméltó; a nagyvilági embereknek azonban tettetniök kell; ha
olyanoknak mutatnák magukat, a milyenek, borzalmat keltenének.
Ugyanakkora adag boldogság és szenvedés van – mondják még bölcseink –
minden társadalmi osztályban. Ez ép oly gyászos, mint a milyen
tarthatatlan tétel, mert ha mindenki egyformán boldog, mi szükségem van
bárkivel is törődni? Maradjon mindenki, a hogy van; a rabszolgával
bánjanak rosszul, a beteg szenvedjen, a koldus senyvedjen el, nincs
semmi nyereségük benne, ha megváltozik a helyzetük. Felsorolják a gazdag
szenvedéseit és rámutatnak hiú örömeinek ürességére. Mily durva
szofizma! A gazdag szenvedései nem következnek helyzetéből, de belőle
magából, a ki helyzetével visszaél. Ha még szerencsétlenebb volna, mint
a szegény, nem méltó a sajnálatra, mert bajai a saját művei és csak
rajta múlik, hogy boldog legyen. A szerencsétlen szenvedése azonban az
állapotából folyik, a ránehezedő sors kegyetlenségéből. Nincs az a
megszokás, a mely le tudná venni róla a fáradság, a kimerültség, az
éhség fizikai esetét; sem okosság, sem bölcsesség nem használ neki
semmit, hogy kiemelje a helyzetéből folyó bajokból. Mit nyer azzal
Epiktetes, ha előre látja, hogy a gazdája eltöri az ő lábát? Ezzel talán
kevésbbé töri el? A baján felül megvan neki még az előrelátás baja is.
Ha a nép olyan eszes volna, mint a milyen ostobának tartjuk, vajjon
ezért mit tehetne mást, mint a mit tesz? Tanulmányozzátok az ebből a
rendből való embereket és látni fogjátok, hogy más nyelven bár, de
ugyanannyi szellem és több józan ész van bennük, mint ti bennetek.
Tiszteljétek a fajtátokat; gondoljátok meg, hogy lényegileg a népek
sommájából áll, hogy ha kivennék is belőle az összes királyokat és az
összes filozófusokat, ezt alig lehetne észrevenni és a dolgok akkor sem
mennének rosszabbul. Egy szóval tanítsátok meg tanítványotokat szeretni
az összes embereket, még azokat is, a kik nem válnak az emberiség
becsületére; gondoskodjatok róla, hogy ne csatlakozzék egyik osztályhoz
sem, hanem találja fel magát minden osztályban; beszéljetek előtte az
emberi nemről gyöngédséggel, sőt szánalommal, de sohasem megvetéssel.
Ember, ne becstelenítsd meg az embert.
Ezeken és más hasonló utakon, melyek ugyancsak ellenkezők a taposott
utakkal, kell belehatolni a serdülő ifjú szivébe, hogy ott felszítsuk a
természet első rezzenéseit, hogy ezeket kifejleszszük és az
embertársakra kiterjeszszük; a mihez még hozzáteszem, hogy fontos dolog
ezekhez a rezzenésekhez a lehető legkevesebb személyes érdeket
hozzávegyíteni, mindenek fölött semmi hiúságot, semmi vetélkedést, semmi
dicsvágyat, semmit azokból az érzésekből, melyek arra kényszerítenek,
hogy a többiekkel összehasonlítsuk magunkat, mert ezek az
összehasonlítások sohasem mennek végbe a gyűlölet bizonyos érzése nélkül
azok iránt, a kik elsőbbségünket elvitatják, ha csak a saját
önbecsülésünkben is. Akkor vagy elvakultnak kell lenni, vagy
felingerlődni, gonosztevőnek vagy ostobának lenni; igyekezzünk elkerülni
ezt az alternativát. Ezek az oly veszedelmes szenvedélyek előbb-utóbb
föltámadnak, úgymondják, akaratunk ellenére is. Nem tagadom; minden
dolognak megvan a maga ideje és helye; én csak azt mondom, hogy nem kell
feltámadásukat elősegíteni.
Ez annak a módszernek a szelleme, a melyet az ember elő kell hogy írjon
magának. Ebben a példák és a részletek haszontalanok, mert itt kezdődik
a jellemek csaknem végtelen elkülönböződése és mert minden példa, a
melyet felhozhatnék, százezer közül legfeljebb egyre illenék. Ebben a
korban kezdődik az ügyes nevelő igazi megfigyelői és nevelői szerepe is,
a ki tudja a módját, hogy kell a sziveket vizsgálni, mikor formálásukon
dolgozik. A míg a fiatal ember még nem gondol tettetésre és ezt még meg
sem tanulta, akármily tárgyat nyujtunk is elébe, modoráról, szemeiről,
mozdulatairól látjuk a benyomást, a melyet róla nyer; látjuk arczán
lelkének minden mozdulatát; kémlelésük által megtanuljuk ezeket előre
látni és végre aztán irányítani.
Általános tapasztalat, hogy a vér, a sebesülések, a fájdalomkiáltások, a
fájdalmas operácziók előkészületei és mindaz, a mi a szenvedés tárgyait
állítja érzékeink elé, hamarabb és általánosabban ragad meg minden
embert. A pusztulás fogalma, összetettebb lévén, nem hat ránk ép úgy; a
halál képe később és gyöngébben érint, mert senki sem tapasztalta
maga-magán a meghalást; holttesteket kellett hogy lásson az ember, hogy
érezhesse a haldoklók halálküzdelmeit. De ha ez a kép egyszer kialakult
szellemünkben, nincs szemünknek rémesebb látvány, akár a teljes
elpusztulás gondolatánál fogva, melyet az érzékek útján fölkelt, akár
azért, mert tudva, hogy ez a pillanat kikerülhetetlen minden ember
számára, élénkebben érintetteknek érezzük magunkat egy olyan helyzet
által, a melyről biztosak vagyunk, hogy nem birjuk elkerülni.
Ezeknek a különböző benyomásoknak megvannak a módosulásai és fokozatai,
melyek minden egyén különleges jellemétől és eddigi szokásaitól
függenek; de azért egyetemesek és senki sem lehet mentes alóluk. Vannak
köztük, melyek lassúbbak és kevésbbé általánosak, melyek inkább hatnak
az érzékeny lelkekre: ezek azok, a melyeket az erkölcsi kínok, a belső
fájdalmak, keserűségek, lehangoltságok és bánatok keltenek. Vannak
emberek, a kik csak fájdalomkiáltásokon és könnyeken tudnak megindulni,
a keserűségtől szorongó szív hosszú és tompa zokogásai nem szakasztottak
belőlük soha sóhajokat; egy levert arcz, egy sovány és fakó ábrázat,
kihamvadt és sírni már nem tudó szem látása nem ríkatta meg őket; a
lélek szenvedései rájuk nézve semmik, ők már ítéltek róluk, az ő lelkük
nem érez semmit; ne várjatok tőlük egyebet, mint hajthatatlan szigort,
ridegséget, kegyetlenséget. Lehet, hogy feddhetetlenek és igazságosak,
de sohasem kegyelmesek, nagylelkűek, irgalmasok. Mondom, hogy
igazságosak lehetnek, ha ugyan az lehet az ember, mikor nem
könyörületes.
De siettetek nagyon a fiatal embereket e szerint a szabály szerint
megitélni, különösen azokat, a kik úgy lévén nevelve, a hogy lenniök
kell, fogalmuk sincs erkölcsi szenvedésekről, a melyeket sohasem
próbáltattak meg velük; mert, még egyszer mondom, csak azokon a bajokon
sajnálkozhatnak, a melyeket ismernek és ez a látszólagos érzéketlenség,
mely csak a tudatlanságból ered, hamar elérzékenyüléssé változik, mikor
kezdik megérezni, hogy ezer fájdalom van az emberi életben, a melyet ők
nem ismernek. A mi Emilemet illeti, ha volt benne gyermekkorában
egyszerűség és józan ész, biztos vagyok benne, hogy ifjú korában lesz
benne lélek és érzékenység, mert az érzések igazsága erősen függ a
fogalmak helyességétől.
De miért idézem ezt itt fel? Kétségkívül nem egy olvasóm szememre fogja
vetni, hogy megfeledkeztem első elhatározásomról és arról az állandó
boldogságról, melyet növendékemnek igértem. Boldogtalanok, haldoklók, a
fájdalom és nyomor képei! Micsoda boldogság ez, micsoda élvezet egy
fiatal szívnek, a mely az életre születik! Komor tanítója, a ki oly
kellemes nevelést szánt neki, csak azért viszi bele az életbe, hogy
szenvedjen. Azt fogják tehát mondani, de mit törődöm én ezzel? Azt
igértem, hogy boldoggá teszem, nem pedig hogy boldognak fog látszani. Az
én hibám-e, ha mindig meg hagyjátok magatokat téveszteni a látszattól s
összetévesztitek a valóságot?
Vegyünk két fiatalembert, a kinek ép most fejeződött be az első nevelése
és két egyenesen ellenkező kapun át hatolnak bele a világba. Az egyik
egyszerre felhág az Olympusra és elvegyül a legragyogóbb társaságban;
bevezetik az udvarhoz, a nagyurakhoz, a gazdagokhoz, a szép
asszonyokhoz. Fölteszem róla, hogy mindenütt ünneplik és nem vizsgálom
ennek a fogadtatásnak a hatásait az eszére, fölteszem, hogy ellenáll
nekik. A gyönyörök csak úgy röpködnek előtte, napról-napra újabb dolgok
mulattatják, megvesztegető érdeklődéssel adja át magát mindennek.
Látjátok, hogy figyelmes, buzgó, érdeklődő, meglep az első elámulása,
megelégedettnek itélitek; de nézzétek lelkének állapotát, azt fogjátok
hinni, hogy élvez; én azt hiszem, hogy szenved.
Mit vesz észre először, ha a szemeit kinyitja? Állítólagos javak
sokaságát, melyeket nem ismert és melyeknek nagyobb része csak egy
pillanatra lévén elérhető a számára, úgylátszik, mintha csak azért
mutatkoznék előtte, hogy aztán megfosztassék tőle. Ha egy palotában jár,
látjátok nyugtalan kiváncsiságán, hogy azt kérdezi magában, mért nem
palota az ő apai háza is. Minden kérdésre azt mondja, hogy folyton ennek
a palotának a gazdájával hasonlítja össze magát és mindaz, a mi lealázót
talál ebben az összehasonlításban, élesíti hiuságát azzal, hogy
fellázítja. Ha magánál szebben öltözött ifjúval találkozik, látom, hogy
titokban zúgolódik szüleinek kapzsisága miatt. Ha díszesebben van
öltözve, mint más, az fáj neki, hogy ez a másik elhomályosítja
származásával vagy szellemével és minden cziczomája meg van alázva egy
egyszerű posztóruha előtt. Ha egyedül ragyog egy társaságban, ha
lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássák, kinek ne volna titokban
kedve lejebbszállítani egy fiatal nyegle nagyzoló és hiú modorát? Minden
mintegy szándékosan összejátszik, egy komoly ember nyugtalanító
tekintete, egy élczelődő gúnyos szavai hamar eljutnak hozzá és ha csak
egyetlen ember is lenézi, ennek az egy embernek a megvetése azonnal
megmérgezi az összes többieknek tapsait.
Adjunk meg neki mindent, pazaroljuk rá a kellemességeket, az előnyöket,
legyen szép külsejű, szellemmel tele, szeretetreméltó. Az asszonyok
kapni fognak rajta, de a mikor kapnak rajta, mielőtt szeretné őket,
hamarabb teszik bolonddá, mint szerelmessé; lesznek jó szerencséi, de
nem lesz benne sem lelkesedés, sem szenvedély, hogy élvezze őket. Mindig
idő előtt teljesülő vágyainak nem lévén soha idejük kifejlődni a
gyönyörök ölében, csak a kényszer boszúságát fogja érezni, az ő nemének
boldogságára rendelt nem visszássá lesz előtte és betelik vele, mielőtt
még ismerné; ha tovább is köztük marad, csak hiúságból teszi; ha pedig
igazi hajlamból ragaszkodik hozzájuk, azt fogja találni, hogy nemcsak ő
fiatal, ragyogó és szeretetreméltó és kedveseiben nem fogja mindig a
hűség csodáit találni.
Nem szólok a pletykákról, árulásokról, rágalmakról, a mindenféle fajta
kiábrándulásokról, melyek az ilyen élettől elválaszthatatlanok. Azt
mondják, a világ kitapasztalása undorral tölt el iránta; én csak az első
illuzióhoz fűződő kellemetlenségekről beszélek.
Mily ellentét annak számára, a ki eddigelé bezárva családja és barátai
körébe, ezek minden figyelme tárgyának látta magát s a ki egyszerre
belép a dolgok egy olyan rendjébe, az oly keveset számít, mintegy
elmerülve látja magát egy idegen körben, ő, a ki oly sokáig a maga
körének központja volt! Mily sértéseket, mily megalázásokat kell
tapasztalnia, míg az ismeretlenek között elveszti a maga fontosságáról
való képzelődéseket, melyeket övéinek körében szerzett és nevelt nagyra!
Gyermekkorában minden a kedvében járt, minden körülötte sürgölődött;
ifjú korában ő kell hogy engedjen mindenkinek, különben ha meg találna
feledkezni magáról és meg akarná tartani régi modorát, mily durva
leczkék szorítanák vissza saját korlátai közé! Az a megszokás, hogy
könnyű szerrel megszerzi vágyainak tárgyait, arra viszi, hogy sokra
vágyódjék és szüntelenül érezteti vele a nélkülözéseket. Minden, a mi
hízeleg neki, izgatja, mindent, a mije másoknak van, kérni akarna;
sóvárog minden után, irigyli az egész világot, uralkodni akarna
mindenütt; a hiúság emészti, a féktelen vágyak heve fellobbantja fiatal
szívét; a féltékenység és gyűlölség a vágyakkal együtt születik meg
benne, minden emésztő szenvedély egyszerre támad rá; beleviszi
izgatottságát a világ forgatagába, hazahozza magával minden este,
önmagával és másokkal elégedetlenül tér haza, ezer hiábavaló tervvel
eltelve alszik el, ezer káprázattól megzavarva és a gőgje még az álmában
is elébe rajzolja a képzelt jókat, melyek vágya kínozza és a melyeket
soha életében sem fog kérni. Ime, a ti tanítványotok; lássuk most a
miénket.
Ha az első látvány, a mely szemébe szökik, a szomorúság tárgya, az első
önmagára eszmélés a gyönyör érzését adja neki. Látva, mennyi bajtól
mentes, boldogabbnak érzi magát, semmint gondolná. Osztozik felebarátai
szenvedéseiben, de ez az osztozás önkéntes és szelid. Egyszerre élvezi a
szánalmat, melylyel bajaik iránt viseltetik és a boldogságot, hogy ő
mentes tőlük; az erőnek abban az állapotában érzi magát, a mely
túláraszt minket és másutt érvényesíti a jóllétünkre fölösleges
tevékenységet. Hogy szánhassuk másvalakinek a baját, kétségkívül
ismernünk kell, de nem kell éreznünk. Ha az ember szenvedett, vagy attól
fél, hogy szenvedni fog, sajnálja azokat, a kik szenvednek, de a míg az
ember szenved, csak önmagát szánja. Ha most már, mindenki alá lévén
vetve az élet nyomorúságainak, másokra csak azt az érzését költi, a
melyre magának nincs ép most szüksége, ebből az következik, hogy a
részvétnek nagyon kellemes érzésnek kell lenni, mert tanuságot tesz a mi
javunkra és hogy ellenkezőleg a kegyetlen ember mindig boldogtalan,
mivel szivének állapota nem enged neki semmi fölösleges érzelmességet, a
melyeket mások szenvedései felé fordíthatna.
A boldogságot nagyon is a látszat szerint itéljük meg; ott tételezzük
fel, a hol a legkevésbbé van meg, ott keressük, a hol nem is lehet; a
vidámság csak nagyon csalékony jel. A vidám ember gyakran csak egy olyan
boldogtalan, a ki félre akar vezetni másokat és el akarja kábítani
magát. Azok a társaságban annyira nevetős, annyira nyíltszivű, annyira
derült emberek csaknem mind búsak és mogorvák odahaza és a cselédjeik
adják meg az árát annak az élvezetnek, a melyet ők a társaságuknak
szereznek. Az igazi megelégedettség nem vidám, nem is kicsapongó; az
ember félti ezt a nagyon kellemes érzést, a melyet érez, gondol vele,
élvezi, fél, hogy el találja rezzenteni. Az igazán boldog ember nem
sokat beszél és nem sokat nevet; úgyszólván belezárja boldogságát a
szivébe. A csillogó szem, a zajos öröm az undort és az unalmat leplezi.
A melancholia ellenben a gyönyör barátnője; a legédesebb élvezeteket az
ellágyulás és a könnyek kísérik és a féktelen öröm hamarabb fakaszt
könnyeket, mint nevetést.
Ha a mulatságok sokasága és változatossága kezdetben hozzájárulni
látszik a boldogsághoz, ha az egyenletes élet egyformasága kezdetben
unalmasnak látszik, ha jobban belenézünk, ellenkezőleg azt találjuk,
hogy a lélek legédesebb megszokása az élvezet mérséklésében áll, a mely
kevés hatáskört enged a vágynak és az undornak. A vágyak nyugtalansága
eredményezi a kiváncsiságot, az állhatatlanságot, a zajos élvezetek
üressége idézi elő az unalmat. Az ember sohasem únja magát helyzete
miatt, a mikor nem ismer kellemesebb helyzetet. Minden emberek között a
világon a vad emberek a legkevésbbé kiváncsiak és a legkevesebbet
unatkozók; nekik minden közömbös; nem a dolgokból merítik élvezetüket,
hanem önmagukból, semmittevéssel töltik életüket és nem unatkoznak soha.
A nagyvilági ember teljesen benne van az álarczában. Csaknem sohasem
élvén önmagában, mindig idegen önmagával szemben és rosszul érzi magát,
ha önmagába kell térnie. Hogy mi ő, az neki semmi, hogy minek látszik,
az neki minden.